Dr. Eisler Olga: Mit tehet a család depressziós összeomlások esetén?

A család kifejezheti: „mi szeretünk téged, nekünk fontos, hogy boldog és egészséges legyél, ez így nem mehet tovább, segítségre van szükségünk”.
A depresszió tüneteit az antidepresszánsok ugyan megszüntetik, de nem leszünk tőle bölcsebbek, a gyógyszerhez nem lehet hozzászokni. Pszichoterápiára feltétlenül szükség van.
Ha a családban valaki depressziós lesz gyakran sem neki, sem a családjának nem jut eszébe a depresszió lehetősége, és ebből sok konfliktus származik. Egy depressziós ember többnyire nem viselkedik ésszerűen, ingerlékeny és agresszív, vagy mindig fáradt, nem végzi el a feladatait, és a kritikát sem tudja elviselni, szinte semmi módon nem lehet a kedvére tenni. Súlyosabb esetben a gondolkodás szinte rögeszméssé válhat. A család helyzete mindenképpen nehéz, mert a betegek tekintélyes része elutasítja ilyenkor az orvosi kezelést, vagy azért mert nincs betegségtudata, vagy azért, mert az orvosában sem bízik, esetleg attól fél, hogy pszichiátriai osztályra kell feküdnie.

Mit tehet ilyenkor a hozzátartozó, hogyan segíthet, amikor sokszor maga is a türelme legvégénél, vagy talán azon túl is tart?

Még a kezeléstől leginkább elzárkózóknál is felnyílik néha egy keskeny ablak, amikor a szenvedés már olyan nagy, hogy belátják – ha csak rövid időre is – hogy valamilyen kezelésre van szükségük. A család azzal segíthet, hogy ilyenkor elmagyarázza, “mi szeretünk téged, nekünk fontos, hogy boldog és egészséges legyél, ez így nem mehet tovább, segítségre van szükségünk.”

A lényeg itt a szenvedéstől való megszabadulás, és nem annak megvitatása, hogy voltaképpen mi is okozza, és kinek a “hibájából ” jött létre. Ez gyakran viták tárgya, a depressziós gyakran úgy véli, ő jól lenne, ha a többiek -a család, a munkahely, a világ – megváltozna. Az is lehetséges, hogy valóban rossz helyzetben van, és a hiábavaló alkalmazkodás őrölte fel minden energiáját. Bárhogyan is van, nem érdemes vitatkozni, csak sebeket osztogathatunk, de előre nem lépünk. Ezért inkább azt javaslom, hogy a szenvedéstől, a lelki fájdalomtól való megszabadulás legyen a fő cél, és a teherbíró képesség növelése, ezekben rendszerint a család és beteg is egyet is szokott érteni, és ez már egy jó kiindulópont lehet a kezelőorvos kiválasztásához.

A másik probléma amivel gyakran találkozom, hogy sokan nem akarnak gyógyszert szedni, mert attól félnek, hogy a gyógyszer ártalmas, mellékhatásai vannak, “rá lehet szokni”. Az igazság az, hogy a legsúlyosabb “mellékhatásai” a depressziónak vannak, valóban megrövidíti az életet, mert mérhetetlenül sok szenvedést okoz a betegnek és a családnak. A depresszió megszűnésének nyeresége az esetleges mellékhatásokat bőven ellensúlyozza, az újabb szereknél ezek amúgy is egyre ritkábbak, és szinte soha nem veszélyesek.

Ami a hozzászokást illeti, az antidepresszánsoktól nem lehet olyan értelmű függőségben kerülni, mint például az alkoholtól, a kábítószerektől, vagy akár az altatóktól. Ennek az az oka, hogy csak a bevételt rövid idő múlva követő eufóriát okozó szerekre tud ez a mechanizmus kialakulni. Vajon rászokna-e bárki is az alkoholra, ha a kellemes érzés csak a bor megivása után egy héttel jelentkezne? Nyilvánvalóan nem. Másrészt tény, gyakran évekig is szedni kell az antidepresszánst, különben visszatérnek a tünetek. Ez nincs mindenkinél így, de ha visszatérő depressziókról van szó, akkor a teljes tünetmentességet csak állandó antidepresszáns kezelés mellett, sőt, még un. fázisprofilaktikummal való együttes szedéssel lehet elérni. Ilyenkor rendszerint a depresszió nem azért tér vissza a szerek abbahagyására, mert az illető “rászokott” és megvonási tünetei vannak, hanem azért kell szednie a gyógyszert, hogy ne essen vissza.

Természetesen abban mindenki egyet ért, hogy az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk semmilyen gyógyszerre. Viszont ha betegek lettünk, és a betegségünk annyiféle kockázattal jár, mint a krónikus depresszió, akkor válasszuk a sokkal kisebb kockázatot, és szedjünk gyógyszert. De ha már gyógyszert szedünk, akkor ne elégedjünk meg fél megoldással, és olyan fajtát és annyit szedjünk, amitől tényleg tünetmentesek leszünk!

Tehát mit mondhatunk összefoglalólag a depresszió kezeléséről:

1. A depressziók nagyobb része előbb vagy utóbb magától is megenyhül, de amíg fennáll, súlyos károkat okoz az egyénnek és a családnak egyaránt. Ráadásul a tapasztalat az, hogy sokaknak az állapota javul ugyan, de nem lesznek teljesen tünetmentesek. Már pedig a kutatások szerint akkor van esély a teljes és tartós gyógyulásra, ha valaki éveken át teljesen tünetmentes. Ezt többnyire csak megfelelő, kombinált gyógyszeres kezeléssel lehet elérni. Ha valaki a gyógyszerek hatására tünetmentessé vált, az nem jelenti azt, hogy abbahagyhatja a gyógyszeres kezelést, sőt. Még legalább hónapokig, ha visszatérő depressziókról van szó, akkor sokszor évekig szednie kell.

2. Nagyon fontos, hogy a depresszió tüneteit az antidepresszánsok ugyan megszüntetik, de nem leszünk tőle bölcsebbek. A bölcsesség alatt azt értem hogy jól kell ismernünk saját erősségeinket és gyengeségeinket, ki kell alakítanunk magunkban egy fajta egyenletes, rendíthetetlen derűt, mások iránt pedig jóakaratot és együttérzést. Ilyen életszemlélet, attitűd mellett igazolt módon lecsökken a depressziók, sőt a testi betegségek előfordulási gyakorisága is. A depressziósok mindezt többnyire két depresszió között is csak ritkán mondhatják el magukról. Ezért rendszerint szükség van pszichoterápiára is. A statisztikák azt mutatják, hogy azok gyógyulnak meg leginkább, akiknél sikeres antidepresszáns kezelés ÉS sikeres pszichoterápia is történik.
Mindezzel alá szeretném húzni, valamilyen pszichoterápiára feltétlenül szükség van. A tudományos vizsgálatok szerint a leghatékonyabbak az un. kognitiv pszichoterápiák, tehát célszerű ilyen technikában járatos terapeutához járni egyéni vagy csoportterápiára. Ha a párkapcsolat is problematikus, vagy a családban vannak nehezen megoldható konfliktusok, akkor néhány családterápiás ülés is sokat segíthet.

3. Kényes kérdés, ha a beteg és orvosa nem értenek egyet a kezelésről. Ilyenkor azt javaslom, kérjen a beteg egy külön időpontot, amikor a szokottnál egy kicsit több idő áll rendelkezésre a nézetkülönbségek tisztázására. Ez rendszerint segít. Ha ezzel sem sikerül előbbre lépni, akkor kérjenek egy konzíliumot. Legrosszabb esetben a beteg természetesen új orvost is választhat, de ennek is adják meg a módját. Köszönjék meg eddigi erőfeszítéseit, és jelentsék be, hogy máshol próbálnak szerencsét. Nyilván az orvos is látja, hogy erőfeszítései ellenére a beteg nincs teljesen jól, és megérti, ha valaki ebbe nem akar belenyugodni.