Az alternatív, vagy más néven nem-konvencionális gyógymódok jelentősége tehát szakmai és finanszírozási részről is Európa- és világszerte egyaránt jelentősen növekszik, komoly az igény irántuk, és maguk a betegek egyre gyakrabban keresik a szokásostól eltérő kezelési formákat. Az alternatív gyógymódok elismertségi foka és jogi helyzete az egyes országokban nagyon eltérő, az Európai Parlament 1997. május 29-én fogadott el az alternatív gyógymódok státusáról támogató határozatot. Az utóbbi években Európában - s talán még inkább az Amerikai Egyesült Államokban - valóságos fellendülés volt megfigyelhető a nem-hagyományos gyógyítási formák terén.

"Medicus curat, natura sanat"[1]

I. Bevezetés

Az alternatív, vagy más néven nem-konvencionális gyógymódok jelentősége tehát szakmai és finanszírozási részről is Európa- és világszerte egyaránt jelentősen növekszik, komoly az igény irántuk, és maguk a betegek egyre gyakrabban keresik a szokásostól eltérő kezelési formákat. Az alternatív gyógymódok elismertségi foka és jogi helyzete az egyes országokban nagyon eltérő, az Európai Parlament 1997. május 29-én fogadott el az alternatív gyógymódok státusáról támogató határozatot. Az utóbbi években Európában - s talán még inkább az Amerikai Egyesült Államokban - valóságos fellendülés volt megfigyelhető a nem-hagyományos gyógyítási formák terén.[2]

Az Európai Unióban a komplementer és alternatív medicina terminológia honosodott meg, ez ilyen formában a jelenleg hatályos jogi normákban nem jelenik meg. A nem-konvencionális eljárások alkalmazása esetében is cél a minőség javulása, a képzés fejlesztése, amelyre a tervezetek szövege - elfogadás esetén - lehetőséget nyújt. A nem-konvencionális tevékenységet végzők egyik csoportja szakorvosi, szakfogorvosi végzettséggel rendelkezik, számukra a képzést főszabályként, az egészségügyi felsőfokú szakirányú szakképzést végző intézmény szervezi és a komplementer és alternatív medicina orvosa, fogorvosaként tevékenykednek. A nem-konvencionális tevékenységet végző személyek képzése államilag elismert képzés, nem tartozik a szakképzés kategóriájába, távoktatásban nem történhet és kompetencia-vizsgával zárul.

A másik csoportba bármilyen felsőfokú végzettséggel rendelkező, valamint a középiskolai végzettséggel rendelkező személyek tartoznak, akik a természetgyógyász megnevezést használhatják. (Képzésük - az egészségügyi miniszter Komplementer és Alternatív Medicina Tanácsadó Testülete által kidolgozott szakmai szempontok alapján minősített képzőhelyen, tanfolyami képzés keretében történik). Külön kerülnek nevesítésre a homeopata gyógyszerészi tevékenységet végző szakgyógyszerészek, mert képzésük a szakorvosokéhoz hasonló, azonban diagnózis felállítására, gyógyító tevékenység végzésére nem jogosultak.

II. A természetgyógyászati és a nem-konvencionális gyógyító eljárások jogdogmatikai háttere a XX. század végétől napjainkig

Egyszerű megközelítéssel élve az ortodox vagy hagyományos gyógyászat alatt az állam által támogatott, hivatalos gyógyítási módok összességét tekintik, minden más alternatív gyógymódnak tekinthető.[3] A "fejlett világ" országaiban növekszik az igénybe vevők aránya, ez a trend Magyarországon is érvényesül. A Buda László által 1999-ben végzett vizsgálat alapján a hazai populáció 23%-a használt már legalább egyszer valamilyen természetgyógyászati módot vagy terméket.[4] A modern és az alternatív medicina összehasonlításakor a számos lehetséges szempont közül ki kell emelni négyet: az egészségügyi rendszerben való elhelyezkedést, a képzés különbségét, az alkalmazott módszerek "minőségének" és a "kutatási lehetőségének" eltéréseit.[5] A természetgyógyászati szolgáltatások kívül esnek a kötelező egészségügyi biztosítás keretén. Léteznek természetesen Magyarországon olyan önkéntes kölcsönös kiegészítő egészségpénztárak, amelyek biztosítási körébe az alternatív gyógyászat néhány szolgáltatása (terméke, diagnosztikai, kuratív eljárása) is része, de ez a biztosítási forma messze nem általános.[6]

Az ún. hagyományos orvoslás mellett létezik, működik tehát az alternatív vagy tradicionális gyógyászat is, köznapi nevén a természetgyógyászat, melyre van, s helyenként még fokozódik is az igény, amelynek manapság elterjedt megnevezése a komplementer-alternatív medicina (CAM). Nálunk komplementer, mert kiegészítője lehet a hivatalos orvoslásnak, s alternatív, nem azért, mert kiválthatja azt, hanem mert nem a mai fő irányhoz tartozik, eszközei, eljárásai ugyanis többnyire sokkal régebbiek, s főleg az ősi keleti gyógyászatban gyökereznek. A kétféle medicina szembeállítása és éles elválasztása egyaránt helytelen. A világ népességének többsége számára ma is az alternatív gyógyászat a domináns, de Európában s az Egyesült Államokban is a felnőtt lakosságnak becslés szerint 30-40 százaléka (köztük feltűnően sok középkorú, tanult és jómódú nő) veszi igénybe a szolgáltatásait.[7]

A természetgyógyászat Magyarországon a 40/1997. (III. 5.) Korm. Rendelet - A természetgyógyászati tevékenységről - megjelenése óta az egészségügy részének számít. A rendelet hatálya a természetgyógyászati és a nem-konvencionális gyógyító eljárások alkalmazására terjed ki. A nem-konvencionális gyógyító eljárások alkalmazása olyan egészségügyi tevékenység, amely a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészíti, meghatározott esetekben helyettesíti. A rendelet megfogalmazása szerint tehát a természetgyógyászati tevékenyég olyan egészségügyi tevékenység amely a tudományosan megalapozott gyógyítást egészíti ki. Vagyis ún. komplementer medicinának számít. Ez azt jelenti, hogy minden olyan esetben alkalmazhatók a megalapozott természetgyógyászati gyógymódok, amelyekben a konvencionális medicina nem ismer hatékonyabb módszert, illetve ha beteg nincs veszélyhelyzetben és nem igények más sürgős konvencionális gyógymódot.[8]

A nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások célja az egészségi állapot kedvező befolyásolása, a betegségek megelőzése, valamint az egészséget veszélyeztető, illetve károsító tényezőkkel szembeni védekezés lehetővé tétele - hangsúlyozza az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény vonatkozó rendelkezése (a továbbiakban: Eü. tv.).

A nem-konvencionális, vagy más néven alternatív eljárások az egészség és betegség eltérő szemléletén, a konvencionális, természettudományosan megalapozott eljárásoktól eltérő megközelítésből eredő módszereken alapulnak, amelyek a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészítő, meghatározott esetekben helyettesítő eljárások. Nem-konvencionális eljárás helyettesítő eljárásként csak orvosi ellenőrzés mellett alkalmazható. Az alternatív eljárások alkalmazása során a betegjogok, a tájékoztatási és dokumentációs kötelezettség, valamint az ellátást végző személyek jogai és kötelezettségei tekintetében szintén az Eü. tv.-ben foglaltakat kell megfelelően alkalmazni,[9] amely norma tehát egyértelművé teszi, hogy nem csak a természettudományosan igazolt eljárásokat tekinti az egészségügy részének, hanem valamennyi a fent említett 40/1997. (III. 5.) Korm. Rendeletben felsorolt empirikus módszereket is. A következőkben tekintsük át - röviden - az egyes természetgyógyászati módszerek[10] katalógusát:

Az ún. klasszikus természetgyógyászati módszerek:

• életmód tanácsadás és terápia
• természetgyógyászati táplálkozástan és dietétika
• alternatív fizioterápia
• természetgyógyászati mechanoterápiák[11]

Az ún. hagyományos természetgyógyászati módszerek:

• ájurvédikus gyógyászat
• hagyományos tibeti gyógyászat
• hagyományos kínai orvoslás
• hagyományos népi orvoslás

Az újkori természetgyógyászati rendszerek:

• homeopátia
• kozmo- és bioenergetikai kezelések
• kineziológia
• növényterápiák
• valamint a biofizikai és biokémiai elvekre épülő természetgyógyászati terápiák.[12]

A legtöbb vitát természetesen az alternatív medicina négy komplex rendszere, azok eljárásai váltják ki. Az akupunktúra lassan elnyeri európai minősítését; a fájdalomcsillapító és a kemoterápia okozta hányingert-hányást mérséklő hatását jó minőségű tanulmányok igazolják. A kiropraktika, a mozgásszervi panaszok manuális kezelése szabályozott keretek között, már ma is kimeríti a hatékony gyógymód kritériumait. A fitoterápia vagy herbális medicina, a növények gyógyító célú felhasználása már több meggondolást érdemel, a később még bővebben kifejtett homeopátiának pedig az orvosi zárójelentését kellene nem először megerősíteni.

III. Az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) állásfoglalása a természetgyógyászati ténykedésről és eljárásokról, valamint a nem bizonyított gyógyhatású, gyógyszerként el nem fogadott szerek orvosi alkalmazásáról[13]

Egészségügyi rendszerünk küszöbön álló megújításának időszakában az ETT plénuma szükségszerűen foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a hazai orvoslás és betegellátás milyen típusú rendszerben működik, hol van a helye és mi a szerepe a korábbi évtizedekben egyedülinek elismert és elfogadott tudományos orvoslás mellett döntően csak fizikai eljárásokat és természetes anyagokat alkalmazó természetgyógyászatnak. Ez a kérdés az egészségügyi dolgozókat és a lakosságot egyaránt foglalkoztatja, megítélésében sok a szélsőséges nézet, a tájékozatlanság és az indulat. A hazai lakosság javításra szoruló egészségi állapota és egészségügyi kultúrája, a megújuló egészségügyi szisztéma, s nem utolsó sorban a magyar orvostudomány és orvoslás presztizse szükségessé teszi a kérdés felvetését, s az érdekeltek álláspontjának egyeztetését.

Széles körű az egyetértés ma nemzetközi egészségügyi körökben, s azt a WHO is támogatja, hogy a tudományosan megalapozott medicina mellett, melyet neveznek még konvencionális, hivatalos, nyugati, ortodox orvoslásnak is, létjogosultsága van a tradicionális (alternatív vagy paramedicinális) gyógyászatnak is, a kettő nem zárja ki egymást, mint ahogyan nem szükségszerű az sem, hogy a gyógykezelés az orvosok kizárólagos privilégiuma legyen.

Van igény a természetgyógyászatra, mert nem minden betegségre van gyógyulást ígérő gyógyeljárásunk és gyógyszerünk; a tudományos orvoslás néhol óhatatlanul elszemélytelenedett, s fokozódott az igény az emberi kapcsolatot jelentő, holisztikus megközelítést ígérő természetgyógyászatra, mert eszközeit tekintve olcsóbb és könnyebben hozzáférhető, s esetenként a vele foglalkozóknak megélhetést jelent, s - nem utolsó sorban - a fejlődő országok népei számára egyféle egészségügyi alapellátást és gondozást biztosít. Az igények mellett a természetgyógyászat térhódításának a fejlett országokban vitathatatlanul kedveznek a felvilágosítás, valamint az általános és az egészségügyi kultúra hiányosságai.[14]

Európában ma kétféle egészségügyi rendszer működik. A monopolisztikus csak a tudományos orvoslást ismeri el törvényesnek, kizárja és szankcionálja a gyógyítás minden más módját. Ilyen a rendszer Franciaországban és Belgiumban, s ez volt a közelmúltig jellemző ránk és általában a kelet-európai országok egészségügyére is.

A másik, a toleráns szisztémában is a tudományosan megalapozott orvoslás az elismert, de bizonyos mértékű hagyományos gyógyítást, annak különböző formáit is tolerálja a törvény és a jogszabály. Ilyen az egészségügyi rendszer Európa legtöbb országában, s a jövőben várhatóan nálunk is. A monopolisztikus rendszerben az orvos, a fogász, a gyógyszerrész és a nővér jogosult egészségügyi munkára, de hagyományos beavatkozást, mint kiropraktika, hipnózis, akupunktura csak orvos végezhet, speciális képesítés birtokában. A toleráns rendszerben bizonyos beavatkozásokat a kompetens hatóságtól képzést és felhatalmazást nyert személy (Németországban a Heilpraktiker) is végezhet. A tudományos és a hagyományos gyógyítás csak Kínában és Japánban integrálódott igazán.

Az állásfoglalás alapján orvosi diplomával nem rendelkező személy orvosi tevékenységet nem folytathat, a jelenlegi jogszabály azt kuruzslásnak minősíti, de mint természetgyógyász segítőtársa lehet az orvosoknak. Ténykedésének határait jogilag szabályozni kell. Képzését megfelelő (orvosokból és természetgyógyászokból álló) intézménynek, illetve bizottságnak (a félreértések elkerülésére a plénum határozott véleménye szerint nem "szakmai kollégium"-nak kell irányítania). A természetgyógyászt csak az a bizonyítvány jogosíthassa felelős gyógyító tevékenységre, melyet a mielőbb szabályozandó módon és formában az arra illetékesektől, mint képesítést elnyer. Alkalmazhasson gyógynövényeket, végezhessen fizioterápiát, általában olyan beavatkozásokat, melyek nem parenterálisak, nem tesznek szükségessé szervekbe, szövetekbe való behatolást, (nem adhat injekciót, nem végezhet műtétet, akupunkturát). Az orvosi és a természetgyógyászati ténykedésnek koordináltnak, együttműködőnek kell lennie, mindkettőnek el kell határolódnia az anyagi haszon ellenében végzett, nyilvánvalóan hatástalan beavatkozásoktól, a kuruzslástól, a varázslástól, a szemfényvesztéstől.

A nem tudományosan megalapozott, természetes gyógymódok a televízióban, a rádióban és a sajtóban nagy és egyoldalú publicitást kaptak a múltban, ezáltal több eljárás és kezelésmód aránytalan népszerűségre és indokolatlan elterjedtségre tett szert. Az orvostársadalom, a tudományos vagy éppen a hivatalos szervek nem reagáltak vagy nem reagálhattak e jelenségre érdemileg. Kapjon helyet a tárgyilagos tudományos vélemény is a médiában, lehetőleg a természetgyógyászati eljárás bemutatásával párhuzamosan. Általában kapjanak nagyobb teret a bizonyítottan hatékony gyógyeljárások és a megelőzés módjai. Tudatosítani kell, hogy a természetgyógyászat nem alkalmas eszköz a mai egészségügyi gondok megoldására, elterelheti ugyan róluk a figyelmet, de ez aligha szolgálja a jövő hatékonyabb és gazdaságosabb egészségügyét.

Az ETT nézete szerint tudományosan megalapozott orvoslás is a természetgyógyászatból nőtt ki, bevált módszereit mint a múltban, jelenleg is alkalmazza. Ez az orvoslás sem mindig racionális, nem valamennyi eljárása hatékony bizonyítottan, használ empirikus módszereket és eszközöket is. A tradicionális természetgyógyászat sem feltétlenül irracionális, tudománytalan, induktív (az egyes megfigyelésből az általánosra következtető). Megkívánható, hogy a terápiás eredményeket mindkét oldalon tudományos módszerekkel bizonyítsák, s csak a hatékony eljárásokat és szereket alkalmazzák. A jövő természetgyógyásza az orvossal együttműködő, speciálisan képzett szakember legyen.[15]

IV. Az alternatív gyógymódok végzésének feltételei

A nem-konvencionális gyógyító tevékenységek egy része kizárólag orvos vagy más felsőfokú egészségügyi képzésben részesült személy által végezhető, azonban az orvosi diploma vagy felsőfokú egészségügyi végzettség mellett is szükséges az adott területre vonatkozó nem-konvencionális szakirányú tanfolyam elvégzése és sikeres vizsga letétele.[16] A természetgyógyászati tevékenység végzéséhez előírt szakmai követelményekről és a vizsga letételéről jogszabály rendelkezik (11/1997. (V. 28.) NM rendelet).

Ezen jogszabály szerint a vizsgát az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet (ETI) folytatja le, és közzéteszi a vizsgaszabályzatot.[17] Minden kétséget kizáróan megállapítható tehát, hogy a nem-konvencionális tevékenység csak az adott területre vonatkozó, a jogszabály által előírt tanfolyam elvégzését követő sikeres vizsga letételét igazoló bizonyítvány birtokában gyakorolható. A tevékenység folytatásához az ÁNTSZ-től működési engedély beszerzése szükséges. Jogszabály írja elő, hogy az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat illetékes intézete rendszeresen ellenőrzi a tevékenységet végző személyek működését.

Mindezek alapján hazánkban a komplementer gyógyítás jogilag szabályozott, a működéshez szükséges feltételek meglétének ellenőrzése azonban - különösen a természetgyógyászat vonatkozásában - nem valósul meg maradéktalanul. Ezt igazolja az is, hogy sok nem orvos szakképzettségű személy a kezelés megkezdése előtt egyáltalán nem konzultál a kezelőorvossal.

A betegség megállapítása és a terápiás terv elkészítése, a beteg egészségi állapotának figyelemmel kísérése orvosi feladat. Az orvos vagy a beteg kezdeményezésére a tevékenység végzésére képesített - nem orvos - személy részt vehet a beteg ellátásában, és a nem-konvencionális gyógymódot bizonyos kivétellel, a természetgyógyászati képesítésének megfelelően, előzetes orvosi vizsgálat, illetve szakellátás után vagy azzal párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett - kiegészítő tevékenységként - önállóan végezheti. Amennyiben a nem orvos, de a tevékenység végzésére képesített személy bevonását az orvos kezdeményezi, ahhoz a beteg beleegyezése szükséges.

A tevékenység megkezdése előtt az azt alkalmazni kívánó orvos is elvégezheti az előzetes szakorvosi vizsgálatot, amennyiben rendelkezik olyan szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a beteg szakorvosi vizsgálatára és ellátására.[18] A szakorvos - gyógyítói szabadságával élve - saját szakterületén belül megválaszthatja, hogy azon nem-konvencionális tevékenységek közül, amelyek elvégzésére jogosult, melyiket alkalmazza kiegészítő és melyiket helyettesítő gyógymódként.

V. Természetgyógyászat és felelősség

Általános tétel, hogy az alternatív medicina követőinek jóval ritkábban kell felelni kártérítési ügyekben.[19] A kártérítési perek száma Magyarországon is nő, beépült a társadalmi köztudatba, hogy "orvosok ellen" peres eljárást lehet indítani és nyerni.[20] Érdemes megvizsgálni, hogy az egészségügyi ellátásnak ezt a területét miért kímélik a betegek. A válasz megadásához át kell tekinteni a természetgyógyászat szabályozásának néhány elemét, illetve a kártérítési felelősséggel kapcsolatos jellemzőket, problémákat. [21]

Mint korábban említésre került, Magyarországon a természetgyógyászat gyakorlásának egyes alapkérdéseit a 11/1997. (V. 28.) NM rendelet határozza meg. A jogszabály értelmében az orvos vagy a beteg kezdeményezésére, a tevékenység végzésére képesített - nem orvos - személy részt vehet a beteg ellátásában, és a nem konvencionális gyógymódot a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett - kiegészítő tevékenységként - önállóan végezheti. Ha a beteg saját gyógykezelésébe természetgyógyászt kíván bevonni, azt a kezelőorvos nem akadályozhatja meg [2. § (1)]. Az egészségügyi dolgozókra vonatkozó jogszabályok és etikai normák kötik az alternatív praktizőröket is. Ez azt jelenti, hogy természetgyógyász által elkövetett műhiba ugyanúgy peresíthető. Az azonban rögzítendő, hogy a beteg károsodása esetén a természetgyógyász által elkövetetett hibáért kizárólag ő vonható felelősségre, polgári jog, illetve büntetőjogi eszközökkel. (Ez utóbbi esetben a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés tényállásáról beszélhetünk.)

A kártérítési felelősség megállapításához négy elem együttes megléte szükséges: az egészségügyi ellátó, orvos jogellenes magatartása, a bekövetkezett kár, okozati összefüggés a jogellenes magatartás és a létrejött kár között, valamint a károkozó felróható magatartása.[22] A bírósági gyakorlat hajlik az objektív (felróhatóságtól független) felelősség alkalmazása felé. Vagyis, ha jogellenes magatartás miatt kár következik be, akkor felelni kell érte. A kezdeti kártérítési igényeket diagnosztikus tévedésre vagy terápiás mulasztásra alapozták, ám a kilencvenes évektől, a nemzetközi trendeknek megfelelően, egyre gyakoribbak a tájékoztatás elégtelenségére, a beteg bele nem egyezésére alapított eljárások. A hazai bíróságok álláspontja (és az egészségügyi törvény) szerint a betegek rendelkezésére kell bocsátani azokat az információkat (például beavatkozás kockázata, alternatív terápia lehetősége), amelyek a megalapozott döntéshez kellenek.

Műhibaperek esetén az elsők között vizsgálják, hogy az orvos (egészségügyi ellátó) úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben elvárható, az általa végzett terápia megfelelt-e a standardoknak, a szakma által elfogadott normáknak. Ha nemleges a válasz, akkor merülhet föl a kártérítési igény érvényesítése. Jelentős gond, hogy természetgyógyászati eljárásoknál gyakran nincsenek kiforrott standardok.

VI. A nem-konvencionális eljárások gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló új szabályozás[23]

A vonatkozó Tervezet alapján komplementer és alternatív medicina orvosa megválaszthatja, hogy azok közül a nem-konvencionális tevékenységek közül, amelyek elvégzésére jogosult, melyiket alkalmazza kiegészítő, és melyiket helyettesítő gyógymódként. Amennyiben a tevékenység megkezdése előtt szakorvosi vizsgálat szükséges, azt a tevékenységet alkalmazni kívánó komplementer és alternatív medicina orvosa is elvégezheti, ha rendelkezik olyan szakorvosi képesítéssel, amely feljogosítja a beteg szakorvosi vizsgálatára és ellátására.

A kezelőorvos vagy a beteg kezdeményezésére, a tevékenység végzésére képesített természetgyógyász - képzettségének megfelelő területen - részt vehet a beteg ellátásában. Amennyiben a természetgyógyász bevonását a kezelőorvos kezdeményezi, ehhez a beteg beleegyezése szükséges.

Amennyiben a természetgyógyász bevonása a kezelésbe a beteg kezdeményezésére történik, a kezelőorvos - szükség szerint - felhívja a beteg figyelmét a természetgyógyász által végzett nem-konvencionális eljárás lehetséges kockázataira, következményeire. A természetgyógyász a nem-konvencionális tevékenységet képesítésének megfelelően előzetes orvosi vizsgálat, illetve ellátás után, vagy az orvosi ellátással párhuzamosan, a beteg rendszeres orvosi ellenőrzése mellett végezheti.

A Tervezetben foglaltak alapján a természetgyógyász a kezelőorvos által rendelt terápiát nem módosíthatja, és a kezelés alatt álló beteg esetén köteles konzultálni a kezelőorvossal. A Tervezet garanciális szabálya tehát, hogy a szakorvosi vizsgálat kötelező, ettől eltekinteni csak speciális esetekben lehet. A nem-konvencionális tevékenység gyakorlását továbbra is az ÁNTSZ engedélyezi, és ellenőrzi. A Tervezet másik garanciális szabálya, hogy kizárólag a Tervezetben foglaltak alapján gyakorolt és az abban felsorolt tevékenységekre alkalmazható a nem-konvencionális megjelölés.

Az új szabályozás alapján természetgyógyász a nem-konvencionális tevékenységet abban az esetben végezheti önállóan, ha a tevékenységet igénybe vevő panaszmentes, és a nem-konvencionális tevékenységet életmódjavító céllal veszi igénybe. Amennyiben a természetgyógyász a betegség gyanúját észleli, a beteget szakorvoshoz küldi. A természetgyógyász - amennyiben a beteg, illetve a tevékenységet igénybevevő hozzájárul - speciális állapotfelmérést és kezelési tervet készít, amely az egészségügyi dokumentáció része. A nem-konvencionális eljárásokon alapuló pszichoterápiás tevékenységet, illetve módszereket, pszichodiagnosztikus eljárást csak pszichiáter szakorvos és pszichoterápiás klinikai képesítéssel rendelkező orvos, valamint klinikai szakpszichológus (klinikai gyermek szakpszichológus ) végezhet. Fontos garanciális szabály továbbá, hogy a természetgyógyász nem végezhet invazív beavatkozást, kivéve a fülakupunktúrás addiktológiai kezelést.