Pszichológus vagyok, harmincas éveim végén járok, közel két évtizedes, gyermekáldás nélküli kapcsolat után lettem újra szingli, amikor az exem egy huszonegykétéves főiskolai tanítványában látta meg leendő gyermekei anyját.

Az egyik, velem egyidős barátnőm, aki nemrégiben szülte meg a harmadik gyerekét, fogalmazta meg bölcsen, hogy neki persze, hogy jó és könnyű, mert ő azt csinálja, amit a többség, látja az utat maga előtt, vannak nők, akik már előrébb tartanak, mint ő, míg mások mögötte haladnak, de minden nagyjából kiszámítható. De hogy Veled mi van, azt mondjad már, mert az milyen nehéz lehet, hogy semmi sem tervezhető és előrelátható a Te életedben, folyamatosan nagy döntéseket kell hoznod, amelyek befolyásolják a jövődet, és ha nem jól lépsz most itt a biológiai óra utolsó kongó harangjainak zúgása mellett, azzal az egész jövődet elszúrhatod!

Számomra Albert Györgyi sorsa most abban lehet emblematikus, hogy mit kezdhet egy nő az életével, ha nem született gyereke, és 44 évesen az utolsó pillanatok állnak már rendelkezésére, hogy eldőljön, milyen irányban folytatódik majd az élete. Albert Györgyi „Miért pont én?” című könyvének fő kérdése, hogy miért nem szülhetett gyereket, és miért lett depressziós, mely sorskérdésre keresi a választ szakmai pályafutásának, három házasságának, abortuszainak, pszichiátriai betegségtörténetének, anyjával való ambivalens kapcsolatának elemezésén keresztül.

Persze a vonzó karrier lehet mindig csábítóbb, mint a gyerekvállalás, vagy a három házasságban is lehet, mindig akkor történt a megfogantatás, amikor éppen túl viharos volt a kapcsolat, és igen, a depresszióval és alkoholizálással küzdő, már többször öngyilkosságot is megkísérlő nő sem a legalkalmasabb az anyaszerepre. Mint ahogyan valószínűleg annak anyja sem volt az, mert a pszichiátriai betegek történetében gyakran megtaláljuk a domináns, elégtelen szeretet nyújtó, de a külvilág felé illedelmesen reprezentáló, míg elfojtott, ki nem élt vágyai miatti indulatait lányára terhelő ambivalens anyákat.

Közben pedig pozitív szemléletben élünk, a médiában óriási címlapon közlik, ha valamelyik sztár végre babát vár, és a női celebekkel készült interjúk zárókérdése is az, hogy mikor is szeretne majd a nő szülni, ugye nemsokára!

Mert hát valóban érték az élet, és az életadás, a termékenység, és mert a gyerekszületés az tényleg egy csoda!

De mi van azokkal, akiknek ez nem adatott meg, pedig hát másokhoz hasonlóan jártak az egyenes úton is, meg a görbén is, tulajdonképpen tények és adatok tekintetében hasonló lehetőségekről és eseményekről is számolhatnak be. És mégsem. Valami rejtélyes oka van.

A „Miért pont én?” kérdést - mely Albert Györgyi egyik könyvének címe -, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő emberek szokták feltenni maguknak, hiszen bár ők sem éltek tökéletesen egészségesen, de nem kirívóan egészségtelenül másokhoz képest, és mégis velük történt meg, miért? És természetesnek vesszük, hogy a különböző kezelési és gyógyító kúrák mellett a beteg folyamatosan keresi a kiutat és a magyarázatot, és persze, hogy ott is vannak megingások a lelkesedésben és a küzdeni akarásban, mert hát nagyon nehéz egyedül végigmenni, és hát sokszor éppen akkor világlik ki a fény az út végén, amikor már nagyon nincs remény.

Albert Györgyi egyrészről bekategorizálható pszichiátriai betegségekben szenvedett, amelyekre vannak átmeneti vagy tartós tünetenyhülést kínáló gyógymódok, és amelyeket többé-kevésbé igénybe is vett. Másrészről pedig útkereső ember volt, aki írásaival és életútelemzéseivel is szüntelenül kereste a kiutat és fényt az életében, és hát ezt a biológiai harangok erősödő zúgása közepette sokszor már nagyon össze-vissza kapkodva lehet csak csinálni.

Egy férfi életében nincsen biológiai óra, bármikor nemzhet gyereket, legfeljebb, ha túl későn kerülne sor rá, akkor dönthet arról, hogy esetleg már nem vállalja fel, mivel nem biztos, hogy aktívan fel tudná nevelni. Egy nő csak a kritikus életkorig dönthet, amíg megfogan, talán így 45 felé bezárólag, még ha a földkerekségen akad is példa a csodás nyugdíjas korú terhességekre is. És ugyanígy lombikbébiprogramra is csak eddig az életkorig lehet érdemben jelentkezni, továbbá, örökbefogadásban is a kor előrehaladtával egyre több feltételnek kell megfelelni, és arról is le lehet késni!

Közben megy az idő, amíg a nő információkat gyűjt, befizet új, önmegismerő tréningekre, ismerkedik, hátha jön egy mindent elsöprő érzés, de hát nem érkezik a várva várt férfi, viszont addig is élni kell, nem ülhet otthon, mint a befőtteltevő vénlányok, és hát, persze, kaland az élet, és igen, indul újra és újra a sétahajó, és egyre fiatalabbak már a hajóskapitányok.

Másrészről mérlegel abban is, hogy inkább távolodjon kicsit a szakmától, vállaljon kevesebbet, mert akkor több ideje lesz, de akkor meg lehet, állandóan az életkérdésein fog gondolkozni, és még a karrierlehetőségek is elúsznak, nemcsak a családalapítás, vagy éppen legyen munkamániás, és akkor majd úgyis megtörténik az, aminek meg kell történnie.

De nem történik. És ez kezd egyre égetőbb problémává válni, mindent átható sorskérdéssé. Közben párhuzamosan sorvadnak, és igen, pusztulnak a petesejtek, és ezzel kell együtt élni, hogy nem tudom megállítani a leépülést, és nem tudok értékesíteni és örökül hagyni egyet sem a jövő számára, pedig nagyszerű technikai lehetőségek állnak rendelkezésre, lombikbébi-program, mint ahogyan ismerteti is mindezt a nőgyógyász mindenegyes rutinlátogatáskor, és meg is kérdezi, netán nem érzékelem, hogy szalad az idő?

Persze, hogy érzékelem, hogyne, másra se tudok lassan már gondolni, de hát hol van az a férfi, aki ezt akarná, velem akarná, és most így hirtelen?! Meg hát ott az örökbefogadás, de hát lám, a természet nem akar anyává tenni, tele vagyok kétséggel és dilemmával, hogyan válhatnék én így valaki más pótanyjává?

Krízishelyzetben, a fokozódó érzelmi nyomás alatt egyre feszültebbek vagyunk, egyik nap sírunk, és ki sem mozdulnánk, mert hát mi értelme már az életünknek, másnap meg, csak a mának akarunk élni, bulizunk, nevetünk, addig is próbáljuk összeszedni magunkat a soron következő sötét napokra.

Közben pedig keressük a jelentést, kirívó sorsunk értelmét. A 25. általános iskolai osztálytalálkozónkon körkérdést tesz fel az általános iskolai tanítónő, kinek „hány családja van?”, és az egy-kettő-három-négy váltakozásában a nulla magyarázatot követel „hogyhogy? hiszen ez a legszebb az életben?”, és aztán hazafelé a kocsiban végig lehet gondolkodni a hosszú úton, hogy „miért is éppen nekem nem…?”

Krízishelyzetben sosem olyanok vagyunk, mint egyébként, sokkal zajosabbak, nyugtalanabbak, és sokszor színes epizódok sora az életünk, melyek fordulatos részleteit nyugodt polgári életű barátnőink mindig nagy kíváncsisággal hallgatják.

Albert Györgyi azon túl, hogy sokszor szívesen is szerepelt az újságokban, mégis nyílt őszinteségével felvállalta egyedi sorsát ország-világ előtt. És hát, szívesen is olvastak róla az emberek, látták őt a tv-műsorokban, mert hát mindenkit érdeklő kérdés is ez, milyen választ találhat egy ilyen korú, művelt, okos, tehetséges, világlátott, színes nő ma erre a sorskérdésre.

Megosztó személyiségről van szó, akit sokan szerettek, és sokan nem. Különös párhuzam, hogy egykori riválisa, akivel hasonló az életkoruk, és akivel ugyanaz volt a nagy szerelmük, éppen mostanában szült gyermeket, és melyet a sajtó is nagy ovációval fogadott. Míg ugyanakkor Albert Györgyi életét éppen ellentétesen, egyre leépülőbbnek, szánalmasnak mutatott be, és morálisan ítélt meg.

Pedig csak útkeresés, ez is, az is. Hányszor történik meg, hogy egy nő, aki nem tudja, mit kezdjen az életével, egyszer csak teherbe esik, és akkor meg van, akkor hát anya lesz, ez most jó lesz, aztán majd kiderül, vagy belejön, vagy nem. Ha nem, és már a férfiba sem szerelmes, és ezt a gyereket meg már főleg nem akarja, mert annyira az apjára hasonlít, akkor jön a felismerés, hogy különben is, ő sose akart igazán gyereket, ő mindig olyan kalandos, érdekes életre vágyott, mint mondjuk az Albert Györgyié.

Na dehát ez nem olyan már, hogy lehet választani, ezt már végig kell csinálni, összeszorított fogakkal is, mert hát nem akarja ő, hogy a szigorú külvilág bármit is észrevegyen azokból a dilemmákból, amelyek benne zajlanak, inkább szó szerint próbálja betartani a társadalom írott és íratlan szabályait, amikor mások látják, akkor viselkedni kell, az a lényeg. Otthon aztán lehet üvöltözni a gyerekkel, hogy így meg úgy megkeseríted az életemet, és ha nem születtél volna meg, már ki tudja, mi lehetett volna belőlem, csak hát mindez miattad nem történhetett meg, mert te aztán jöttél, meg se kérdezted, hogy jöhetsz-e, beerőszakoltad magadat az életembe! És azt is jegyezd meg egy életre, ha majd egyszer végül megölöm magam, azért egyedül Te leszel a felelős!

És aztán szegény gyerek kezdhet gondolkodni az élete értelmén csendes, magányos óráin, és aztán kezdődik, hogy miért is olyan lehangolt ez a gyerek mindig, vagy miért ilyen zaklatott máskor meg, és megy a pszichológushoz a család, és ott az az anya érzéketlen tárgyilagossággal megállapítja, végül is nálunk semmi probléma nem lenne, ha ez a gyerek nem lenne.

Aztán ez a gyereklány, lehet, hogy később nagyon el fog gondolkodni azon, hogy mi is lenne a legjobb pillanat a gyerekvállalásra. Jól ítélem meg a feltételeket, helyesen ítélem meg önmagamat, biztosan tudom, mire vállalkozom, hiszen ott az anyám, akivel ellentétben én szeretnék örülni a gyerekem érkezésének, és létének, csak hát képes vagyok minden feltételt átlátni, nem tudhatom, hogyan dönthetnék jól.

Szabálytalan női sorsot átélve, amikor nem akar érkezni a „gyermekáldás” ajándéka, egy nő sorskrízist élhet át. Ekkor viselkedése megváltozhat, sokkal szélsőségesebb, nyugtalanabb, zaklatottabb lehet, mint egyébként. Könnyen ítélheti meg környezete mindezt szétesettként, morálisan labilisként, betegségbecsúszónak.

Holott ez sokszor inkább az útkeresés. Jelentéskeresés. Mi lehet az üzenete, feladata a helyzetének. Kívülről persze úgy tűnik, mi gondja lehet, hiszen „se kutyája, se macskája”, csak hát éppen ez az, valóban nem kell aggódnia tinédzser gyermeke nevelési gondjai miatt, de nem is szervezheti meg annak felejthetetlen 18. születésnapját! Életében előre vetítve fogynak a családi rituálék, mivel nem tartozik senkihez, nem részesülhet az összetartozás egybeforrasztó energiáiból. Persze pótcélokat találhatna, de egyelőre erre a sorskérdésre szeretne akár szenvedés árán is választ találni!

Krízisben fontos a társas támogatás, újra és újra megbeszélni, hogy miért is történt így, mi lehet a jelentése, mi lehet az életfeladat, amit a sors így akar közölni, és közben, igen, küzdeni is kell, kiutat keresni a depresszióból, a szélsőségek érintésével megtalálni a megnyugtató arany középutat. Krízisben nagyon fontos szerepe van a társas támogatásnak, az új szempontokat mindig egyeztetni kell az egyén által megfogalmazott jelentéssel, melyben a környezet visszajelzésire is nagy szükség van.

Albert Györgyi sorsa számomra azért emblematikus, mert szimbolizálja a kritikus biológiai korba érkezett női sorsot és útkeresést, amelyhez való megfelelően toleráns, sőt támogató viszony kialakítása lenne kívánatos a média és a társadalom részéről.

A krízis nem betegség, és nem lehet a krízisben levő embert a pszichiátriák zárt falai közé űzni. És a megoldás sem feltétlenül a mindenáron való gyermekáldás, hanem a megnyugtató, és a valódi választáson alapuló jelentéstalálás, mely a környezettel való aktív kölcsönhatásban érlelődik ki.
Az útkeresés a zarándoklat, ahol a visszavonulások vagy éppen szokatlan élethelyzetekbe való sodródások közepette az egyén keresi és végül megalkotja életének új jelentését, küzdelemmel folyó alkotás tehát ez az út, amely újjászületés-élménnyel is zárulhat, és amelynek következtében végül a személy képes lesz megtalálni új helyét a világban!

Értékrend-módosítással a közvélemény segítsége is nagyon fontos lenne mindehhez! Csak annyira, ahogyan azt a gyermeket szülő nők automatikusan megkapják, legyen bármilyen a jellemük, ha már anyák, a társadalom széleskörű támogatását élvezhetik!

Lehetne kellemes stílusban, humorral, tisztelettel és együttérzéssel ábrázolni és mesélni, ahogyan azt ennek az életszakasznak a kultuszfilmjében, a Szex és New York-ban olyan eredetien teszik!

Hajnal Anna