Molnár Ildikó: Hogyan sikerült kilábalnom egy hosszantartó depresszióból?

Kedves Olvasó! Először is röviden bemutatkoznék: 41 éves, elvált, 16 éves fiát egyedül nevelő kétdiplomás nő vagyok. 1999 szeptembere óta járkáltam ki s be a területileg illetékes kórházba, alapdiagnózisként megjelölt depresszió miatt.Egy újonnan választott kórházban töltött három hétig tartó kezelés áll mögöttem,s több mint három hete adaptációs szabadságon vagyok. Életkedvem még a kórházban visszatért, hangulatom s közérzetem jó, egész nap aktívan tevékenykedek, terveim, céljaim vannak, és optimista vagyok mindannak ellenére, hogy a munkahelyem teljes átszervezés előtt áll.
1983 óta, az egyetem befejezését követően ugyanazon a munkahelyen dolgozom, beosztott köztisztviselőként. Egy külföldi cég most fejezte be a munkahely teljes átvilágítását, s ennek következtében nagymértékű átszervezés várható, ami miatt nemhogy az én állásommal, de a főnökeim és a kollégáim eljövendő helyzetével kapcsolatosan sem lehet tudni semmit. Ennek ellenére nem vagyok borúlátó, minden eshetőségre felkészültem, s már tettem is lépéseket annak érdekében, hogy a jövőben is ( legalábbis az előttem álló egy évben ) biztos egzisztenciával rendelkezzem. Azt hiszem előzetesen magamról ennyi elég is.

Ahhoz azonban kedves Olvasó, hogy megértsd a címadó kérdésre adandó választ, meg kell osztanom Veled az előzményeket. Megpróbálom “röviden” összefoglalni mindazt, amit 1998 májusától kezdve ( ekkor kezdtem pszichológushoz járni ) az első kórházba kerülésem ( 1999. szeptember ) és az ezt követő többszöri visszakerülések során az életemmel kapcsolatban kielemeztem; lényegében azt, hogy mi vezetett a depresszió majdnem, sőt lehet, hogy a legmélyebb szintjére való lesüllyedésig.

Felvetődhet a kérdés, hogy ez a mélység mit is jelent. Nos, ebben az évben voltam már olyan állapotban ( ekkor már túl voltam a három évig zajló váláson, s önálló lakásban laktam gyermekemmel ), amikor szinte semmi és senki nem érdekelt. A telefonokat általában nem vettem fel, senkivel nem akartam beszélni. Semmit sem tudtam csinálni, illetve egyetlen dologra voltam képest valamelyest, mégpedig arra, hogy levánszorogjak a boltba sörért, amely ( a gyógyszerek szedése mellett is fennálló ) állandó feszültségemet és szorongásomat egy időre feloldotta és hozzásegített az alváshoz, a gondolatok előli meneküléshez. Ebben az időszakban ezen kívül jószerivel semmi másra nem voltam képes, illetve egy valamire még, ha nem is minden nap, de összekapartam magam; hétközben reggelente, ha csörgött az óra, nagy erőfeszítések árán bementem a fiam szobájába, hogy felkeltsem, de reggelit, tízórait készíteni se lelkileg, se fizikailag nem voltam képes. Egész nap csak feküdtem az elsötétített szobában, olvasni, tv-ét nézni, rádiót hallgatni nem tudtam, szinte semmit nem ettem ( a sörön és Margitszigeti ásványvízen éltem ), egyre inkább legyengültem. Napokig nem tisztálkodtam, ugyanabban a ruhában vonszoltam le magam a boltba. Sokat sírtam. Teljesen elvesztettem az önbizalmam, önbecsülésem ( édesanyám állandóan szapult, az alkoholt okolta mindenért, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ne feküdjek, csináljak valamit, miért nem törődök a gyerekkel, én már nem is akarok menni többet dolgozni, stb. ) Ebben az időszakban édesanyám látta el a háztartást, gondoskodott a fiamról. Ő úgy gondolta, hogy minden tőle telhetőt megtett értem. De én úgy gondolom, hogy nem értem tette meg, hanem helyettem. Értem ugyanis szinte semmit nem tett, a gyógyuláshoz semmivel nem segített, sőt inkább visszahúzott; sokat kiabált, egy kedves szó nem hagyta el ajkát. De én ezen nem csodálkoztam, mert korábbi elmagyarázásaim ellenére sem értette meg a betegségem, sőt el sem fogadta, hogy beteg vagyok. Mindig azt hajtogatta, hogy jöjjek már rendbe vagy ugorjak ki a tizedikről, mert ő ezt már nem bírja ( hát én sem bírtam.). Öngyilkosságra ekkor már rég nem gondoltam, mivel 1993-ban megtapasztaltam, hogy létezik az élő és szerető, jó Isten, aki éppen azért, mert szeret, ha kell, meg is fenyíti az övéit, de soha el nem hagyja őket. Én pedig ekkor már hívő voltam, s tisztában voltam vele, hogy aki az életét eldobja magától, és öngyilkos lesz, semmit sem oldott meg. Sőt! Sőt gyarapította a szégyent, örökségül hagyta másoknak a megoldatlanságokkal együtt. Amikor ébren voltam, állandóan csak az addig eltelt életem járt a fejemben; mit, hol, hogyan rontottam el ( önvád marcangolt azért, hogy idáig süllyedtem ), azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, de eddig a pontig már annyi mindent megpróbáltam, hogy semmi új nem jutott eszembe.

Az elmúlt néhány év során arra a megállapításra jutottam, hogy a fokozatosan kialakult és a visszatérő, egyre elmélyülő depresszió gyökereit a kisggyerekkoromban kell keresnem. (Ezt nem részletezem, mert iásomnak nem ez a célja. ) Ugyanakkor azt is leszögezhettem magamban, hogy csak bizonyos körülmények, többek között a tanulásban, később a munkában elért sikerek, a barátok keresése és megtalálása, a különböző közösségekhez való tartozás, a közösségért végzett munka és ezáltal a másoknak okozott öröm okozta öröm ( Idézet a Bibliából : ” Aki másokat felüdít, az maga is felüdül. ” ), tág érdeklődési köröm s az ehhez kapcsolódó tevékenységek azok, amelyek miatt nem jutottam el már korábban depressziós összeomláshoz, amelynek szerintem legfontosabb eleme a szeretet, de leginkább az öröm érzésének teljes hiánya.

13 évesen ért az első komoly lelki trauma, ugyanis akkor halt meg nagyon szeretett keresztanyám, aki 1 éves koromig velünk lakott, egy szobában a szüleimmel és velem, s ő gondozott ( nyomorékan ). A későbbiekben is meghatározó szerepet játszott személyiségem fejlődésében (pl. tőle kaptam meg az ún. felvilágosítást). Télen nálunk lakott, a nyári szünidő nagy részét pedig vele, a nagyszüleimnél töltöttem. Szüleim “kényszer” párttagsága miatt ott, vidéken voltam elsőáldozó, jártam templomba, kaptam katolikus vallásos nevelést. Ezáltal azonban egy szigorú-büntető Isten-kép alakult ki bennem, amely nem volt igazán megnyerő. De térjünk vissza a tárgyra. A traumát követően a nagymértékű lelki fájdalom mellett testi panaszok léptek fel; szédülés, heves szívdobogás. Anyukám elvitt orvoshoz, aki megállapította, hogy ingadozik a vérnyomásom, reporzavarom van, de ennek szervi okát nem találta, s ideggyógyászhoz irányított. A Pszichiáter megállapította, hogy idegi eredete van a panaszoknak, s írt fel nyugtatót. A vérnyomásommal azóta is problémák voltak, s a heves szívdobogás is előjött évente legalább egyszer, méghozzá nyugalmi állapotban. Sikerült rájönnöm, hogy miképp állíthatom le saját magam a szapora szívverést. Ha szívem fölé helyeztem kezem, s lehetőség szerint fekve ( ha nem volt rá alkalom, akkor állva, de nem ülve ) szépen, nyugodtan, lassan tagolva mondtam magamban: nyu-ga-lom, nyu-ga-lom,….., akkor egy idő után átvette a szívem ezt a ritmust. Azóta is ezt a módszert alkalmazom.

17 évesen ért a következő komoly lelki trauma; elveszítettem édesapámat, akit édesanyámnál jobban szerettem, hisz kiskoromban ő járt velem a játszótérre, szánkózni, orvoshoz, stb., mert édesanyám a munka mellett közgazdasági technikumba járt 2 éves koromtól 6 éves koromig. A későbbiekben is édesapám foglalkozott velem; ő kérdezte ki a leckét, ő szerettette meg velem a szépirodalmat, mindannak ellenére, hogy ” csak egy egyszerű “, 8 általánost végzett gépkocsivezető volt. Őhozzá bújtam, ha valami bánat ért, ő nyugtatott meg, amikor többször halálfélelem tört rám, az ő ölébe ültem még 14 évesen is.

A keresztanyám és édesapám szeretete azóta is hiányzik, s eddig még ember nem pótolta azt, csupán az Úr és Jézus Krisztus szeretete. Továbbbá a hiányt azzal ellensúlyoztam, hogy megpróbáltam én szeretet adni másoknak, s annak megtapasztalása, hogy ez másoknak milyen örömet szerez, viszontörömet szerzett nekem is.
Sokáig kisebbségi érzéssel küszködtem, sokat sírtam otthon, először duciságom és szemüvegem miatt, később már csak a szemüveg miatt, ami véglegesen 15 évesen szűnt meg, amikor elkezdtem kontaktlencsét hordani.
Vágytam az emberek szeretetét és kerestem a kapcsolatot az emberekkel, s számtalan közösséghez tartoztam ( úttörőmozgalomban rajvezető voltam, a KISZ-mozgalomban iskolai KISZ-titkár, egyetemista koromban a klub szervezésében és rendezésében vettem részt, a munkahelyemen közönségszervező voltam a fiam születéséig, a 90-es években több évig szakszervezeti titkárként intéztem több mint 200 ember ügyes-bajos dolgait, s fiatalságom során az iskolai társak közül és a zene szeretete révén a koncerteken, jazz-klubokban megismertek által tág baráti, ismerősi köröm volt ), ennek ellenére magányosnak éreztem magam. Ezidáig igazi társra, kisebb-nagyobb szerelmek, a volt férjem iránt érzett mintegy tíz évig tartó szerelem ellenére sem találtam.
Középiskolás koromban érzéseim versekben fejeztem ki, tulajdonképp kiírtam magamból mindazt, amit ha magamban tartok, akkor már korábban felszínre került volna az ott bujkáló, s később a stresszt okozó élmények hatására megjelenő depresszió.

1989 tavaszán jelentek meg tartósan a depresszió enyhébb változatának jelei: sokat sírtam, nem tudtam örülni semminek, állandóan fáradt voltam. Ekkor kaptam hangulatjavítót s egy hónapot betegállományban töltöttem, s közben fizikoterápiás kezelésre jártam reumás tüneteim miatt. Ennek a kiborulásnak az volt az előzménye, hogy 1988 szeptemberében a GYES-ről visszamentem dolgozni, s a munka mellett rámhárult minden feladat a háztartással, gyermekneveléssel kapcsolatban. ( Ez év tavaszán költözött családunk önálló lakásba, addig volt anyósoméknál laktunk.)Nem volt szabadidőm semmire, s mindezt tetézte, hogy a – GYED alatt – munkahelyem a Belvárosból Budára, a központtól távolra költözött, nekem pedig Pest egyik külkerületéből kellett járnom dolgozni, négyszeri átszállással, több mint egy órát. A betegállomány alatt próbáltam közelebb munkahelyet keresni, lett volna több is, fizetni is többet fizettek volna, vezető beosztásba is kerülhettem volna, de a lakáskölcsönt, amit a munkahelyemtől kaptam, sehol nem tudták átvállalni. Mivel szerettem a munkámat, az akkori kollégáimat s főnökeimet, rövid idő után letettem a változtatásról A ” megszokik vagy megszökik” mondás megszokik részét választottam, de ez a fizetés és az otthontól való hosszú napi távollét miatt állandó családi konfliktus forrása lett.
A volt férjem 1990-ben ún. baráti szolidaritásból ( mivel a barátja, akit ő vitt a munkahelyére, főnökével való problémája miatt kilépett ) otthagyta a jól fizető, általában 9-től 2-óráig tartó munkavégzést igénylő jó munkahelyét. Nekem kellett keresni új munkahelyet, de ott már nem nézték el neki, hogy egy-egy nagyobb italozás után nem ment be, így munka nélkül maradt. Nekem kellett eltartanom a családot, külön munkákat végeztem. Ő, mármint a volt férjem nem csinált semmit, semmiben nem segített, egyre csak többet ivott. 1993-ban már a halálán volt, de orvoshoz nem volt hajlandó menni. ( Később, mikor már otthagytam, jöttem rá, illetve vezetett rá a pszichológus, hogy depresszióban szenvedett s szenved jelenleg is. Megpróbáltam már régebben segíteni neki, egy jobb periódusomban felajánlottam, hogy elkísérem orvoshoz, bejelentettem egy jóhírű pszichiáter, addiktológus főorvoshoz s a barátját is elhívtam, hogy vigye el kocsival, de ő egyikünk segítségét sem fogadta el.) Én egyre jobban elkeseredtem, állandóan az foglalkoztatott, mit tehetnék. Akkor úgy éreztem, hogy három út áll előttem: válás, öngyilkosság, menekülés az alkoholba. Válni nem akartam, mert a férjem lelkivilágát átéreztem, ugyanis az ő szülei is elváltak kiskorában, 11 évesen nevelőapát kapott, akivel nem jött ki. Tudtam, hogy ő szeretne egy rendes, igazi családot, csak hát példakép az nem volt. Öngyilkos igazából nem akartam lenni, mert hittem Istenben és abban, hogy ezért megbüntet, elkárhozom. Ennek ellenére többször fenyegetőztem vele, hogy kiugrok az ablakon, s többször kétségbeesésemben fél lábbal már kint voltam, úgy húztak vissza. Az alkohol csak egy időre oldotta a feszültséget és a problémák ugyanúgy megmaradtak.

Ekkor jött az “isteni csoda”: a volt férjem olvasott egy cikket a Mai Napban ( amit mindig én hoztam fel neki, s emellett sajnos az italt is ) egy újságírótól, aki megszabadult az alkoholtól a Református Iszákosmentő Misszió Dömösön tartott gyógyító kurzusán. Azt mondta, ez kell neki. Intézkedtem, s a Misszió tanácsára én is elkísértem a 12 napos gyógyítóra. Itt nem gyógyszerrel, hanem Úrtól s Jézus Krisztustól kapott szeretettel gyógyítottak az ige hirdetése által. Emellett sokat énekeltünk közösen. Az alkoholisták nagy része is depressziós és az alkoholizmus lelki betegség. A lélekre pedig, mint azt a későbbiekben is megtapasztaltam, a zene gyógyító hatással van. Itt nem mondták soha, hogy ne igyál, legfeljebb csak az alkohol káros hatását mutatták be. A kurzus folyamán több gyógyult jött tanúbizonyságot tenni Jézus szabadító erejéről. Itt nem azt hirdették, hogy van problémamentes élet, hanem azt, hogy a problémákat meg lehet oldani, csak kérni kell az Úrtól a segítséget és ő az ige olvasása és hallása révén meg is adja azt. “Kérjetek és adatik.” Itt egy új, nem zökkenőmentes, de a feszültség és szorongás megszüntetésére, az alkoholtól való szabadulásra mutató új utat, a Jézus Krisztusban való életet kínálták fel. Azért is hívtak engem is, mert nemcsak az alkoholtól szenvedőket akarták gyógyítani, hanem azt is aki az ilyen betegtől szenved, vagyis a házastársat is. ( Tudományoskodva nevezhetjük ezt az egészet családterápiának.) Miután hazajöttünk, életünk gyökeresen megváltozott. Én is, a volt férjem is kiegyensúlyozottabbak lettünk, már nem volt teher számomra a család fenntartása, s később a férjem is talált munkát. Azonban ő egy hibát elkövetett; nem járt vissza az utógondozó alkalmakra, összejövetelekre, hanem inkább a kocsmába, a volt barátokhoz, s egy idő után visszaesett, később a munkahelyét is elvesztette. Én mintegy másfél évig jártam vissza a Misszióba hetente, ahonnan lelkileg a következő hétre elegendő energiával feltöltődve mentem haza. Emellett naponta olvastam a Bibliát egy útmutató szerint és természetesen naponta imádkoztam, kértem az Úr segítségét életünk megfelelő vezetéséhez. Minden jól ment mindaddig ( még annak ellenére is, hogy ivott a férjem ), amíg a volt férjem szekálására ( állandóan azt hajtogatta, hogy van ott valakim és ennek megfelelően állandó volt a “k”-zás is ) elmaradtam a gyülekezeti alkalmakról, s később a Biblia olvasását is abbahagytam. Ezt követően újból kezdődtek a szenvedések. Egyre gyűltek a problémák, és én egyre jobban szorongtam. Emellett hiába tanították a Misszióban, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mások mit mondanak, amikor valamit cselekszünk, hanem tegyünk úgy, ahogy jónak látjuk, én mindenkinek meg akartam felelni, s semmi kérésre nem tudtam nemet mondani, megpróbáltam mindent teljesíteni. Ez állandó stresszt okozott. 1996-ban ideggyógyászhoz fordultam, aki buspirone hatóanyagú tablettát írt fel a szorongásaim csökkentésére, megszüntetésére. Ezt kb. fél évig szedtem, s eztán egy darabig bírtam a strapát.

Közben az életünkben állandóan ott volt az alkohol, s amikor újból előjöttek a szorongásos depresszió tünetei, előbb nem orvoshoz fordultam, hanem a szorongást, rossz hangulatot alkohollal próbáltam meg mintegy “öngyógyítás” révén enyhíteni. De végül is újból elmentem orvoshoz, aki carbamazepine hatóanyagtartalmú tablettát írt fel. Ez viszont már nem sokat segített. 1997-ben a munkahelyemen olyan helyzetbe kerültem, amely felerősítette az addig is meglévő szorongásaim; állandó stresszben éltem, aludni nem tudtam, pedig ekkor már külön szobában aludtunk a volt férjemmel. Röviden a kiváltó okról: olyan feladattal és olyan határidővel bíztak meg, amelyet egyedül képtelen voltam elvégezni. Addigi szakmai tapasztalatom, illetve akkor már nyugdíjas volt főnöknőm szerint is ezt a munkát senki sem lett volna képes egyedül elvégezni. Én ezt előre felmértem, többször felhívtam rá az osztályvezetőm, később a főosztályvezetőm figyelmét, hogy ez nem “egyemberes” munka, de ők nem törődtek vele. A vége az lett, hogy a tehertől, a teljesíthetetlen felelősségtől kiborultam, s betegállományba kerültem.
Egy kicsit visszatekintenék a múltba, hogy mely tényezők hatottak a depresszió elhatalmasodása ellen eddig a pontig. 1989-ben az akkori igazgató felkínált egy osztályvezetői állást, amelyet több okból nem fogadtam el; az adott osztály feladatát nem ismertem, s a téma sem érdekelt, fél létszámmal, újakkal kellett volna dolgoznom a számomra is ismeretlen területen, továbbá akkor még szerettünk volna még egy gyereket. 1995-ben tartósan kiemelkedő munkámért címzetes tanácsosi címet adományozott a hivatal elnöke, s ez egyben a köztisztviselői ranglétrán való jelentős előbbre jutással, s így magasabb fizetéssel járt. 1996-ban a főosztályon százalékos arányban én kaptam a legmagasabb jutalmat munkámért. Mindemellett a dolgozók részemre adott közösen összedobott pénzéből vett ajándék alapján is messzemenőkig elláttam a szakszervezeti titkári teendőket. 1997-ben az akkor viszonylag új főigazgató, akinek mint szakszervezeti titkár segítettem a hivatal munkájának , az egyes osztályok leterheltségének megismerésében, a dolgozókkal való kölcsönös kapcsolat felvételében, megkérdezte, hogy vezetőváltás (főosztályvezető) esetén számíthat-e rám. Ez igen jól esett, de én tisztában voltam helyzetemmel; a fennálló szorongásos depresszióval, s a nem megfelelő családi háttérrel s ezért nemet mondtam.

1998-ban az ideggyógyászt megkértem, hogy segítsen egy jó pszichológust keresni. Úgy éreztem, talán egy pszichológus segíteni tudna abban, hogy elviseljem a férjem mellett az életet ( aki nem dolgozott, ivott, játékgépezett, üvöltözött, vert, stb.) Így kerültem a rendelőben dolgozó pszichológushoz, aki sokminden feldolgozásában segített, így pl. az állandósult rémálmok feldolgozásában. Ugyanakkor gyógyszert nem szedtem, s egyre többször maradtam otthon, mert lelkileg összetörten és fizikailag kimerülten képtelen voltam elindulni dolgozni.. ( Szintén a teljes depressziós összeomlást késleltető tevékenység volt, hogy 1996 és 1998 között jó, jeles, jeles, s kitűnő félévi eredményekkel elvégeztem azt a szakot az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében, ami a legjobban érdekelt és aminek leginkább hasznát vehettem a munkámban, a demográfia szakot. )
1997 végén egy újonnan alakult 5 fős csoport tagja lettem, amelynek végső feladata lehetőséget nyújtott volna mind korábbi tanári ambícióim, mind a szociológia, pszichológia és demográfia iránti érdeklődésem és az ezen a téren szerzett tapasztalatok felhasználásában.

Az elmúlt években többször visszatértem a Misszióhoz, de egy idő után mindig elmaradtam. Ennek fő oka az volt, hogy minden alkalommal el kellett mindenkinek mondani ( igaz lehetett passzolni is, de mindig így tenni nem volt jó érzés ) ki, hogyan került kapcsolatba a Misszióval, stb. Ez számomra gyötrelmes volt, a múltat állandóan felidézni és így inkább elmaradoztam.(Most már másképp alakulnak az összejövetelek; a jelen problémáit, az aznapi igével kapcsolatos gondolatainkat mondjuk el, de a továbbadás lehetősége most is fennáll.)
1999 áprilisában a csoporton belül egyedül elvégzendő munkával bízott meg a főosztályvezető; a budapesti és Pest megyei ipartelepek vezetőivel való kérdőíves intejú-készítéssel. A munka közben egyik nap annyira kikészített a férjem (szavakkal), hogy sírva-zokogva hívtam fel kollega-barátnőmet, aki most már nem tanácsolta, hanem rámparancsolt: Ildi szedj össze néhány ruhát és az Áron (a fiam ) iskolaszereit és menj haza anyukádhoz, mert különben nem tudsz holnap dolgozni. Ekkorra már a sok őrlődés, éjszakai fennlét és állandó kiút-keresés után beláttam, hogy nincs mese, ott kell hagynom a férjem, végleg. ( Az eddig eltelt mintegy tíz év során már többször otthagytam, s vittem magammal a gyereket is, de egy-két nap után visszamentem.) Aszerint cselekedtem, ahogy a kolléganőm javasolta; a férjem három napig nem is érdeklődött utánunk. Végeztem a munkám, s minden nap vittem magammal valamennyi ruhát anyukámhoz, s szép lassan odaköltöztünk a gyerekkel. Újra felkerestem a Református Iszákosmentő Missziót és a legközelebbi gyógyító kurzusról visszatérve újult erővel fogtam neki a jelen és a jövő rendezésének. A volt férjemmel való többszöri beszélgetés és szóbeli megegyezés alapján júniusban beadtam a válópert közös megegyezéssel. Ugyanis szóban megállapodtunk, hogy elválunk, a gyerek nálam marad, ő fizet 3000, azaz háromezer forint gyerektartást s az ingatlant eladjuk és megosztozunk. A depresszió azonban ott bujkált bennem; miközben én szép lassan kikészültem, két vezetői poszttól is elestem, pedig a főosztályvezető szerint én lettem volna a várományos, ha nem esek le a lábamról lelkileg. Ezt mintegy kudarcot éltem meg, s emellett a válás is kudarcot jelentett számomra; nem voltam képes összefogni a családot, s állandóan ott járt a fejemben, amiket a férjem a fejemhez vágott, ahogy beszélt s viselkedett velem, s úgy éreztem nem feleltem meg az elvárásoknak sem mint anya, sem mint feleség.

A végső depressziós összeomláshoz, ami téveszmékkel is együtt járt, a válás beadásának bejelentését követő, anyósom és férjem részéről történő állandó ( otthoni és munkahelyi ) zaklatások járultak hozzá. Az ideggyógyász az ideggondozóba irányított, a pszichiáter főorvos pedig beutalt a területileg illetékes pszichiátriai osztályra. Először nem mentem be anyám javaslatára, miszerint ez örökre megbélyegez, de végül is egy hét múlva a pszichológus tanácsára befeküdtem. A gyógyszeren kívül más terápiában nem részesültem, igazán betegségtudatom se volt, azt hittem hülyének néznek. Ezért rövid idő után, mivel önként mentem be, önként is hagytam el a kórházat. Gondoltam majd a pszichiáter segítségével újra munkaképessé teszem magam. Elég sokára sikerült is. Közben öngyógyítás céljából “Ép Anyu” címmel a fiammal közösen megbeszélve még akciótervet is készítettem; fodrász, kozmetikus, barátok felkeresése, fogyókúra, rendszeres reggeli torna ( a testgyakorlás tudományosan megállapított hangulat és kedélyjavító), a fiammal mozizás, stb. Újra elkezdtem verseket írni:

Munkaképes lettem, de a depresszió nem múlt el, visszakerültem a kórházba. Mint már említettem megpróbáltam mindenhol, mindenkinek megfelelni, de ez nem ment. Nem tudtam minden szerepnek eleget tenni. Feldmár András, Kanadában élő pszichiáter szerint a depresszió nem más, mint a különböző szerepektől való elvonulás. ( Van élet a halál előtt? című filmben mondja ezt. A filmet a Tabán mozi vetíti.) Rá kellett jönnöm, hogy a hiába való alkalmazkodás őrölte fel minden energiámat.

S az évek úgy teltek el, hogy hol kórházban voltam, hol egy kicsit dolgoztam, s újból visszakerültem. Közben zajlott a válóper, s a vele járó herce-hurca. Állandó visszaesésemhez nagymértékben hozzájárult, hogy panaszaimat édesanyám ( s véleményem szerint a fiam is ) nem betegségnek, egyszerűen csak a házasságomban ért fájdalmaknak s a válás elhúzódásának, valamint az alkalmanként megjelenő alkoholnak tudták be.

Röviden leírom, mivel próbálkoztak a kórházban. Újabb és újabb gyógyszereket adtak, s ha nem használt, akkor azok számát növelték. Beszélgetni különösebben nem beszéltek velem az orvosaim, akik állandóan változtak. Minden bekerüléskor újabb orvoshoz kerültem. A gyógyszereket a felvevő, ügyeletes orvos írta elő, nem az, aki a kezelő orvosom lett. Egyik orvos sem foglalkozott azzal különösebben, hogy mi az oka a depressziómnak, mindegyik a hangulatom javítását, alvási zavaraimat, szorongásaimat igyekezett gyógyszeresen kezelni. Szerettem volna a kórházból visszajárni a pszichológusomhoz, de nem engedték, mondván megzavarja a kórházi terápiát. De kérdem én, milyen terápiát, hisz csak tömtek a gyógyszerekkel, amik teljesen leszedáltak, nem tudtam koncentrálni, teljesen eltompultam, lelassultam. Egyetlen jó dolog volt, mégpedig az, hogy kétszer is jártam relaxációs csoportra, ahol elsajátítottuk a relaxációt. Szorongásos állapotban azonban ezt nem tudtam alkalmazni. Sokszor csak hetente kétszer láttam az orvosom, a nagyvizit alkalmával és hiába mondtam, hogy nyomott a hangulatom, nem az én szavamnak hittek, hanem a nővéreknek. Ők ugyanis másképp látták. De kérdem én, hogy mit láttak, ha állandóan a konyhában ültek, dohányoztak, csevegtek, s legfeljebb csak akkor törődtek az emberrel, ha odament hozzájuk, hogy valami baja van.

Még két verset közölnék az évek során írtakból, amelyek a betegségemre, annak során átéltekre, s a többszöri reményre utalnak, hogy csak meggyógyulok valamikor.
A kórházban a betegek egymásra voltak hagyva, s a dohányzóban, ha egy jobb gárda összejött, egymást gyógyítottuk; szeretettel, megértéssel, viccek mesélésével, bajaink kibeszélésével, zene hallgatásával, kártyázással. Ennek köszönhető, hogy volt, amikor viszonylag hamar ( egy hónap alatt ) munkaképes állapotba kerültem, de csak annyira, hogy a munkahelyemen el tudtam látni a munkám, az otthoni teendőkben anyukám segített, jószerivel ő csinált mindent.

Ragaszkodó típus lévén ( ez szerepel is néhány zárójelentésemben: depedens személyiség ) állandóan ebbe a kórházba mentem vissza, pedig lehetőségem lett volna máshova is menni, s anyukám ajánlotta is. Végül ez év szeptemberében eljött a pillanat, amikor rá kellett jönnöm, hogy itt minden folyik, csak gyógyítás nem, inkább nevezhetjük kísérletezésnek. Ekkor már szinte mindenkit ismertem a kórházban, tele volt visszaeső betegekkel. Itt elsődleges szempont a tünetek kezelése, panaszmentessé tétel, ez viszont a depressziót kiváltó okot nem oldja meg, s így fennáll a visszaesés bármikori lehetősége. Én pedig már végleg meg szerettem volna gyógyulni.

Bár azt el kell mondanom, hogy egy új adjunktus jövetelével azon a részlegen, ahol feküdtem, kedvező változások is beálltak. Minden nap volt vizit, amelyen a panaszokat meghallgatva a gyógyszerek változtatásával próbáltak segíteni. Az új részlegvezető szorgalmazta a napközbeni kimenőket, hogy könnyebben visszatérjen az ember a mindennapi életbe.
Az orvosom szeptember elején úgy látta, jól vagyok. Ugyanis megkérdezte, hogy mikor szeretnék menni dolgozni, mire én azt feleltem, hogy szeptember végén. Nem mintha jól éreztem volna magam, de reménykedtem benne, hogy addigra csak jól leszek. Erre fel az orvosom azt kérdezte, mit csináljon velem addig. Kiadta feladatként, hogy írjam le egy hónapon, illetve féléven belül milyen céljaim vannak. Célokat kitalálni bárki képes, így tettem én is, de közben az addigra megszűnt szorongásom visszatért annak hatására, hogy belegondoltam, hogy ezeket nekem meg is kell valósítanom. Ugyanis én tisztában voltam vele, hogy még mindig nincs jó hangulatom ( bár szobatársnőm sokszor megnevettetett), gyenge vagyok, naponta többször le kellett feküdnöm, alvási zavarokkal küszködtem ( ezt közöltem az orvosommal). Mindezek ellenére a célok teljesítéséhez szükséges feladatok elvégzését megkövetelték, még akkor is, amikor fizikailag nagyon rosszul voltam. Először összeszedve minden akaraterőm, teljesítettem, de utána csak úgy zuhantam be az ágyba. A következő alkalommal nem szóltam, hogy rosszul vagyok, egyszerűen telefonon elintéztem, hogy a fiam menjen be helyettem a munkahelyre bevinni a papírokat. Az orvos csak másnap tudta meg, hogy nem mentem el, akkor már nem tehetett semmit. Szeptember végén az orvosom elbocsátott az osztályról, azzal a megállapítással, hogy már mehetek dolgozni. A zárójelentésem az akkori állapotom hamisan tartalmazta: ” A beteg állapota az alkalmazott terápiára javult, hangulata élénkült, alvása rendeződött. Hangulata, közérzete jó, a mai napon otthonába bocsátjuk.” Emellett valós dolgokat is tartalmazott: ” az alkohol-absztinenciát több hétvégi kimenőn nem tartotta.” A hétvégi alkohol (sör) fogyasztása a már korábbiakban említettek szerint tulajdonképpen öngyógyítás volt, a szorongás megszüntetését célozta. Mikor megtudtam, hogy a hétvégén hazaküldenek, kértem a főnöknőmtől egy hét szabadságot, mert éreztem, hogy képtelen vagyok annyi gyógyszer mellett 8 órát dolgozni, s több mint két órát utazni a munkahelyre oda s vissza, a háztartási teendőkről nem is beszélve.

S mostantól kezdődik a sikeres gyógyulásom története.

Anyukámnak is mondtam, hogy még nem érzem magam munkaképesnek. Erre most már lépett ( ő sem volt megelégedve a kórházzal, szerinte rosszabb állapotban jöttem ki, mint ahogy bementem); felhívta a már rég kiszemelt kórház ( ahova gyerek korom óta engedélyem volt, s ahol a fiamat is szültem ) rendelőjében a régről névről ismert pszichiátert és időpontot kért. Mivel az adott kórházzal és rendelőintézetével kapcsolatban jó tapasztalataim voltak, bizalommal fordultam a számomra ismeretlen orvoshoz. Kedvessége lenyűgöző volt, nem kellett mesélnem, minden lényeges dologra rákérdezett, s figyelembe véve az évek során szerzett tapasztalataim, az addig bevált gyógyszerekre állított át. Ekkor már nemcsak alvási zavarom volt, de éjszakánként többször is rémálomból ébredtem; annyira átéltem a rossz álmokat, amelyek szereplői valós, az életemben valamilyen szerepet játszó személyek ( sokszor a volt férjem ) voltak, hogy egy-egy álom után teljes fizikai kimerültség uralkodott rajtam.

A kórházi beutalóra várni kellett, mert nem volt üres ágy. Egy hét után végre ( már nagyon vártam ) bekerültem a kórházba. Itt a leendő orvosom ( a korábbiakkal ellentétben nem az ügyeletes orvos ) fogadott, s meghallgatta panaszaim. Igaz az is lényeges volt, hogy magamban előre felkészültem, hogy mit is mondjak el, mi lehet lényeges az orvos számára ahhoz, hogy megfelelően kezelni tudjon.

Először a zárt részlegre kerültem, ahol 3 napig infúziókat kaptam a gyógyszerek mellett. Az első dolgom az volt, hogy bemutatkoztam a szobatársaimnak; az évek során megtapasztaltam, hogy a közvetlen betegtársakkal való jó kapcsolat kedvezően hat a depresszióra. Így is volt; én ugyan nem igen panaszkodtam nekik, bár ők se, hanem inkább segíteni próbáltunk egymáson, illetve próbáltam azon, aki erre betegsége súlyosságánál fogva nem volt képes. Két napig voltam csak hálóingben, aztán szabadidőruhát vettem fel napközben. A korábbiakban tapasztaltak szerint ez is az ember közérzetét javítja, csökkenti a beteg-érzet állapotot. Gondosan ügyeltem a tisztálkodásra, mert igaz a közmondás: “Tisztaság fél egészség.” ( A korábbi években a másik kórházban hajlamos voltam e tekintetben elhagyni magam.) Megpróbáltam tv-t nézni; ez eleinte nem nagyon ment, nem erőltettem, de igyekeztem minél többet ezáltal is felfogni a külvilágból. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy itt kérés nélkül kaptam olyan gyógyszert, ún. “agyfényesítőt”, amely helyrehozta koncentrálóképességem és a memóriám. ( Ilyen gyógyszert egy másik beteg javaslatára a korábbi kórházban már vagy kb. 2 évvel ezelőtt kértem, de ott megtagadták, ill. azt mondták, nincs rá szükségem.)

Édesanyámmal behozattam a Bibliát ( de ezt később haza is küldtem, mert még elég nehéz olvasmánynak bizonyult) és az ” Isten ígéreteinek tárházát”. Ez utóbbit könnyebb volt olvasni; minden naptári napra tartalmaz egy rövid igei idézetet s annak magyarázatát. Ennek elolvasásával kezdtem a napom. Ez lelki megnyugvással, az Istenbe vetett hit erősítésével, a magyarázat alapján a mindennapi életben felmerülő problémák megoldási lehetőségével, s ezáltal a depresszióból való kilábalás reményével töltött el. Tulajdonképp azt a tanácsot próbáltam megfogadni, amit még 1993-ban, a Misszióval történő első találkozásomkor kapott ige tartalmazott: “Végül pedig erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében.”

A többi betegtárssal is igyekeztem megismerkedni. Anyukámmal behozattam a kártyát s a kisrádiót. Összehoztam kártyapartikat, ami a többi beteg kedélyállapotára is kedvezően hatott. Hangulatom a gyógyszerek s az említettek hatására napról-napra javult. Ehhez hozzájárult az a mérhetetlen nagy szeretet, amely az osztályon dolgozó gárda (orvosok, ápolók, kiszolgáló személyzet, takarítók) egészéből áradt, s amilyen szeretetet csak akkor éreztem, amikor a Református Iszákosmentő Misszió dömösi gyógyító alkalmain részt vettem. Mondhatom, hogy ez önmagában felért egy fél gyógyulással.

A hatodik nap kikerültem a nyílt osztályra, de esténként, amikor ezt az osztály is lezárták az előtér felől, s egybenyitották a zárt részleggel, átjártam beszélgetni az ott megismert betegekkel, illetve tovább folytatódtak a kártyapartik. Lassanként a nyílt osztály betegeivel is megismerkedtem ( nem volt könnyű, nekem kellett kezdeményeznem ) és megosztottuk egymással problémáinkat.

Nagyon jelentős mértékben hozzájárult a gyors javulásomhoz, hogy a napi rendszeres vizit mellett naponként volt kiscsoportos foglalkozás pszichológus vezetésével; vagyis a gyógyszeres kezelést kiegészítette a korábbiakban hiányzó rendszeres pszichoterápia.

A külvilággal való kapcsolatom és ún.”egyéni pszichoterápiám” megvalósítására a következő megoldást gondoltam ki. Felhívtam régi barátaimat, ismerőseimet, volt főnöknőmet, volt kolleganőimet, akik nagyon jól ismerték régi, igazi énemet és tudtam, hogy még mindig szeretnek, de nem tudják, hogy kórházban vagyok. Megszerveztem magamnak, hogy minden nap legyen látogatóm. Bátorító szavakkal, s a külvilágból származó hírekkel láttak el, s kedélyem javulásához hozzájárultak. A velük való beszélgetések segítettek önbizalmam, önbecsülésem visszaszerzésében is. A jelenlegi, viszonylag új, néhány éve meglevő kollégáim a munkahelyi elfoglaltságukra hivatkozva nem jöttek el, de ezen túltettem magam, elég volt bőven a régiek látogatása. ( Azelőtt a kórházba anyukámon, a fiamon, s régi, már nyugdíjas főnöknőmön és kolleganőmön, illetve egyik barátnőmön kívül senki nem jött el. Igaz, hogy nem is hívtam senkit, illetve amikor a mostani kollegáim el akartak jönni, én nem akartam, hogy jöjjenek, mert olyan rossz állapotban voltam; hónapokig nem beszéltem, csak tőmondatokban válaszoltam, ha kérdeztek.)

Sokat hallgattam a rádióból zenét ( ismervén a zene gyógyító hatását ), s már a zárt részlegen elkezdtem azon gondolkodni, ha kikerülök, hogyan tovább. Az évek során átértékeltem addigi életem, s itt a kórházban “tisztult” fejjel már meg tudtam fogalmazni a közelebbi, s az idő múlásával távolabbi céljaim, illetve azt, hogy min, s hogyan kell változtatni. Arra már rég rájöttem, hogy életmód-változtatással sokat lehet javítani a helyzeten, segít a depresszióból való kilábalásban. Próbálkoztam, mint a korábbiakban már írtam, de nem sikerült, többek között azért, mert elég gyenge voltam a sok gyógyszertől, s igazán életkedvem sem volt, a még fennálló körülmények ( válás, a lakás eladásával járó teendők, tartozások rendezése, csomagolás, stb.) is nehezítették ennek megvalósítását. Itt megemlíteném, hogy ebben a kórházban egyre erősödtem, annak ellenére, hogy az ellátás gyengébb volt, mint ott, ahova 3 évig visszajártam. De itt kiszolgáltak, nem kellett sorban állni a reggeliért, vacsoráért és gyógyszerért a nővérpultnál, mint ahogy a másik kórházban kellett. Ezen kívül a gyógyszereket fokozatosan csökkentették ( ellentétben a másik kórházzal, ahol fokozatosan növelték ) és így megszűnt a fáradtságérzet, nyomottság, s a második héttől szinte egész nap “talpon” voltam, nem feküdtem az ágyban, ami, mármint az állandó fekvés is hozzájárult korábban a legyengüléshez.

A depresszióból való gyógyuláshoz nagyon fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal; erősségeinkkel, gyengeségeinkkel, erényeinkkel és hibáinkkal. Ennek alapos vizsgálata feltétlenül szükséges és újra kell értékelni magunkat ahhoz, hogy visszanyerjük önbizalmunkat, önbecsülésünket.
Kórházi kezelésem során végigcsináltam egy egyhetes fogyókúrát, amelyet régebben többször is alkalmaztam. Ez nem csak a néhány kiló feleslegtől szabadít meg, hanem kitisztítja a szervezetet a salakanyagoktól, s hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzem magam. Mialatt a súly csökken, ezen fogyókúra alkalmazása során a teherbírás és az energia nő.( A fogyókúra egy kórházi diéta másolata, amit általában túlsúlyos szívbetegeken alkalmaznak műtét előtt. )

Az igék mellett újságot is és egy könnyed szerelmes regényt is olvastam, s napi programom volt a kórházból való kikerülés utáni teendők megtervezése. Ahogy múlt az idő, úgy kerültem időben egyre távolabb a célok és feladatok megtervezésében.; 2008. december 31-énél már abbahagytam. Eddig az időpontig 128 pontban fogalmaztam meg céljaimat, terveimet, életmódomban szükségesnek látszó módosításokat.

Édesanyám megnyugtatása érdekében ( ő még mindig az alkoholt látta a most már úgy-ahogy “pszichés-betegként” elfogadott állapotom okaként) ESPERAL beültetést vállaltam, de csak három szemet kértem, hogy ültessenek be, mivel én szükségét nem láttam, s nem akartam, hogy az általában egy évre szóló beültetést alkalmazzák, vagyis tíz tablettát ültessenek be s ezáltal össze-vissza szabdaljanak szerintem feleslegesen. Az alkoholt régebben sem kívántam, csak az alkohol által kiváltott állapotot, vagyis a szorongás elmúlását, a feszültség megszűnését. Erre azonban most már nem volt szükségem, mert szorongásaim, feszültségem teljesen megszűntek.
Az orvosommal jó volt a kapcsolat ( most is az ), megvolt az oda-visszacsatolás; rögtön reagált a panaszaimra, én pedig visszajeleztem az újonnan felírt gyógyszer hatását.

Már a kórházban felhívtam korábbi pszichológusom, hogy hazatérvén folytatódhasson a pszichoterápiás kezelésem is, ami tapasztalataim szerint a gyógyszeres kezelés mellett feltétlenül szükséges a visszaesés megelőzéséhez.
Három hét kórházi kezelés után tele életkedvvel, energiával s célokkal, tervekkel tértem haza, s ez azóta is tart, s dolgozom a tervek, feladatok megvalósításán, a családi kapcsolat helyreállításán ( az édesanyámtól való függetlenség elérésén, az önállóság megvalósításán, s a fiammal való régi, jó, bensőséges viszony helyreállításán, amely a sok kórházban töltött idő alatt megkopott). Emellett állandó kapcsolatot tartok fenn régebbi betegtársaimmal, akikkel baráti viszonyba kerültem. Járok továbbá a Misszió gyülekezeti alkalmaira (utógondozó alkalmaira), s a kórházban szerveződött ún. “visszajáró” kiscsoportra.

A depresszióból való kilábalás kulcsszava: változtass!

Értékeld ki önmagad, az eddigi életed és ennek tükrében változtass, vagyis próbáld meg felvázolni magadban, hogy min, s hogyan kell pozitív irányba változtatni. Ha ez sikerült, máris jobban érzed magad, s aztán a rendszeres gyógyszerszedés és az emellett nélkülözhetetlen pszichoterápia segítségével már minden megy magától, ha egy kicsit is akarod. S még egy valami nagyon fontos; legyen egy közösség, amelyhez tartozol, ahol kiadhatod problémáidat és ahol újra töltődhetsz energiával.

A fent leírtak a sikeres gyógyulás és a visszaesés megelőzésének lehetőségei.
Végezetül álljon itt a betegségem során régebben megfogalmazott egyszerű versem, ami röviden tartalmazza mindazt, aki vagyok, s amit szeretnék:

Szeretek kapni,
De még jobban szeretek adni.
Szeretem, ha szeretnek,
De még jobban szeretem, ha szerethetek.
Szeretem az embereket,
De fáj, ha nem értenek meg.
Szeretek segíteni,
De fáj, ha nincs, aki nekem segít.
Szeretnék szépen élni,
S a szenvedéseket lehetőleg elkerülni.
Szeretnék egy új életet,
S benne sok-sok apró örömöket.
egy Ember a sok közül.

U.i.: Kedves Olvasó! Amennyiben a leírtakkal kapcsolatban kérdésed lenne, úgy az info@lelekbenotthon.hu e-mail-re írt kérésedre megkapod az én e-mail címem, és ha írsz, szíves-örömest válaszolok, illetve ha regisztráltál, küldj e-mailt ildus nevére az oldalon.