Bánki György: Nehéz emberek, avagy a férfi depressziója
A depresszió a világ népességének egyik leggyakoribb betegsége, és néhány éven-évtizeden belül várhatóan a leggyakoribb lesz. Jelentőségét nem lehet túlbecsülni, hiszen minden harmadik-negyedik ember az élete folyamán legalább egyszer átesik egy súlyos depresszión, míg könnyebb fajsúlyú változatai bárkit utolérhetnek múló rossz hangulat vagy makacsabb letörtség formájában, akár egy influenza-vírus dúlása vagy egy vizsga utáni kiürült állapotban. A depresszió megnevezés, bár köznapi értelemben elég kiterjedten használjuk, valójában a rosszkedv spektrumának egy már méltányolhatóan komoly fokát jelöli, és elszenvedője érdemi segítséget igényel…
A depresszió kialakulása ugyan nem független a személyiség egészséges vagy megzavart fejlődésétől, az élet természetes válságaitól, a veszteségektől és a betegségektől, de nem is azonos velük. Ugyanis az élet „természetes” kríziseit, a kamaszkort, fiatal felnőttkort, az élet közepén jelentkező válságot, a nők változó korát, a nyugdíjba vonulást, stb., és az egyébként elkerülhetetlen egyéb válságokat átszenvedve a legtöbben nem a zsákutcát jelentő reménytelenség-érzéssel és depresszióval reagálnak, hanem személyiségük érettebb szinten integrálódik, képes lesz megfelelni az új életszakasz lehetőségeinek. A depresszió csalárd lélekvezető, olyan átrendeződést okoz az egyén önmagáról és világról alkotott képében, amelynek alapján könnyű téves következtetéseket levonni és utólag megbánt rossz döntéseket hozni. Ezért is fontos a hozzátartozók és a terapeuta számára, hogy az ilyen állapotú embert a nagy horderejű életdöntésekről, mint gyerekvállalás, szakítás, munkahely-változtatás, költözés, és nem utolsósorban: az élet eldobása, lebeszéljék.
Fontos megérteni, hogy mi nem depresszió, hogy ne váljunk fölöslegesen orvosi tevékenység tárgyává. Bár nálunk a veszély általában éppen ellenkező: a depressziósok zöme nem jut diagnózishoz, és a felismert depressziósok egy része sem a megfelelő kezeléshez. Talán a leglényegesebb az érthető, érzelmileg indokolt szomorúság és a depresszió megkülönböztetése. A szomorú ember érzelmileg eltéríthető tárgyától, a depressziós viszont képtelen örülni, felvidítása oda-vissza ható frusztráció forrása, mert örömérzete elveszett. Fölösleges tehát buliba vinni, szórakoztató kikapcsolódást javasolni a számára, mert ez csak növeli elégtelenségének tudatát. A gyászoló képes a haláleset után sorjázó feladatoknak, szervezésnek megfelelni, míg a depresszióval reagáló ember az egyszerű, hétköznapi döntésekkel is küszködik. Akár olyan szinten is, hogy lebonyolítson-e egy telefonhívást vagy hogy fölkeljen-e az ágyából egyáltalán.
A depresszió súlyos kedélyzavar, amit leginkább szomorú hangulat, örömre való képtelenség jellemez. Gyakran jár fokozott belső nyugtalansággal, szorongásos állapotokkal, amik elérhetik akár a rohamokban előtörő pánik szintjét is. Biológiai szinten gyakori a súlyváltozás, ami legtöbbször fogyást jelent, ritkábban súlynövekedést. Jellemző az elalvás zavara, ami kínos rossz érzéstől kísért korai ébredéssel párosul. Ritkább, de előfordul fokozott alvásigény. A szexuális fogékonyság, étvágy általában csökken. A legtöbb beteg gondolkodása lassul, és kellemetlen gondolatok köré szűkül, egy idő után már szinte csak ezek foglalkoztatják, már csak ezekről lehet vele beszélgetni. Romlik a koncentráció, amit olykor valamiféle elbutulásnak tulajdonít a páciens, és amit idős korban könnyű összekeverni a valódi elbutulással, miközben a beteg elméje antidepresszív kezelésre újra régi fényében ragyog. Sok embert indokolatlan bűntudat gyötör. A szenvedő a helyzetet kilátástalannak, reménytelennek éli meg, a jövő semmi jót nem tartogat a számára. A gondolkodászavar akár – bár nagyon ritkán – rögeszméssé válhat, ilyenkor a beteg nézetei megingathatatlanok bűnösségével, fenyegető meglopatásával, közelgő elszegényedésével, gyógyíthatatlan betegségével kapcsolatban. Az utóbbiak extrém és ritka tünetek, de fontos megítélni az önkicsinyítő és boldogtalan téves gondolatok kapcsolatát a kedélyzavarral, hiszen, ha egybeesnek, a baj oldódása a depresszió elleni küzdelemtől remélhető.
Gyakori a gátoltság, a mimikában, mozgásban feltűnő meglassúbbodás, de olykor épp ellenkezőleg, nyugtalan mozgékonyság, irritáltság jelentkezik. A súlyosabb depresszióban a reggel a legrosszabb időszak, míg az este átmeneti enyhülést hoz. Mivel gyerekkorunktól úgy szocializálódtunk, hogy panaszainkat testi nyelven fogalmazzuk meg, betegség elsősorban testi betegség lehet. Ezért a negatív leletekkel kísért makacs testi panaszok hátterében mindig érdemes firtatni a lehangoltság jeleit. Maga a testi betegség is vezethet depresszióhoz, de a depresszió kiváltója is lehet az őt elmaszkírozó testi panaszoknak. Ha a hangulatzavar már megvolt a testi bajok jelentkezésekor, ez valószínűsíti, hogy utóbbiak a kedélyprobléma részjelenségei. Óvatosnak kell azonban lenni a testi tünetek lelki összefüggéseinek értelmezésekor, mert számosan vannak, akik megbántódnak, ha panaszkodásuk pszichológiai magyarázatot kap. Egyrészt szégyennek számít a lelki zavar, másrészt, ha ez a téma fölmerül, a hipochonderség bélyegét érzik magukon.
A beteg fáradt, energiavesztett, és érdektelenné válik azon dolgok és személyek iránt, amiket és akiket egyébként szeret, és ez a kínzó, relatív érzelemhiány ártalmas döntéseket szülhet. Egyre kevésbé szívesen veszi föl a telefont, folyamatos rosszkedve miatt környezete tapintatosan visszahúzódik tőle, és ez a szemében megerősíti az élményt, hogy ő értéktelen ember, akitől mindenki jogosan elfordul. A begubózás miatt szakításokat forszírozhat számára fontos személyekkel, hogy „megoldja” a kapcsolat aktuálisan megélt kudarcát, ez azonban szaporítja a halmozódó problémákat. A munkahely kevés kivételtől eltekintve kevésbé toleráns, mint a közvetlen környezet, a romló teljesítményt egy idő után nem tűri el, miközben a munkaképtelenségtől való félelem miatt szorongó depressziós éppen próbálja elodázni annak fölismerését, hogy baj van, sokszor még önmaga előtt is. Megállapíthatjuk, hogy korunk amúgy sem kedvez a terápiáknak. A munkanélküliek és a rokkanttá nyilvánítottak között sok a depressziós, a depressziósok között sok a munkanélküli és a rokkant.
Szinte minden depressziós foglalkozik a halál gondolatával. A jelenség életkortól és nemtől független, noha az élet végességével már számoló középkorúnál inkább várnánk, hogy megjelenjen. Ugyanakkor a kivitelezés szempontjából mintha az életük közepén járók némileg védettebbek volnának. A halál gondolata a lehangoltság miatt torzítottan érzékelt létezés pesszimizmusából és a remény elvesztéséből táplálkozik. A halál, mint fantázia, egy az ember számára adott különleges lehetőség, hogy ha már végképp nincs kiút, fontolóra vegyük. A halál fantáziája tehát működhet szelepként, hogy az agresszió utat találjon. Azonban éppen ez a szelep jelenti olykor a depresszióban az életveszélyt. Miközben az élet eldobásának gondolata a depresszióban törvényszerű, lényeges annak megítélése, hogy a depressziós hol tart a tervezésben. Ha rákérdezünk, ez legtöbbször megkönnyebbülést okoz az érintettnek. Ha az öngyilkossági gondolatokat tabunak tekintjük, nőhet a szenvedő elszigeteltsége és szorongása. Minél konkrétabbak a tervek és minél spontánabbul törnek be képzeletébe, annál égetőbb a gyors beavatkozás. Az ilyen beteg erősen beszűkült, nem lát már más kiutat, agresszióját önmaga ellen fordítja, elképzeli a saját temetését, halála többiekre gyakorolt hatását. Ezen a ponton szinte elkerülhetetlen a kórházi kezelés és átmenetileg a beteget övező fokozott biztonság.
A depresszió leggyakrabban hetek, hónapok alatt fejlődik ki. Ritkább a genetikusan erősebben alapozott, hirtelen kezdettel, fázisokban zajló formája, és a mániás állapotokkal váltógazdálkodásban működő bipoláris betegség. Alapot adhat a kialakulására bármilyen tartós stressz, pszichés betegség, személyiségzavar, testi betegség, halmozott veszteségélmények, korábbi depresszió, de gyakran nem találunk látványos magyarázatul szolgáló problémát. A baj forrását a beteg élménymódjában fedezhetjük fel, ami a körülötte zajló eseményeket egyfajta tartósan működő hibás attitűdrendszer által negatívan torzítva látja, gyakran akkor is, amikor egyébként még egyáltalán nem számít depressziósnak. A későbbiekben ennek a rosszul működő élménymódnak a feltárása is hozzájárulhat a kilábaláshoz.
A férfi depressziójának felismerése sem a szenvedő, sem a környezet számára nem valami könnyű, nyáresti feladat. A „férfias” deprimáltság fő jellegzetessége, hogy az érintett a külvilág számára gyakran a nehéz ember súlyos vértezetében jelenik meg. Ingerlékennyé válik, néha szokatlanul agresszívvé, kötözködővé, kellemetlenné. Vedelheti az alkoholt, vagy tompíthatja nyugtalan szenvedését más tudatmódosító szerrel, olykor túlhajtott ténykedéssel. Az alkoholfogyasztás a futó ivászatoktól a masszív, a hangulatzavarra másodlagosan épülő alkoholizmusig terjedhet. Sok nagyivó voltaképpen depressziós, aki az alkoholban kompenzációt és enyhülést talál. A depressziós férfi gyermekibb és követelőzőbb női sorstársánál, mert regressziója általában mélyebb – vagyis személyisége korai, éretlen szinteknek megfelelően működik, saját megszokott nívója alatt. A jelenséget az Egyesült Államokban egy időben Hemingway-szindrómának is hívták, az öngyilkosságban odaveszett nagy alkotó depresszív ivászata, nagytermészetűsége, periodikusan fatalista magatartása nyomán. Saját legendáink: költőóriásunk és színészkirályunk is akadt, akiknek sorsát tragikus-bonyolultan alakította a betegségük tüneti képét elhomályosító súlyos személyiség. Betegségük és személyiségproblémájuk természete máig ható vita tárgya. Míg a férfiak körében jóval gyakoribb az úgynevezett „befejezett” öngyilkosság, a nők körében gyakoribb az önkárosító, de nem végzetes öngyilkos magatartás.
A lelki baját még nem belátó férfi szélsőséges esetben kiköthet a józanítóban vagy akár az őrszobán, a bíróságon is. Kimerítő, bár konstruktív munkába menekülhet, ami sebzett önérzetét még ideig-óráig egyensúlyban tartja a fölmutatott teljesítmény által. Egy férfi nehezebben látja be, hogy kátyúba jutott, mint egy nő, és a gyógykezelésnek is később adja be a derekát, ha egyáltalán. Biológiai szinten a nők sebezhetőbbek: a felnőtt lakosság körében kétszer nagyobb a közülük kikerülő depressziósok aránya, és a társadalomban meghatározott hagyományos szerepük alapján is sokak szerint kiszolgáltatottabbnak a stressznek. A segítségkérés, ha lelki problémáról van szó, mindkét nemben, de még jellemzőbben a férfiaknál hibás attitűdöt vonz: gyengeségnek gondolják. „Ha én nem tudok segíteni magamon, más hogyan tudna?” – kérdezik sokan már a rendelőbe eljutva is, miközben kevéssé valószínű, hogy ez a kérdés egy begyulladt vakbél vagy egy törött lábszárcsont esetében egyáltalán fölmerülne. A depresszió férfias jellegzetességei a baj igazi természetét elrejthetik, sokszor még a szakembert is megtévesztve, mert a konvencionális depressziós panaszok nem hangoznak el kapásból. A betegség félreismerése pedig azzal a hátrányos következménnyel járhat, hogy a depresszív kínlódás szülte jelenségek vagy maradványtünetek karaktervonásként vagy személyiségváltozásként értelmeződnek, és az adekvát terápia késik.
A depressziós szerettei, hozzátartozói gyakran érzik magukat magányosnak, tehetetlennek. Szinte semmi jót nem tudnak adni a másiknak, addig bevált megoldási kísérleteik, javaslataik falba ütköznek, mivel a beteg nem tud örülni, és ezt egy idő után személyes kudarcként, netán sérelemként is megélhetik. A másik hangulatához való szakadatlan alkalmazkodás, és az a tapasztalat, hogy bár jót alig képesek tenni, a másik szemében az ő tetteik és megoldási ötleteik is negatívan minősülnek, lassan felőrölheti az odafordulást. Megélhetik, hogy érzelmi tartalékaik kimerülnek, figyelmüket feneketlen kútba öntik. A család tartósan depressziós tagjának betegségét gyakran kíséri a közeli hozzátartozók és a családnak, mint egységnek a csendes válsága. Az első, lényeges dolog, hogy felismerjék, a szeretett ember depressziós. Mi segít ennek megítélésében? Elsősorban a másik örömre való képtelensége. Esetleges testi panaszaival egyidejűleg észlelt hangulatromlása. Döntésképtelensége, gyerekes hezitálása. Feltűnő szorongásossága, állandó aggodalmai. Alvási problémái. A szaporodó ivászatok, ritkábban más drog használata. És persze, korábbi hasonló állapota vagy a családjában előfordult szorongásos betegség, depresszió, pesszimista karakterű, különös sorsú fölmenő.
Fontos, hogy a hozzátartozó kezelendő állapotnak tekintse a depressziót, és ne legyen partner a depressziós tépelődésében, hogy vajon érdemes-e szakemberhez fordulni. Mivel pszichológus és pszichiáter egyaránt foglalkozhat a szenvedővel, és szükség esetén egyik a másik együttműködését kéri, szinte mindegy, melyikük rendelőjében kopogtatnak. Tudnia kell, hogy a depresszió gyógyszerrel és pszichoterápiával gyógyítható, de azt is, hogy az egyértelmű javuláshoz minimum hetek kellenek. A környezet a pácienst lehetőleg ne abban erősítse, hogy a gyógyszerek csak mérgek, amik belerondítanak majd az agya működésébe, mert ez tévhit, és a beteg elbizonytalanítása a terápia sikerében, ami amúgy is hosszú folyamat eredménye, életveszélyes lehet. Az erős öngyilkossági késztetés és a rögeszmés állapot kórházi kezelést tesz szükségessé, a páciens csak így lehet biztonságban. Ahogy már említettem, kerülni kell a fontos döntéseket, vagy amennyire lehetséges, halasztani őket. Fölösleges, és ártalmas arra buzdítani a beteget, hogy szedje össze magát, mert ha ezen múlna, már rég nem lenne semmi baj, és az ilyen, az akaraterőre apelláló javaslatokkal csak nő a szenvedés. Fölösleges továbbá meggyőzni a pácienst arról, hogy „jól néz ki”, „szemlátomást jól van”, mert élménye a vigasztalással ellentétes, és csak ingerült és bizalmatlan lesz tőle.
A depresszió frissiben elkapva kezes ellenfél. Kevés kínosabb élmény jut embernek osztályrészül, mint a lét alaptalanságával farkasszemet néző depressziós vergődése. Éppen ezért kevés megszabadulás olyan örömteli, mint épp a depresszióból való felgyógyulás.
A fotók dr. Hermann András munkái.
