Mielőtt a probléma kapcsán rátérnénk a tanulmány érdemi részére célszerű néhány alapvetés rögzítése. A Polgári Törvénykönyv 347. § (1) alapján „akinek belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, felelősségre nem vonható. Helyette gondozója felel, kivéve, ha bizonyítja, hogy a felügyelet ellátása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. E felelősség tulajdonképpen nem más személyért való felelősség (mint például a munkáltatónak a munkavállalója által okozott kárért való felelőssége), hanem a gondozó helytállása saját mulasztásáért, amely lehetővé tette a vétőképtelen személy károkozását. E helyütt azonban le kell szögeznünk, hogy gondozónak azt a személyt kell tekinteni, aki hosszú időn keresztül befolyásolja a vétőképtelen személyiségének alakulását (szülő), de az is, aki egy adott időben felügyeletet gyakorol a vétőképtelen személy felett (nagyszülő). Amennyiben tehát vétőképtelen személy esetében kerül sor pszichiátriai kezelésre, egyértelműen kizárható a terápiát végző szakember felelőssége.

A pszichiáter szakorvos/kezelőorvos felelősségének megállapítása cselekvőképes személyek vonatkozásában minden esetben külön, egyedi megítélés alá esik. Ennek megfelelően, ha a pszichiátriai kezelés alatt álló beteg a kezelése alatt, vagy azt követően bűncselekményt követ el, a kezelőorvos felelőssége mindig a cselekményt követő hatósági, bírósági eljárás során vizsgálható. A felelősség kérdésében azonban a jelenleg hatályos egészségügyi törvény (1997. évi CLIV törvény, továbbiakban Eü.tv.) illetve a Polgári törvénykönyv, kivételesen a Büntető Törvénykönyv rendelkezései az irányadóak.

A polgári jogi felelősség körében a kezelőorvos vonatkozásában ilyen esetben az elvárható gondosság követelménye áll fenn. Bár az Eü.tv. szövege 2004 május 1.-től „elvárható gondosság”-ra változott, a bírói gyakorlat mégis az objektív felelősség irányába igyekszik eltolni az orvosi felelősség kérdését azzal, hogy az „elvárható gondosság” fogalma alatt a mai napig sok esetben a korábbi törvényszöveg tartalmi követelményét érti, vagyis az „elvárható legnagyobb gondosság”-ot. Számos bírósági döntés rögzíti ugyanis, hogy „a gyógyító-megelőző tevékenységet az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kell kifejtenie. Ebből következik, hogy a Ptk 339. §-ának (1) bekezdése szerinti általában elvárható magatartás mértéke a gyógyító orvosnál a legnagyobb gondosság és körültekintés.” (BH 1998.585).

A kezelőorvos, gyógyító-megelőző tevékenysége során akkor jár el fenti követelménynek megfelelően, ha a szakma szabályait magában foglaló irányelvek, helyi protokollok, szakmai kollégiumi állásfoglalások szerint kezeli a betegét. A szakmai protokollok hatályos szövegét az adott szakterület szakmai kollégiuma alakítja ki és hagyja jóvá. A hatályos bírói gyakorlat úgy tűnik, hogy a szakmai ajánlásokban foglaltak betartása esetén az eljárást a legnagyobb gondosság követelményét kielégítőnek tekinti. Erre vonatkozóan egyébként külön jogszabály, az egészségügyben működő szakmai kamarákról szóló 2006. évi XCVII. Törvény is tartalmaz rendelkezéseket. Kimondja, hogy a szakmai kamara etikai vétség gyanúja esetén etikai eljárást folytat le.

A törvény alkalmazásában etikai vétség a külön törvény szerint meghatározott szakmai-etikai szabályok vétkes megszegése, kivéve, ha ezen szabályok vétkes megszegése esetében az etikai eljárásra a külön törvényben meghatározott szerv jogosult, illetve az alapszabályban, illetőleg a szakmai kamara más belső szabályzatában foglalt vagy a választott tisztségből eredő kötelezettségnek a vétkes megszegése. A norma alapján, ha az egészségügyi tevékenység szakmai szabályai, illetőleg a külön törvény szerint meghatározott szakmai-etikai szabályok megszegésének alapos gyanúját a szakmai kamara valamely szerve észleli, a kamarai szerv - amennyiben az etikai eljárás lefolytatására nem rendelkezik hatáskörrel - az eljárásuk megindításának alapjául szolgáló tényekről tájékoztatja a külön jogszabály szerint illetékes Megyei Etikai Tanácsot, illetve további intézkedések megtétele érdekében az egészségügyi államigazgatási szervet.

Némileg nehezíti a mindennapi orvosi gyakorlatot, hogy jelenleg nem minden betegség vonatkozásában áll rendelkezésre hatályos szakmai irányelv, vagy protokoll. További nehézséget okozhat, hogy az orvostudomány különböző részterületeit érintő klinikai vizsgálatok kapcsán megszülető evidenciákat csak némi késéssel követi a fent említett dokumentumok frissülése.

Amennyiben a pszichiáter, pszichoterapeuta felelőssége az adott ügyben felmerül, az eljárás során a kezelőorvos tevékenységét orvos-szakértő fogja megvizsgálni. Ő hivatott eldönteni, hogy a kezelőorvos a páciens esetében a szakma fent említett szabályainak megfelelően járt-e el. Elvégezte-e azokat a vizsgálatokat, amelyek alapján a helyes diagnózis felállítható volt, a vizsgálati eredményekből a helyes következtetést vonta-e le, illetve a diagnózisnak megfelelő kezelést alkalmazta-e. Ezen többirányú nyitott kérdésekre adott válaszok függvényében az rögzíthető, hogy amennyiben a szakorvos a megfelelő vizsgálatok elvégzése után megfelelő következtetéseket vont le, ezek alapján helyes diagnózist állított fel és adekvát kezelést alkalmazott, ebben az esetben felelőssége nem állapítható meg. Bármely tényező változása azonban azt eredményezheti, hogy a kezelőorvos felelőssége akár megállapításra is kerülhet betege későbbi cselekménye kapcsán. Megjegyzendő azonban, hogy a pszichiátria nem véletlenül kapta a lélekgyógyászat elnevezést. Itt nem állíthatók fel minden esetben szigorú standardok és logikus ok-okozati összefüggések, mert minden páciens, minden történet más és más. Ugyanaz a beteg az egyik pillanatban lehet együttműködő, a másikban pedig agresszív, magára, vagy másokra veszélyes. A kényes lelki egyensúly megbomlását az egészséges ember számára érthetetlen apróságok is előidézhetik.

Szintén egyedi elbírálást igényel a kezelőorvos felelőssége körében, ha a pszichiátriai ellátás során a beteg „magára és másokra veszélyes állapotba”-ba kerül. A kezelőorvosnak ilyen esetben biztonsággal el kell tudnia dönteni, hogy betegét mely esetekben szükséges beutalnia az adott személyt az egészségügyi intézménybe. A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételére három esetben kerülhet sor: ha a beteg abba beleegyezett, a beteg veszélyeztető állapotban van, ezért sürgősséggel kell intézeti gyógykezelésbe venni, illetőleg, ha a kötelező intézeti gyógykezelést – a kezelőorvos javaslata alapján – a bíróság határozatával elrendelte.

A sürgősségi gyógykezeléshez a közvetlen veszélyeztető, a kötelező intézeti gyógykezeléshez pedig a veszélyeztető magatartás fogalmát kapcsolja. A közvetlen veszélyeztető és a veszélyeztető magatartást előidéző körülményeket a beteg pszichés állapotának akut zavara, illetőleg pszichés állapotának zavara szerint különbözteti meg. Ha a beteg pszichés állapotának akut zavara következtében saját, vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent (közvetlen veszélyeztető magatartás), illetőleg, ha a beteg pszichés állapotának zavara következtében saját, vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétele nem indokolt, akkor a bíróság rendelheti el a kötelező intézeti gyógykezelést.

Más a helyzet azonban, ha a páciens egy nyugodtabb periódusában keresi fel az orvost, mert ebben az esetben lehet, hogy látszólag és kellő gondossággal elvégzett diagnózis után sem mutat arra vonatkozóan jeleket, amelyek miatt a társadalomra veszélyesség kimondása indokolt lenne. Gyakorta előfordul az is, hogy a pszichiátriai beteg nem talál az orvosok között olyanra, akitől elfogadja betegsége esetleg hosszú távú kezelését, „bolyong” az egészségügyi rendszerben. Ilyen esetekben nehezíti a pácienssel találkozó szakorvosok dolgát, hogy a betegről készült dokumentáció nem érhető el egy közös adatbázisban, így a korábbi orvos-beteg találkozások leírásai nem válnak megismerhetővé a későbbi kezelőorvosok számára. Az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésével, a betegek központi adatbázisának kialakításával, akár adott BNO kódokhoz kötött eljárási szabályokkal talán elkerülhetők lennének a tragikus véget ért pécsi lövöldözéshez hasonló események.