A pszichoszomatikus gyógyászat, csakúgy mint a pszichiátria, elképzelhetetlen pszichoanalízis nélkül. A pszichoanalízis több mint száz éves történettel és hagyománnyal bír, kapcsolatba kerül vele mindenki, aki pszichoterápiás, pszichoszomatikus vagy pszichiátriai tevékenységre adja a fejét. A Thomä-Kächele-féle tankönyvsorozat felfogható egyfajta értékmérőként. Húsz éves piaci jelenlét és tíz nyelven való megjelenés után a tudás megbízható forrásaként tartják számon, mely tükrözi a modern pszichoanalízis aktuális állapotát. Az első két, Alapok és Terápia című kötet után most a Kutatás címet viselő folytatás is napvilágot látott. A könyv egy ulmi mintaesetet alapul véve vállalkozik a pszichoanalitikus folyamatkutatás pillanatnyi helyzetének kritikus bemutatására. A pszichoanalízis nem kapcsolatok nélküli tudomány, száraznak és unalmasnak sem mondható. Győződjön meg róla!

(részlet a könyvből)

1.1 Keletkezéstörténet

Kutatási programunk több éves fáradozásunk eredményeképp úgy fogalmazható meg, hogy a pszichoanalízis "szülőföldjét" vizsgáljuk, mégpedig, mint mindig, magát a pszichoanalitikus helyzetet. Meggyőződésünk, hogy csak a páciens és az analitikus közötti interakció gondos vizsgálata alkalmas arra, hogy általa megértsük a pszichoanalitikus kezelés központi jellegzetességeit, s ezáltal kidolgozhassuk a folyamat empirikusan ellenorzött elméletét.
H. Thomä, a szeniorszerző, az 1968. október 11-i DPV-gyűlésen Ulmban következőképpen indokolta a szisztematikus folyamatkutatás szükségességét a pszichoanalitikus folyamatkutatásról tartott pódiumbeszélgetésen:

1. Az irodalomból úgy tűnik, a pszichoanalitikus és a kapcsolatos pszichoszomatikus kutatás alapvetően két irányú, melyeket röviden folyamat- (process) és eredmény- (out-come) kutatásnak nevezünk. A folyamatkutatás lényege, hogy egyedi esetek pszichoanalitikus kezelését tudományosan kiértékeljük, míg a vizsgálatoknál, amelyek elsősorban a terápiás eredményekkel foglalkoznak, kezelt és kezeletlen esetek összehasonlítása folyik. A két kutatási irány természetesen több ponton találkozik, hiszen a terápia eredménye összefügg a pszichoanalízis folyamatával. A folyamat és eredmény közötti különbségtétel visszavezethető az 1936-os marienbadi kongresszusra és különösen E. Bibring előadására.
Lehet, "az analitikus munka egyik érdemi lényege éppen az, hogy kutatás és kezelés egybeesnek" (S. Freud, 1912e, 380. o.); másutt Freud (1926a, 293-294. o.) az "értékes találkozásról", a "gyógyítás és kutatás közötti junktimról" beszél. De Freud ezen megállapításaiból nem következik eo ipso, hogy kezelés és kutatás azonos lenne. Bár a pszichoanalitikus helyzetbe bizonyos kontrollok beépítettek, ezek kvázi kísérleti helyzetet teremtenek - technikai utasítások, amelyek ismeretét itt feltételezem -, mégsem biztosítják, hogy az analitikus megfigyelései és a megfigyeléseiből levont elméleti következtetések valóban megbízhatóak lennének.

Ma ezt a junktimot másképpen értelmezzük és különös hangsúlyt kap a "jótékony hatás", tehát a terápiás változás igazolásának jelentősége. Ezenkívül, ma már nem "kvázi-kísérleti" helyzetről beszélünk, hanem a szabályok rugalmas kezelését hangsúlyozzuk.

2. A folyamatkutatás a pszichoanalízis legsajátabb területe. A pszichoanalízis menetét a pszichoanalitikus helyzetben folyamatok (process) határozzák meg. A specifikus technikai-pszichoanalitikus eszköz ábrázolódik az értelmezésben. Az értelmezésben technika és elmélet összekapcsolódnak. A folyamatkutatások a technika tökéletesítését és az elmélet validálását szolgálják (Thomä, 1968).

Ez a visszautalás jelzi, hogy kezdetben a gyógyítás és kutatás kapcsolatában jórészt a Freud által középpontba állított "igazság igényt" hangsúlyoztuk. Nem véletlenül figyelmen kívül hagytuk a jótékony hatást, vagyis a terápiás dimenziót, mint minden analitikus felvilágosítás elengedhetetlen következményét. Mindez csakúgy mint Freud számára, számunkra is magától értetődött.
A kezelésfolyamat egyes vonatkozásainak vizsgálatára irányuló sokrétű fáradozásunk első tárgya az értelmezés volt. Thomä és Houben (1967) ezt először úgy próbálták vizsgálni, hogy az értelmezést mint az analitikus technikájának fontos oldalát és mint a páciens reakcióját fogták fel, hogy felbecsüljék az elobbi hatását az értelmezést követő reakciókra. E vizsgálódások során, amelyek a heidelbergi előmunkálatokban gyökereztek, majd Ulmban folytatódtak, tudatosodtak bennünk mind az értelmezések hatékonyságával kapcsolatos problémák, mind az elméletek igazságának kapcsolódó vonatkozásai is. Ezt a problémát máig sokrétűen vitatják, miként Leuzinger-Bohleber hozzászólásában (1995, 43. o.) az Einzelfallstudie als psychoanalytisches Forschungsintrumenthez Strenger (1991) meggyőző, "externális koherenciára" irányuló igényét a klinikaipszichoanalitikus feltételezések terén összefoglalja.
Az értelmezések módszeres vizsgálatához Isaacs (1939) javaslatát követtük, s már 1963-ban kidolgoztunk egy megértési sémát. Ez azt igényelte az analitikustól, hogy az óra jegyzőkönyvének leírása során elméletileg lokalizálja értelmezéseit, s pontosan adja meg a páciens ezekre adott reakcióit (pontosabban lásd Thomä és Kächele, 1988, 24-25. o.). A vizsgálatok során arra a felismerésre jutottunk, hogy a megfelelő validáció kérdése csak empirikus folyamat- és eredménykutatás révén vethető fel. Számos szerzővel egybehangzóan (egyebek között Wallerstein és Sampson, 1971) valamennyi ide vonatkozó kutatásunkat az egyedi eset módszerre építettük (Schaumburg et al., 1974), mert ez felel meg legjobban a pszichoanalízis meissneri (1983) jellemzésének, mely szerint a pszichoanalízis a szubjektivitás tudománya.
Az esettanulmány újraértékelése, amellyel Wallerstein és Sampson (1971) a klinikumot és a kutatást próbálták összebékíteni, döntő módszertani ösztönzést nyújtott kutatási stratégiánk kidolgozásához. Áttekintésükben azt hangsúlyozták, hogy szükséges-e és egyáltalán lehetséges-e a pszichoanalízisben a terápiás folyamat formalizált és szisztematikus vizsgálata. Őket idézzük:

"Úgy véljük, felmutattuk, hogy a válasz ma mindkét kérdésre hangsúlyos igen’… Meggyõzõdésünk, hogy az informális esettanulmánynak, erõs meggyõzõ ereje ellenére bizonyos valódi és nyilvánvaló korlátjai vannak" (Wallerstein és Sampson, 1971, 47. o.).

Fejtegetéseiket követve - és Ulmban messzemenően követtük ezeket - a módszeres esettanulmány a klinikai és tudományos tevékenység metszéspontjába kerül.
Davison és Lazarus (1994) szintén pozitívan nyilatkoznak az intenzív esettanulmány lehetséges előnyeiről:
Az esettanulmány
- kétséget ébreszthet egy általánosan elismert elmélettel szemben,
- értékes heurisztika lehet egy következő, kontrolláltabb vizsgálat számára, ha nem is ténylegesen kontrolláltan, de lehetővé teszi ritka, fontos jelenségek vizsgálatát,
- lehetőséget ad új alapelvek és elképzelések új módon való megtapasztalására,
- bizonyos körülmények között egy jelenség elegendő kísérleti kontrollját engedélyezi, hogy tudományosan elfogadható információhoz jussunk és
- hússal láthatja el az elméleti csontvázat.
Az érvek és ellenérvek felsorakoztatásával újra felfedezték az esettanulmány-módszertant (Bromley, 1986); új metodológiai kezdemények (Jüttemann, 1990) és minőségi kérdésfelvetések újraértékelése (Faller és Frommer, 1994; Frommer és Streeck, 2003) közben tartósan megváltoztatták nemcsak a társadalomtudományokat úgy általában, hanem a terápiakutatás különleges területét is. Hogy érdekes, a területet gazdagító válaszokat kapjunk, ma már hangsúlyosabban annak a tisztázásáról van szó, mely kérdések mely metodológiai megközelítéssel vizsgálhatóak (Kächele, 1986; Stuhr, 2001). A sokféle megközelítés közös célja, hogy megfeleljen "a társadalomtudományok szubjektív faktorának és az egyedi sorsot helyezze a kutatási fáradozások fókuszába" (Leuzinger-Bohleber, 1995, 446. o.).