Lélekben otthon - Kavetzky Péter: Szorongás és depresszió

„Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, / és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?” (Hamvas Béla)

A modern pszichiátria tünetcentrikus osztályozása a szorongás és a depresszió több formáját különíti el, jórészt viselkedéses jegyek alapján. Így a tünetek felől meghatározható a pánikzavar, a fóbiás szorongás, a poszttraumás, illetve az akut stressz zavar, a szorongás kényszeres formája, illetve a generalizált szorongás.

Oresztész bűnbánata
A szorongás olyan belső kínélmény, aminek gyakran csak testi, vegetatív elemei tudatosulnak: torokszorítás, gyomorgörcs, verejtékezés, elsápadás stb. Az állandósuló szorongással élő ember az élet terhei, nehézségei mellett saját pszichés feszültségét is cipeli, valójában nem képes felmérni, milyen lehetne, ha nem szorongana, mert munkáját, kapcsolatait, életét e szorongásélményen keresztül érzékeli. Belső világa aggodalmakkal, kételyekkel, állandó bizonytalanságokkal telítődött, olyannyira, hogy e feszültség gyakran még környezete számára is nehezen viselhető.

A szorongás gyakran nem különül el élesen a depressziótól, e tünetek együttes előfordulása gyakori jelenség. Számos út vezethet a reménytelenség, a fáradékonyság,a társas elszigetelődés „enyhébb” tüneteitől a depresszió súlyosabb formáihoz. A súlyosan depressziós egyénre jellemző a kilátástalanság érzése, az álmatlanság, az étvágytalanság, az örömtelenség „élménye”. Az öngyilkosság, a halál témája foglalkoztatja, súlyos önvádolás, bűntudatérzés hatja át, és e pszichés bénultság a koncentráció és a gondolkodás zavarához vezethet.

E tünetcentrikus osztályozás fogódzóként szolgálhat azoknak, akik előtt teljességgel ismeretlen saját belső világuk. Így viszonylagos és átmeneti biztonságérzésre tesznek szert azzal, hogy „pánikom van”, „depressziós vagyok” vagy a legújabb: „bipolár vagyok” identitástöredékekbe kapaszkodnak.

A hagyományos orvosi modellben a páciens diagnózist kap az orvostól, és várja betegsége gyógyítását. A diagnózisába kapaszkodó szorongó ember valójában a „pánikját”, „depresszióját” vagy „bipolaritását” megnevező orvos-gyógyítóhoz kötődik. Az orvos-gyógyító megnevezi a tünetet és ez fontos, kapcsolati aktus. Azonban nemcsak a diagnózis, hanem a kínzó, gyötrő tünet és a fájdalmas betegség is szól valakinek.

A mitológiai Oresztész alakjában az anyagyilkosság következményeit látjuk. Lelkiismerete üldözi, miután Apollón parancsára bosszúból megöli az apját elpusztító anyját.

„..elborzadva látta saját tettét. Hiába vette körül a nép bizalma. – Helyesen cselekedtél, és ne vádold magadat tovább. Az egész várost szabadítottad fel, amikor két ilyen sárkánykígyó fejét levágtad! – mondogatták, de Oresztész már csak az Erünniszeket látta, az anyja kiontott véréből támadó bosszúálló istennőket: sötét lepelbe burkolóztak, és hajfürtjeik közé kígyók fonódtak. Oresztész hiába menekült előlük, mindenütt nyomában voltak, mint csaholó ebek, ha a vadat űzik…Maga Apollón is csak egy időre tudott pártfogoltjának nyugalmat szerezni; mély álmot borított üldözőire, s míg ezek a Föld köldöke köré épült szentélyben horkoltak, öccsére, Hermészre, az istenek követére bízta Oresztészt, vezesse Athénbe, Pallasz Athéné szobrához, hogy az istennő szerezzen neki feloldozást." (Trencsényi-Waldapfel: Görög regék, 244. o.)

Oresztész menekül üldözői elől, akiknek alakjuk, indítékuk, céljuk, és nevük van. Oresztészt útján Hermész, a lélekvezető kíséri a feloldozáshoz, az üldöző múlttól való megszabadulás felé. Hermész a pszichoterapeuta mitikus alakja. A hős, a cselekvő alany tette (gyilkosság), motívuma (bosszú), kapcsolati rendszere azonosítódik, az üldöző szörny nevet kap (bosszúálló istenek). Oresztész menekülése, feloldozás iránti sóvárgása folyamatos utalást hordoz anyjára és apjára, illetve kapcsolatukra.

A szorongásos és depressziós ember tünetei, kínzó betegségélménye mindig valakinek szólnak, kommunikatív értékük van. A pszichoterápiás folyamatban a szorongásos és depressziós tüneteket kialakító tudattalan motívumok, fantáziált és/vagy valós tettek, a kapcsolatok rejtett érzései, belső konfliktusok nevet kapnak, kiderül, hogy a tünet, a zavar kinek szól. Az üldöztetéses érzésekben, üldözéses álmokban, a paranoid szorongásban csak a rossz szándék nyilvánvaló, eredetét, célját, értelmét az alany számára ismeretlen homály fedi. A pszichoterápia során a szorongás tudattalan forrásvidékén érzések, indulatok, félelmek bontakoznak ki: nevet kapnak.

A szorongás és depresszió közös vonása az, hogy e nehezen viselhető lelki állapotok olyan pszichés kompromisszumok eredményei, melyek elfedik a tünetnél jóval fájdalmasabb valós élményeket, érzéseket, tudattalan fantáziákat, melyek a jelen és/vagy a múlt valamely fontos kötődési személyére vonatkoznak, velük kapcsolatosak.

A szorongás ősi emberi alapélmény. Oresztész történetében, a mitológiai hősök életében, a mítoszokban a mai fogyasztásközpontú, az emberi értéket a pénz mennyiségén és a vásárolt javakon keresztül mérő, önmagától eltávolodott ember elfojtott, eltagadott, széttöredezett élménydarabkáinak egységes, koherens narratívái jelennek meg. Talán azt is mondhatjuk, hogy a ma emberének szorongásának, depressziójának, kimondhatatlan rosszkedvének, rossz közérzetének forrásvidékén e narratívumok találhatók, konstruálhatók-rekonstruálhatók.

A pánikzavar tudattalan hátterében gyakran a szülőtől való szeparáció, illetve a függés-függetlenség problematikus volta és a mély harag, a gyilkos düh felszínre bukkanásától, a kontrollvesztéstől való félelem jelenik meg a pszichoanalitikus-pszichodinamikus terápia során. A szorongás és a szorongásos személyiség alapdinamikája, hogy egy vagy több területen nem képes kontrollálni, önellenőrzést gyakorolni saját impulzusai felett. A szorongás a tudattalanul megfogalmazódó ösztönveszéllyel szembeni védtelenség testi-lelki megnyilvánulása. A terápia célja a tudattalan belső konfliktus megértése és feloldása, újraélése a kezelés folyamatában.

Ismétlődő pánikrohamai miatt kért pszichoterápiás segítséget egy nő. A szorongásrohamok apja halála után kezdődtek. Elmesélte, hogy nem tud aludni, esténként sír, zokog és „hisztizik”. Ez voltaképpen azt jelentette, hogy látványosan sírt és csapkodott. Apját mindig erősnek látta. „Szimbiózisban voltunk” – mondta. Ő az apja mellett volt a betegség során, és az anyjával most nehéz a kapcsolata. „Az önvád és kétségbeesés beszél belőlem” – fogalmazta meg. Nem tudott tanulmányaira koncentrálni a vizsgaidőszakban, mert lélekben nem volt képes elszakadni az apjától.

A gyászfolyamat elakadásában a neurotikus hisztériás működés, az anyával folytatott versengés, az elhagyó apa képe keltette harag jelentős szerepet játszott. E páciens aktívan vett részt pszichoterápiájában, „hozta az anyagot”, az álmokat, az érzéseket. Az idealizáció és az elfojtás elhárításait meg lehetett bontani, noha az apja életben tartására irányuló manőverek vissza-visszatértek, követvén egy „normál” gyászfolyamat jellegzetes buktatóit (tagadás, kétségbeesés stb.). Apjáról realisztikusabb képet kezdett kialakítani, bűntudatos érzései megszűntek, depresszív nyomottsága oldódott, otthoni viselkedésében változás következett be. A pszichoterápiás folyamat vége felé önmaga is értelmezte saját impulzusait, álmait.

A fóbiás tünetképzés során a tünet alkut jelent az elfojtó erő és az ösztönös késztetés között. Az így leszorított affektus az eredeti személyről egy másik személyre vagy tárgyra tolódhat át, a tünet pedig némi kielégülést és védelmet nyújt a késztetéssel szemben: a semleges tárgy ellenmegszállása és elkerülése megvéd a szorongás eredeti tárgyával való szembesüléstől. A rohamszerűen megjelenő szorongásos állapotokat kontrollálhatatlannak megélt nem tudatos pszichológiai történések váltják ki, a „váratlan epizódok” nem spontán történések, ezeket tudattalan érzések, fantáziák idézik elő.

Egy nőpáciens azért keresett terápiát, mert úgy érezte „nem találja magát”, állandó belső rossz érzéssel küszködött. Pszichoterápiája elején kiderült, hogy anyjától sokat volt távol egy nagyvárosban, munkát vállalt, életében először megpróbált függetlenedni. Majdnem partnerkapcsolata is kialakult, de hazaköltözött, mert ekkoriban azt kezdte érezni, haza kell mennie, „honvágy kezdett gyötörni”. Otthoni kilátástalan állapota miatt kért pszichoterápiás segítséget.

Lassanként felismerte, hogy igazából anyja iránti bűntudatos szorongása miatt ment haza. Egy valódi párkapcsolat lehetősége felkeltette benne szorongását a férfiaktól, irtózott a testi kontaktustól. E fóbiás működését egy intenzíven tagadott vágya hozta létre. Nagyon vágyott apai érintésére, apai gyengéd közelségre, de miután anyjának alárendelődött, ez tilos volt számára. Anyja kedvéért azonosult e tiltással, vágya viszont olyan helyzetekbe vitte, ahol kielégülhetett volna. Ekkor kezdett szorongani. Itt a bűntudat elsősorban nem depresszióhoz vezetett (ahhoz is), hanem főként fóbiás szorongásban öltött testet. Kerülte a nagyvárost, ami a testi kapcsolat lehetőségét hordta magában. Pszichoterápiája során egy elhagyó, elhanyagoló anyakép, a hozzákapcsolódó harag és általa soha nem ismert apjával kapcsolatos fantáziaképek, érzések bukkantak elő.

Vannak olyan emberek, akik szorongásukkal és depressziójukkal úgy élnek, mintha észrevétlenül életük szerves részének tekintenék azt. Még valamikor gyerekkorukban érte őket mély veszteség, kiábrándulás, csalódás. Azért, hogy tovább tudják élni életüket, túlélésre rendezkedtek be. Csakhogy a zárványként élő trauma hat a személyiségre.

Egy gyermekes anya azért kért segítséget, mert visszatérő módon sérti meg testét („falcol”). „Más életet szeretnék élni” – nevezte meg, mit is vár a pszichoterápiától. E vágy depresszív élményeket takart, mély elkeseredést, soha nem múlónak tűnő elégedetlenséget. „Anyám kislánykoromban feltett egy lemezt, mindig az megy bennem: rossz vagy”. Az ezzel járó önmegvetés és pszichés fájdalom elviselhetetlenné válásakor bántalmazta magát, így kísérelte meg a „belső rossz”-tól való szabadulást.

Kevésbé drámainak tűnik, amikor a kapcsolatokat szünteti meg az ember. A narcisztikus igények (csodálatigény, tükrözésigény) korai sérülése miatt inkább mintegy elővételezi és megelőzi a másik felet, és így elkerüli a valaha elszenvedett narcisztikus sérülés fájdalmas érzését, az azzal járó elhagyatottág szégyenét, inkább az aktív elhagyás bűntudatára cseréli azt. Ez pedig a depresszió előszobája. A depresszióhoz vezető lehetséges utak közös vonásaiként lehet azonosítani a törékeny önértékelést, a narcisztikus sérülékenységet és a társuló befelé fordított dühöt és haragot. Egy túlzottan szigorú, állandóan kritizáló belső „fegyőr” ellehetetleníti az eszményi énkép kialakítását, aminek gyerekkori előfutára az abuzív vagy elhanyagoló, elhagyó szülői gondozás. Az ideális én kialakítását a depresszív ember úgy kísérelheti meg, hogy ideális partnert választ, akitől reméli, hogy megszűnik e mindent átható értéktelenség érzése, de közben mélyen tagadja a függőség, kiszolgáltatottság keltette haragot. Társas és partnerkapcsolatai így súlyosan ambivalensek, érzelmileg mélyen ellentmondásosak lesznek. Ideális szelfállapotra törekszik, mert ha nem élheti azt át, akkor a korai elutasítottság élménye belső megvetettség, állandó önleértékelés állapotát eredményezi.

A férfipáciens visszatérő rosszkedvvel, szorongással, állandó elégedetlenségérzéssel jelentkezett pszichoterápiába. Időnként fülzúgás gyötörte, sötéten látta az életét, semminek, céltalannak érezte azt, amit eddig elért.

Súlyos depresszió a pszichiátriai diagnózisa. Pszichoterápiája fény derített arra, hogy nem tett eleget azon belső szülőkép követelésének, hogy tökéletes legyen. Miközben a szavak szintjén, kimondva ezt soha nem várták el tőle, rejtett, tudattalan elvárásként beépült belső világába. Kibontakozott ama kínos, szégyennel átszőtt fájdalmas érzése, hogy apja soha nem ismerte el, voltaképpen mindig „úgy nézett rám, mint aki semmire sem képes, alkalmatlan vagyok mindenre”. Nem tudott szabadulni ettől a megsemmisítő apaképtől, még mindig jobb volt ehhez ragaszkodnia, mint egyedül maradni. Mivel az egyedül maradás valójában azonosítódott a büntetésből való számkivetettséggel, végleges elhagyással, amivel anyja büntette, ha nem volt „jó fiú”. A szüleitől való fájdalmas leválás indult meg pszichoterápiájában. Ezzel együtt tünetei is oldódni kezdtek.

Oresztésznek a teljes gyógyuláshoz el kell mennie a véres emberáldozatokról hírhedt tauruszok földjére. Megmenti ott raboskodó leánytestvérét, és élete kockáztatásával elvégzi Apollón papnője által kijelölt feladatot: elhozza Artemisz szobrát. Míg a történet elején az üldözők külső ágensek (Erünniszek), később azok üldözik, és egyben bűntudata van. A hős belső átalakulása, változása során a paranoid, üldöző szorongásból, nyomasztó, depresszív bűntudattá lesz. Ezt a belső rosszat váltja meg azzal, hogy szimbolikusan azonosul a véres gyilkosságokat elítélő istenekkel és, jóvátétel gyanánt, anyja lányának visszaadja az életét. E változás során impulzusai felett uralmat szerzett, emberáldozatokra már csak a tauruszok földjéről ellopott szobornál végrehajtott szertartás utal: könnyű sebet ejtenek a férfiakon. Immár a közösség ismétli a múltat, de már megszelídített, átlényegített, szublimált formában.

Ami érthetetlen, név nélküli szorongás és depresszió ma, az a mítoszokban emberek, istenek, szörnyek kapcsolataiból szőtt mátrix, születésből, halálból, gyűlöletből, szeretetből, hálából, szerelemből álló erőviszonyok hálózata. E történetek olyanok, mint egy szorongásából, depressziójából, sérüléseiből már gyógyult mai ember belső világának tájképe.