Túlélő csoport szervezés az öngyilkosság megelőzésére WHO irányelvek alapján 1.

Kép nagyítása kattintássalAz alábbi cikk alapján önsegítő csoportot szervezünk olyan családtagok számára,
akiknek valamelyik hozzátartozója öngyilkosságban hunyt el. 2005. március 31-ig
várjuk az info@lelekbenotthon.hu-ra
a jelentkezéseket.

Tartalom:

Előszó

Az önsegítő csoportok fontosságáról

Túlélők

Az öngyilkosság hatása

Honnan kaphat segítséget a gyászoló?

Hogyan indítsunk önsegítő csoportot a túlélők részére?

Előszó

Az öngyilkosság komplex jelensége már több évszázada foglalkoztatja a filozófusokat,
teológusokat, szociológusokat és művészeket; jó példa erre Albert Camus francia
filozófus, aki a Szüsziphosz mítosza című könyvében ezt tekinti az egyetlen
„komoly” filozófiai problémának.

Az öngyilkosság ugyanekkor súlyos közegészségügyi probléma is, hiszen megelőzése
és befolyásolása nem egyszerű. A korszerű prevenció tevékenységek egész sorát
öleli fel; ide tartozhat például az is, ha egy adott társadalom a lehető legjobb
feltételeket próbálja biztosítani a fiatal generáció fejlődéséhez; ha a társadalompolitika
szabályozza a környezeti rizikótényezőket; vagy ha magas színvonalú és hatékony
a mentális betegségek kezelése. Magától értetődik az is, hogy fontos az e témához
kapcsolódó információk széles körű terjesztése és a társadalmi tudatosság fokozása
is.

1999-ben a WHO elindította a SUPRE programot, világszerte az öngyilkosságok
megelőzését tűzve ki célul. A jelenlegihez hasonló, a SUPRE program keretében
kidolgozott szóróanyagok valamennyi, az öngyilkosság megelőzéséért tenni képes
társadalmi csoporthoz (pl. jogalkotók, szociális munkások, jogalkalmazók, családok,
segítő közösségek) egyaránt szólnak.

Köszönettel tartozunk Ms Raylee Taylornak („Túlélők” csoport) az ausztrál Gold
Coast-i Üdvhadseregnek, valamint Mr Jerry és Mrs Elsie Weyrauchnak, akik mindketten
az Öngyilkosságmegelőzési Hálózatnál dolgozó Suicide Prevention Advocation Network,
SPAN) túlélők, és a jelen anyag korábbi változatának összeállításában működtek
közre.

Köszönet illeti meg a jelen szöveg véleményezőit is, akik a következők:

Dr Oivind Ekeberg, Ulleval Kórház, Oslói Egyetem Oslo, Norvégia

Jouko Lennqvist professzor, Nemzeti Közegészségügyi Intézet, Helsinki, Finnország

Lourens Schiebusch professzor, Natal Egyetem, Durban, Dél-Afrikai Köztársaság

Dr. Airi Värnik, Tartu Egyetem, Tallinn, Észtország

Dr. Richard Ramsay, Calgary Egyetem, Calgary, Kanada

Köszönjük továbbá mindazon túlélők véleményét is, akik fontos inspirációt adtak
e munka elkészüléséhez:

Mr William T. Glover, Georgia Ifjainak Öngyilkosság-megelőző Koalíciója, alapító
tag, Atlanta, Georgia, USA

Ms Sandy Martin, Georgia Ifjainak Öngyilkosság-megelőző Koalíciója, elnök,
a Védőpáncél Projekt alapítója, Tucker, Georgia, USA

Mr Scott Simpson, Washington Állam Öngyilkosság-megelőző Testülete, Edmonds,
Washington, USA

Reméljük, hogy széles körben terjesztett információs anyagainkat az érdeklődők
több nyelvre is lefordítják, és tartalmukat az adott célközösséghez igazítják.
Az adaptálásra irányuló kéréseket szívesen fogadjuk a következő címen:

Dr. J.M. Bertolote,

a mentális és viselkedészavarok gondozásának koordinátora

az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Mentális Egészség Részlege

Az öngyilkosság megelőzése

Túlélőcsoportok szervezése

Az önsegítő csoportok fontosságáról

Mit jelent az önsegítő-támogató csoport fogalma?

Az önsegítő csoportokat olyan személyek alkotják, akik bizonyos, mindenkinél
azonos típusú probléma által személyesen érintettek. Működése során a résztvevők
felelősek a tevékenységek és prioritások kialakításáért, tehát nincs szó „külső”
vezetésről. A szakirodalomban megállapítást nyert, hogy jelentősen befolyásolhatják
az érintettek beilleszkedését és lelkiállapotuk javulását. Napjainkban az egyre
növekvő számban alakulnak.

Az igény két forrásból eredt:

  • kielégítetlen egyéni szükségletekből;
  • a formális szervezetek részéről, a további támogatás és gondozás érdekében.

Az önsegítő-támogató csoportok a II. Világháború után terjedtek el. Az 1960-as
évektől a háborúban özvegyen maradt, gyászoló nők támogatása volt a céljuk.
Az öngyilkossághoz kapcsolódó terhelő élmények feldolgozására elsőként 1970-ben
Észak-Amerikában létesültek, és azóta világszerte számos más helyen is elterjedtek.
Példaként említhető az Együttérző Barátok csoportja, amely eredetileg Coventryben,
Angliában működött, de napjainkban már Kanadára, Máltára, Új-Zélandra, az Egyesült
Királyságra és az Egyesült Államokra is kiterjesztette tevékenységét. Hasonló
funkcióval rendelkezik a CRUSE szervezet Angliában, az SPES Svédországban és
a Verwaiste Eltern Németországban. A legtöbb önsegítő csoport angol nyelvterületen
alakult.

„Túlélőnek” azt a személyt tekintjük, aki szoros kapcsolatban állt egy később
öngyilkosságot elkövetett személlyel, és lelki közelségből élte meg a tragikus
eseményt. A túlélőcsoportokról egyre inkább elismerik, hogy fontos pszichés
igényeket céloznak meg. Sok országban a kormány is támogatja őket, fenntartásukat
továbbá segíthetik az egyházi adományok és a tagdíjak is. A Nemzetközi Szövetség
az Öngyilkosság Megelőzéséért (International Association for Suicide Prevention,
IASP) iránt az utóbbi évtizedben egyre fokozódott az érdeklődés. A jelenleg
is működő csoportok jelentős részének tartós fennmaradását a tagok motivációja
alapozta meg.

Az önsegítő csoportok fontosságáról

Kutatási adatok igazolják, hogy az elhalálozás módja befolyásolja a környezet
gyászreakcióit. Ebből következik, hogy az öngyilkos környezetében élők nem teljesen
úgy gyászolnak, mint a természetes halállal elhunytak hozzátartozói. A túlélők
gyászának egyes elemei ugyanis más körülmények közt nem fordulnak elő: gyakran
küzdenek például a szerettük haláláért való felelősség gyötrő gondolatával,
a visszautasítottság, elhagyatottság érzésével. További sajátos problémák a
stigmatizáltság, a szégyen és a zavarodottság. A túlélők gyakran tűnődnek a
szeretett személy halálának okáról, és folyamatosan kérdéseket tesznek fel,
„miérteket” fogalmaznak meg önmaguknak. Azok a szülők, akik gyermeküket veszítették
el, súlyos morális és szociális dilemma előtt állnak, hiszen társadalmunk jellemző
szemléletmódja akár egyedül őket teheti felelőssé gyermekük tettéért. Nemcsak
azt nehéz mások előtt elismerniük, hogy hozzátartozójuk öngyilkos lett; hanem
általában is kellemetlennek érzik, ha beszélniük kell a történtekről. Ennél
fogva tehát az önsegítő csoport komoly segítség a számukra, már csak azért is,
mert a kommunikáció hiánya késleltetheti a gyászmunka befejezését és a „gyógyulás
folyamatát”.

A csoportalkalmak során a túlélők olyan sorstársakkal kerülnek kapcsolatba,
akik szintén átélték az őket gyötrő trauma valamelyik formáját, ezért valóban
átérzik, megértik, hogy min mennek keresztül. A csoportból erőt, megértést merítenek,
és másoknak ugyanezt nyújtják.

A csoport tehát:

  • „valahová tartozást” és támogatást jelent;
  • empátiával viszonyul az egyénhez, aki ez által megszabadul az elszigeteltség
    érzésétől;
  • fenntartja a jobb élet reményét;
  • segíthet a lelkileg megterhelő évfordulók átvészelésében;
  • új lehetőséget villant fel a problémamegoldásra;
  • alkalmas a félelmek és szorongások megbeszélésére, hangoztatására;
  • teret ad a gyászra; biztosítja az információk bizalmas kezelését,
  • olyan helyszín, ahol nagy hangsúlyt kap az együttérzés, és senki sem ítélkezik.

A csoport mindemellett arra is alkalmas, hogy az egyén információkhoz jusson
a gyászfolyamatról, az öngyilkosságról, a tanácsadás lehetőségeiről. A hirtelen
vagy öngyilkosság általi halálnál talán az a leginkább megterhelő, hogy sok
elintézetlen ügy, megválaszolatlan kérdés marad, amelyek elrendezésére a túlélő
többnyire semmiféle módot sem lát. A csoport támogatása fokozatosan feloldhatja
a reménytelenség érzését, és eszközöket nyújthat a kontroll visszaszerzéséhez.
Egyik célja ennek értelmében a képessé tétel (empowerment).

Túlélők

Az öngyilkosok hozzátartozói sokszor elsöprő erejű, kínzó, traumatikus fájdalmat
élnek át. A kulturális, vallási és társadalmi tabuk még ezen felül is további
terhet jelentenek. A krízist csökkenti, elviselhetőbbé teszi az öngyilkosság
fő tényezőinek megértése és ismerete.

Bár egyes esetekben a tragikus halál végső soron talán előre is látható, legtöbbször
váratlanul éri a környezetet; a döbbenetet pedig fokozza, hogy az elkövetés
módszere gyakran igen agresszív jellegű. A környezet a történtekre adott első
reakciója a sokk és a tagadás; idővel azonban, amikor a veszteség valósággá
válik, sokféle új érzelem keletkezik: düh, zavartság, visszautasítottság.

A veszteség feldolgozása sokban függ attól is, hogy adott egyén mit tapasztalt
gyermek- és serdülőkorában. Bár a leírt érzelmi reakciók bizonyos értelemben
automatikusak, mégis, ha az egyén fokozatosan megérti, a történtek milyen hatással
vannak a hétköznapi életére, a beilleszkedése sokat javulhat.

A gyásszal járó fizikai, viselkedéses, érzelmi és szociális reakciók hosszabb
vagy rövidebb időn át – akár hónapokig, vagy évekig – meghatározóak maradnak.
E folyamatban a legtöbb, amit egy túlélő tehet, az hogy napról napra egy kicsit
előrehaladva jusson túl a traumán, s megtanulva együtt élni a veszteséggel,
végül vissza tudjon illeszkedni a társadalomba. A gyász első időszakában ez
még nem lehetséges; az érintett ugyanis nem tud másra gondolni, csak a szeretett
személyre, gyakran erős vágyat érez rá, hogy ő maga is utánahaljon. Ahogyan
azonban múlik az idő, nézet- és értékrendszere, sőt személyisége is átalakul,
megváltozik. Az önsegítő csoportok ösztönözhetik tagjaikat, hogy személyiségük
további fejlődése során az őket ért tragikus eseményekből is tudjanak építkezni.

Az öngyilkosság hatása

Az öngyilkosság hatása túlterjed az egyénen. Veszteséget élnek át mindazok,
akikhez az öngyilkos személy lelkileg közel állt, ugyanakkor nagy különbség
lehet aszerint, hogy milyen minőségű és intenzitású kapcsolatról volt szó. Nem
ritka eset, hogy a halálesetből fakadó megrázkódtatás oly súlyos, hogy akár
az életben maradottakról való gondoskodást is háttérbe szorítja. Ha azonban
az érintettek a gondolataikat meg tudják egymással osztani, és támogatják egymást
a gyászban, a fájdalom máris egy kicsivel elfogadhatóbb.

A veszteséget minden ember a maga módján rendezi el, és csak a saját időzítése
szerint képes ezt megtenni. Ami az egyiknél működik, a másiknál hiábavaló. Ha
azonban a túlélők megértik, hogy a gyász idején milyen változatos reakciók léphetnek
fel, jobban támogathatják egymást. A veszteség feldolgozását meghatározza az
elhunythoz való viszony, a túlélő neme és életkora, a támogató, segítő közösségek
és rendszerek jelenléte, és természetesen az is, hogy az érintett milyen körülmények
közt szerzett tudomást az esetről, netán ő volt-e az, aki rátalált a holttestre.
A becslések szerint valamennyi öngyilkosság közvetve vagy közvetlenül 5-10 emberre
van hatással.

A különböző családtagok eltérő megrázkódtatást élhetnek át. Az alábbiakban
néhány fontosabb csoport gondjaira részletesebben is kitérünk.

A gyermekek a halált ijesztő, zavarba ejtő eseményként élik meg; és emellett
gyakran szorulnak háttérbe az öngyilkosságtól sújtott családban. Szüleik részéről
természetes reakció, hogy óvni próbálják őket. A tagadás és figyelemelterelés
mellett azonban szükség lenne a pozitív megküzdési módok kialakítására, a nyíltságra
és az őszinte beszélgetésre, hogy a gyermek is tudjon gyászolni. A gyermeknek
tudnia kell a halálról mindazt, amit meg tud érteni.

A serdülőkor sokféle komplex változással járó fejlődési időszak. A kamaszkori
gyász folyamatában természetes módon előkerülnek az aktivitás és a passzivitás
változatai, az olyan ellentétek, mint élvezet és fájdalom, szerelem és gyűlölet,
függés és autonómia. A serdülők fájdalmukban esetenként szülői szerepet vállalnak,
de akár gyermeki módon „ágálhatnak” is, hogy környezetükből támogatást, figyelmet,
megerősítést váltsanak ki. Mivel azonban a gyászfolyamat eltér a felnőttekétől,
akár egyszerűen félre is magyarázható, és ez sok problémát okozhat.

Mint ismeretes, a nyugati kultúrák férfiképéhez nem illeszkedik az erős érzelemkifejezés.
Ebből fakad, hogy a serdülőkorú fiúk fájdalmukban gyakorta agresszív viselkedésbe
kezdenek, dühösek, konfliktusba kerülnek a tekintéllyel, vagy akár drogot és
alkoholt is fogyasztanak. A serdülőkorú lányokra viszont ilyen helyzetben jellemző
a megerősítés vágya, a támaszkeresés. Tipikus jelenség az is, hogy a serdülők
ellenállnak a szakmai segítségnyújtásnak, nem szívesen járnak például tanácsadásra,
sőt az önsegítő csoportokat is elkerülik. Náluk ilyformán a támogatás fő forrása
maga a család, s ezen az sem változtat, hogy életkorukból adódóan leginkább
a barátaikkal osztják meg személyes ügyeiket. Napjainkban még nem terjedt el
a serdülőkori gyászmunka szervezett támogatása, pedig erre nagy szükség lenne.

Az idősek (például nagyszülők, vagy olyan felnőttkorú szülők, akik szintén
felnőtt gyermeküket veszítették el) nagyon mély és nehéz gyászban vannak. Felnőttek
halála esetén köztudottan az élettárshoz érkezik a legtöbb részvétnyilvánítás;
sokan azt is gondolják, hogy a szülők kevésbé érintettek. Ez azonban nem igaz.
A gyermek – legyen bármilyen életkorú – mindig is a szülő életének fontos része
marad. Még az olyan esetekben is, amikor kisgyermek hal meg, a nagyszülők két
oldalról terheltek: élénken átélik saját gyermekük fájdalmát, valamint a kis
unoka személyét is gyászolják.

Mivel az öngyilkosság nem magányos cselekedet, hanem közösségben történik,
a barátok és a kollégák változó mértékben kerülhetnek a hatása alá, attól függően,
hogy milyen viszonyban álltak a túlélővel, az elhunyttal és a családdal, mint
egésszel. A munkahelyek, iskolák, vallási csoportok szintén szervezhetnek gyászmunkát
elősegítő foglalkozást, amelynek keretében egészségügyi dolgozók vagy más hasonló
felkészültségű szakemberek utógondozást és tanácsadást végezhetnek. Ez az interakció
védőhálót teremt, segít azonosítani azokat, akiknél hasonló kockázat áll fenn,
és információforrást is jelenthet az öngyilkossági halálnem körülményeivel kapcsolatban.
Optimális esetben, ha a közösség viszonyulása egészséges, minden potenciálisan
veszélyeztetett egyén támogatásban részesül.

Honnan kaphat segítséget a gyászoló?

A túlélők részére induló önsegítő-támogató csoportok szerepe kiemelkedően fontos
abban a tekintetben is, hogy elterjedjenek, közkinccsé váljanak a támogatás
lehetőségei.

Azon emberek hozzátartozói esetében, akik természetesen haltak meg, maga a
gyász viszonylag „normális”, természetes folyamat. A szeretett személy öngyilkosságát
viszont általában nem természetes, nem „normális” halálnemnek érezzük, még annak
ellenére is, hogy számos szakértő felismerte: az öngyilkosság valójában nem
ritka jelenség. A szükségletek sokfélék, komplexek; így változatos segítségforrásokra
lehet szükség. Általánosan fontos azonban, hogy az érintettek kezdettől átéljék:
segítséget kérni nem gyengeséget, hanem erényt jelent.

A támogatás egyik legfontosabb forrása a család – ezt maguk az érintettek is
elismerik. Ha a halálesetről őszintén, titkolózás nélkül lehet beszélni, a közös
fájdalom erősítheti a család együvé tartozását, közös probléma-megoldási módok
alakulhatnak, de emellett minden családtag a maga módján gyászolhat. Egy-egy
hasonló jó példa akár sokaknak is a segítségére lehet.

A közös gyász útjában a következő akadályok állhatnak:

  • destruktív megküzdési módok
  • a fájdalom titkolása
  • az érzelmek leplezése
  • a halállal kapcsolatos elfojtások
  • titkolódzás a haláleset körülményeivel kapcsolatban
  • menekülés az öngyilkos személlyel asszociálódó kapcsolatoktól és az egykor
    közös környezettől
  • munkamánia, mint megküzdési mód
  • függőségek (például evészavarok, alkohol- vagy drogabúzus)
  • más családtagok hibáztatása

A barátok és kollégák szerepe kiemelten fontos a gyászmunkában. A túlélő közeli
környezetében élők reakciói, így például támogatásuk, gondoskodásuk, megértésük
biztonság- és megkönnyebbülés érzést hoz. Ezzel ellentétben, az ítélkező reakciók
fokozhatják a túlélők distressz és elszigeteltség érzését. A hozzátartozó számára
terhelő lehet az is, hogy a barátoknál, ismerősöknél sokszor tapasztalható elzárkózás,
visszavonulás.(Aki ezt a megküzdési módot használja, rendszerint ignorálja a
tényeket, és képtelen szembenézni gyötrő érzéseivel.) Egyes általánosan jelentkező
félelmek különösen gátolják a kommunikációt. Tipikus példák:

„Nem is tudom, mit mondjak”

„Nem szeretném még én is fokozni a fájdalmukat.”

„Szakember segítségére van szükségük; én nem tehetek semmit.”

„ Ez személyes, családi ügy, kívülállókra nincs szükség.”

„Mi van, ha valami rosszat mondok?”

Az önsegítő csoportban a gyászoló jobban megértheti mások elkerülő, esetleg
ellenséges viselkedésének okát, s adott esetben akár ô maga is nyithat embertársai
felé, felülkerekedve az idegenkedő ember gátlásain.

A barátok szerepe tehát a következőkben áll:

  • Képesek az érintett empatikus, aktív meghallgatására.
  • Felismerhetik, hogy a túlélőnek mikor van rá szüksége, hogy a fájdalmáról
    beszéljen, és lehetővé tehetik ezt az érzelmi megkönnyebbülést
  • Módot adhatnak a valódi érzelmek kiengedésére, ventillálására, főként azon
    esetekben, amikor a fájdalom nem vállalható fel más családtagok előtt
  • Segíthetik a más családtagokhoz kapcsolódó aggodalmak, gondok tisztázását.
  • Gyakorlati segítséget nyújthatnak a haláleset utáni adminisztrációs és otthoni
    teendőkben.
  • Szükség esetén szakértői segítséget javasolhatnak.

Mint korábban is utaltunk rá, az emberek az öngyilkosságot – akárcsak a gyilkosságot
és a baleseti halált – természetellenes, riasztó eseményként fogják fel. Ezt
tovább súlyosbítja, hogy többnyire a túlélő hozzátartozó az, aki rátalál a holttestre.
A halál utáni időszakban emiatt akár hosszú időn át is gyötörhetik a visszatérő
emlékek és látomások, a kínzó érzések. Súlyos problémáknál szakember megkeresésére
is szükség lehet, ilyenkor általában az első út a családorvosi rendelésre vezet.

A szakképzett segítők objektív, célzott támogatása különbözik a laikusokétól.
Egyik fontos előnye a családi körrel és a barátokkal szemben, hogy a gyászoló
nem érzi, hogy mások terhére lenne. A különböző profilú egészségügyi dolgozók
sokféle módon nyújthatnak segítséget. Ha a gyász fizikai problémákkal jár együtt,
akár a családorvos tudása is elegendő lehet. Ha azonban a mentális egészség
az, ami különösen terhelt, a tanácsadás a jó megoldás. Utóbbi esetben az együttműködés
lényege, hogy szakértő segít a történtek realisztikus feldolgozásában, a probléma-megoldási
módszerek keresésében; segít megérteni a gyászmunka lényegét, és csökkenti az
elszigetelődés érzését.

A pszichológusoknak különösen nagy szerep jut a haláleset kapcsán fellépő speciális
zavarok, például pánikbetegség vagy szorongásos zavar kezelésében. Ha tehát
a hozzátartozónál elhúzódó depresszió vagy „megőrülés-érzés” tapasztalható,
pszichiáterre, és gyógyszeres kezelésre lehet szükség.

Végül, a szociális munkások rávilágíthatnak a gyászhoz fűződő kulturális tabuk
szerepére, segíthetnek társas támogatást, segítséget találni, megérteni a gyászra
adott személyes reakciókat.

Hogyan indítsunk önsegítő csoportot a túlélők részére?

A részletek a cikk 2. részében olvashatóak. Ehhez ide kattintva is átléphet.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio