A közelmúltban egy igen érdekes esetet láthattunk a tévében: egy amerikai óvodában történt, hogy egy óvónő egyszerűen nem bírt egy fékevesztett kislánnyal. Megpróbálta szépen csitítani, babusgatni, rászólni, kedvesen figyelmeztetni - szóval a teljes módszertani repertoárt bevetette, de nem volt eredmény. Az esetet az óvoda kamerája rögzítette. A helyzet odáig fajult, hogy a gyerek durván ütlegelni kezdte a pedagógust, aki - más eszköz híján - a rendőrséget hívta. A rendőrök bilincsbe verték a 6 éves kislányt (ezt is mutatta a kamera). Az eset fölborzolta a kedélyeket, mert a közvélemény a gyereket védte az "érzéketlen" rendőrökkel szemben.
A rendőrkapitány azt mondta, hogy szabályosan jártak el a nevelő védelmében. El tudjuk képzelni, mit érezhet egy gyerek, amikor tagbaszakadt rendőrök megbilincselik, és hogy mi mindent élhetett át az óvónő addig is, ameddig az ügyet végül átadta a rendőrségnek. Az eset egy társadalmi és jogi anomáliára világít rá, nevezetesen a humánus attitűd fenntartásának határaira a szélsőséges érzelmi állapotok kezelése terén. A jelenlegi társadalmi körülmények között egyedül a rendőrnek van joga erőszakot alkalmaznia, ezért ilyen szélsőségesen beszűkült tudatállapot esetén a pedagógusnak, nevelőnek valóban rendőrt kell hívnia, ami például a nevelőotthonokban nálunk sem olyan ritka eset. Lényeges kérdés azonban, hogy hogyan mérgesedhet el ennyire a helyzet?
Magyar óvodással szemben végrehajtott rendőri intézkedést tudomásom szerint még nem rögzítettek a kamerák, de ismerve a valóság-show iránti fokozott társadalmi érdeklődést, biztosak lehetünk benne, hogy előbb utóbb nálunk is sor kerülhet erre. Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen egy olyan óvodában nem tudták az óvónők megfékezni a dühöngő óvodást, amelyikben a foglalkoztató szoba fel volt kamerázva, és a berendezésekkel az óvónők minden mozdulatát rögzítették. Gondolom azért, hogy ezzel jobban ellenőrizhető és irányítható legyen a pedagógus munkája.
Sok szülő nagy szorongásokat él át, amikor gyermekét egész napra az óvodában kell hagynia. Az óvoda iránti bizalmat fokozhatja, ha a szülő tudja, hogy rögzítik mindazt, ami gyermekével történik. Ezzel önmagában nem is lenne semmi gond, ráadásul biztosan különleges élmény lehet visszanézni, hogy hogyan játszott a gyermekünk egész nap az oviban. A probléma azonban abból fakad, hogy ebben az esetben a pedagógus is igyekszik jobban kontrollálni saját magát. Tudja, hogy a munkájáról készült felvétel visszanézhető, ezért megpróbálja azt úgy végezni, hogy kívülről nézve minél kevesebb kritika érhesse. Például nem simogatja meg a gyermekeket, nehogy egy bizalmatlan szülő beperelje pedofília gyanújával - ami Amerikában igen könnyen előfordulhat, vagy igyekszik elnyomni az indulatait, nehogy azért jelentsék fel, mert terrorizálja a gyerekeket. Ha fontosabb számára, hogy módszertanilag, makulátlanul megfeleljen a külső elvárásoknak, mint az, hogy valódi érzelmi kapcsolatot tartson fenn a gyermekkel, akkor könnyen előfordulhat, hogy érzelemmentesen, távolságtartóan viselkedik vele, még akkor is, ha közben igyekszik kedvesnek és barátságosnak látszani. Ha egy óvónő csak a munkáját végzi, akkor a gyermek vagy érdektelen lesz vele kapcsolatban vagy provokatív. Elképzelhető, hogy ez utóbbi történt azzal az indulatait valószínűleg egyébként is nehezen kezelő kislánnyal, aki végül egy gladiátor bátorságával támadt az őt irányítani akaró óvónőre. Amikor egy gyermek megérzi, hogy a kapcsolatban van valami nem igazi, valami hamis, gyakran tudattalanul provokálni kezdi a felnőttet, hogy fejezze ki azt az érzelmet, amit esetleg igyekszik elrejteni. Gyermeket nem lehet úgy nevelni, hogy nem merjük megmutatni neki a vele kapcsolatos érzéseinket. Ez olyan, mintha nem akarnánk személyesen jelen lenni a számára. A gyermek irányításához, érdeklődésének és figyelmének felkeltéséhez teljes személyiségünknek kapcsolatba kell lépnie az ő személyiségével. Ebben a kapcsolatban az érintésnek is hatalmas nagy jelentősége van a gyermek számára. Amikor megsimogatjuk például a buksiját, nyilvánvaló tapasztalatot nyer arról, hogy minden rendben van; egy felnőttel van kapcsolatban, aki sokkal nagyobb nála, és aki őt elfogadja; nem kell félnie tőle, nyugodtan rábízhatja az irányítást.
A nevelés egy meglehetősen nehezen elmagyarázható feladat. Adott esetben egy olyan munkakör, amit nem lehet részletes szabályzatban előírni a munkavállaló részére. Teljesen felesleges ezért bizonyos megnyilvánulásokat elvárnunk egy pedagógustól, másokat pedig megtiltani a számára. Ha nincs meg az alapvető bizalom az iránt, akire rábízzuk a gyermekünket, akkor inkább keressünk helyette mást. Ha az előírásainkat igyekszik követni, ahelyett, hogy teljes személyiségével részt venne a nevelésben, akkor úgy sem fogja tudni feltalálni magát, és önállóan megoldani a kritikus helyzeteket. Akire rábízzuk a gyermekünket, annak nem az a feladata, hogy addig is ameddig visszajövünk érte, megőrizze ugyanolyannak, mint amikor átvette. A gyermek a mások társaságában eltöltött időben is kapcsolatokat alakít ki, és ezekben a kapcsolatokban továbbfejlődik a személyisége.
www.irtzlkaroly.hu
