Dr. Szilágyi Vilmos: A „külső kapcsolatok iránti igény”

részlet a szerző Nyitott házasság, korszerűbb életstílus című könyvéből. 158p-160p.

A hagyományos fölfogás szerint a jó (szerelmi) házasság minden igényünket kielégíti, ezért nincs- és nem is lehet- szükségünk másra. De ha kiderül, hogy a házastárs mellett valamilyen hiányérzetünk marad, akkor az a házasság nem jó, akkor el kell válni és újat kötni.
Tehát: vagy minden – vagy semmi?

Ezt a merev előítéletet sokan „igényességnek” tartják és büszkék rá. Holott valójában tragikus tévedés! Ami csak arra jó, hogy csődbe juttassa a házasságot.

Két szerelmes persze joggal érezheti úgy, hogy egymás számára „mindent” jelentenek, és kizárólag egymásra van szükségük. Ebben a kapcsolati fázisban újabb és újabb érdekességeket fedeznek fel egymásban. Ekkor még – érthetően- minden lehetségesnek tűnik, mert egyik sem tudja pontosan, mit rejt számára a másik.

Idővel azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mindkét oldalon maradnak a kapcsolatban kielégíthetetlen igények, amelyekről vagy le kell mondani, vagy mások segítségével kell kielégíteni. A hagyományos házasság az ilyen igényekről való lemondást írja elő. (Pontosabban csak együttesen fönntartott- s nem szerelmi, vagy szexuális- külső kapcsolatokat tesz lehetővé.)

„Közös barátok” persze lehetnek. Ezek száma azonban még széles ismeretségi kör esetén is meglepően kevés. Egy szociológus (N. Babchukk, 1975) egyszer megkért 116 házaspárt, hogy külön-külön írják le, kik a legjobb barátaik, legszívesebben látott ismerőseik. Amikor a névsorokat összehasonlították, kiderült, hogy mindössze hat házaspár nevezte meg ugyanazokat, a többiek mind eltérő listát állítottak össze.

Ez az eredmény nagyon elgondolkoztató. Ha a házastársak ennyire nem értenek egyet abban, hogy kikkel barátkozzanak, akkor végeredményben jóformán, senkivel sem fognak barátkozni – vagy csak nagyon felszínesen, „társasági szinten”.

De mi más várható azoktól, akiket kizárólagosságra, egymás kisajátítására és féltékeny szemmel tartására neveltek? Számukra a házastárs korábbi barátja, barátnője eleve gyanús. Lehetőleg csak házaspárokat látnak vendégül, akiktől „nem kell tartani”. Az effajta társas élet csak időtöltésre jó. Egyéni kapcsolatok, mélyebb barátságok ritkán szövődnek benne. Nem tudja tehát pótolni azt, ami hiányzik a házasságból.

Természetesen elképzelhető másfajta társas élet is, ha a házastársak szabad, autonóm egyéniségek. De ebben az esetben nem ellenzik és nem akadályozzák az egyénileg fönntartott külső kapcsolatokat sem, mert tudják, hogy nem jelenthetnek egymás számára „mindent”.

Minél fejlettebbek, differenciáltabbak a társas szükségleteink, annál kevésbé valószínű, hogy egyetlen kapcsolatban mind kielégíthető! Márpedig az egyéniség korunkban tapasztalható fejlődése – az un. Individualizáció – a társas igényeket is fejleszt, bonyolultabbá teszi. A kifejlett személyiségben sokféle kapcsolódási lehetőség van, s aligha akad két olyan ember, aki minden ponton harmonikusan össze tud kapcsolódni.

Egy egyszerű hasonlat (O’Neil könyvéből) jól szemlélteti ezt. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenkinek a testén több tucat különböző méretű konnektor lenne, s mellettük különböző vastagságú vezetékek lógnának ki – mintha elektronikus gépemberek lennénk. A kapcsolatteremtés módja az lenne, hogy összekapcsolnánk egymással megfelelő konnektorokat és vezetékeket. Ha minden gép egyedi darab lenne – mint amilyen „egyedi példány” az ember!-, akkor a teljes összekapcsolódás szándéka esetén is mindig maradna több kevesebb összekapcsolhatatlan, üres konnektor és vezeték.

Az is előfordulna, hogy az egyiknél kevesebb konnektor maradna üresen, mint a másiknál. Ilyenkor természetesen az előbbi kielégítőbbnek érezné a kapcsolatot, mint az utóbbi. A gépezet persze akkor is működne, ha nincs minden konnektor és vezeték üzemben, de a használaton kívüli konnektorok és vezetékek lassan berozsdásodnának.

Az ember lelki szerkezete olyan, hogy leghatékonyabb működése akkor biztosítható, ha lelki konnektoraink nem maradnak üresen. A megvalósítatlan kielégítetlen kapcsolati lehetőségeink – s a mögötte lévő szükségletek – „berozsdásodnak”, esetleg végleg elsorvadnak (ha sokáig maradnak parlagon).

Egy pszichológus (J. Pearce 1973) kimutatta, hogy minél több olyan élményünk van, amit nem oszthatunk meg senkivel – mert nincs, aki értőn és együttérzőn reagálna rá-, annál jobban csökken a képességünk az intimitásra és a gyengédségre. Márpedig nagy a valószínűsége annak, hogy még egy jó házastárs sem tud minden élményünkre így reagálni. Zárt házasság esetén sehogy sem – vagy nehezen. titokban – találhatunk bizonyos élményeinkre fogékony partnert.

Ha viszont szabadon létesíthetünk kapcsolatokat a szabadon maradt kapcsolódási pontjainkkal („konnektorainkkal”) , akkor az így elért egyéni fejlődés, önmegvalósítás kedvező lehet magára a házasságra is. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a nyitott házasság mindenképpen feltételez külső intim kapcsolatokat. Csak arról van szó, hogy egy alapjában jó és korszerű házasság még ezt is elbírja.

2 hozzászólás

HEVA2004. január 3. 00:00

Ezt is, mint a többi munkáját, KÖSZÖNÖM. Sajnálom, hogy nem el?bb találtam meg ?ket. Tisztelettel: HE

jano2004. május 18. 00:00

Miért csak akkor keres fel az emberek többsége ilyen pszihológiával kapcsolatos oldalakat, amikor problémája van?
Ha csak egy héttel korábban olvastam volna a cikkét, megértettem volna a párom mostani futó kalandját és nem állítottam volna döntési kényszer elé… Hiszen biztos voltam, hogy engem akar, csak azt a kis ürt akarta pótolni, amit bennem nem talált meg.
Gratulálok a cikkhez, nagyon elgondolkodtató volt.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio