Túlélő csoport szervezés az öngyilkosság megelőzésére WHO irányelvek alapján 2.

Kép nagyítása kattintássalAz alábbi cikk alapján önsegítő csoportot szervezünk olyan családtagok számára,
akiknek valamelyik hozzátartozója öngyilkosságban hunyt el. 2005. március 31-ig
várjuk az info@lelekbenotthon.hu-ra
a jelentkezéseket.

Hogyan indítsunk önsegítő csoportot a túlélők részére?

A segítő-támogató csoportoknak nincsenek általánosan érvényes, állandó működési
szabályai, ugyanakkor arra sincs biztosíték, hogy működésük eléri a célját.
Sokak számára teljességgel elképzelhetetlen, hogy csoport előtt beszéljenek
az olyan mély, személyes problémákról, mint amilyen az hozzátartozó halála.
Ha azonban már összegyűlik két-három ember, aki érzelmeit és tapasztalatait
képes és hajlandó is egymással megosztani, kezdődhet a csoportmunka. A következő
részben a már több éve működő kezdeményezések tanulságaiból emeltünk ki néhány
fontosabb szempontot.

A kezdetek

A támogató csoport indítása idő- és energiaigényes lehet. A szervezőnek több
fontos szempontra is tekintettel kell lennie, és minél korábban kezdi el a mérlegelésüket,
annál nagyobb sikerrel jár. Itt nemcsak a költségek kérdésköréről (postaköltség,
terembérlet, üdítők, honoráriumok) van szó, hanem több más eldöntendőről is:

  • Ki lesz a csoport vezetője, facilitátora? Ha a vezető személyesen is érintett,
    vajon képes lesz-e ellátni ezt a feladatot? A csoportalakulás idején hasznos
    lehet a szakemberek közreműködése. A foglalkozást elindíthatja egy érdeklődő
    mentálhigiénikus, de akár egy olyan túlélő is, aki szakavatottakkal együttműködve
    vállalkozik a feladatra.
  • Kérdésként merül fel, hogy amennyiben a csoportvezető is terhelt, olyan
    életperiódusban van-e, amelyben be tudja majd fektetni a szükséges energiát?
    A gyász kezdeti szakaszában még az energia napi mennyiségéért is meg kell
    küzdeni. Másrészt azok, akik évek távlatából tekintenek vissza a tragikus
    eseményekre, többnyire erősebbek, rendelkeznek életcéllal, saját életüket
    értelmesnek látják – ők már elérték azt az állapotot, hogy segíteni tudjanak.
    Kérdés persze az is, hogy a csoport vezetője rendelkezik-e kellő elhivatottsággal,
    motivációval?
  • Ha a csoport vezetője laikus személy, családtagjainak támogatásából és maga
    a segítő munka gyakorlásából akkor is sokat meríthet, ha a többi közeli hozzátartozó
    közvetlen formában nem vonódik be. Kérdésként merül fel azonban, hogy az érintettben
    megvan-e az elköteleződés, és ez mennyire erős? Kitart-e, folytatja-e a munkát?
  • Szükséges továbbá átgondolni, hogy a potenciális vezetőnek megvannak-e a
    csoport elindításához szükséges sokrétű készségei (ezek többnyire a munkahelyi
    környezetben fejlődhettek ki, vagy esetlegesen korábbi csoportvezetési tapasztalatból
    származnak). Ha egyes jegyek hiányosak, fontos a fejlesztésük, hiszen készségek
    egész sorát szükséges latba vetni, hogy az elért eredményeket fenn lehessen
    tartani és eközben maga a csoport is hatékonyan működjön.
  • A csoport indítása előtt szükséges tájékozódni mindazokról az esetleges
    támogatási formákról, amelyek az adott közösségben már jelenleg is működnek.
    Ennek a munkának megfelelő formája lehet a tévénézés, a háziorvossal, vagy
    az egészségügyi központok vezetőivel való beszélgetés, a könyvtári anyagok
    és a hirdetőtáblák böngészése. Az is igen informatív lehet, hogy a korábbi
    csoportok milyen sikerrel jártak, és vezetőik hogyan értékelték őket: mi volt
    az, ami jól működött, és mi nem?
  • A munkát esernyőszervezet segítheti (például Ausztráliában a túlélőcsoportokat
    egy vallási szervezet, az Üdvhadsereg támogatja[1]). Amennyiben a működés nagyobb
    struktúra részeként is megszervezhető, nagyobb esély van azt hosszú távon
    fenntartani. További előny, hogy az esetleges esernyőszervezetben már létezhet
    kialakult kapcsolatrendszer az orvosokkal és más szakemberekkel. Nagy hangsúlyt
    kell azonban fektetni a túlélőcsoport vezetése és az ernyőszervezet közös
    céljainak kialakítására és kölcsönös elfogadtatására.

A szükségletek felmérése

A túlélő személyek számára induló önsegítő-támogató csoport elindításához az
első lépés annak vizsgálata, hogy adott közösségben vannak-e egyáltalán olyan
egyének, „sorstársak”, akik egy bizonyos problémától szenvednek, és szívesen
találkoznának. A támogatók és érdeklődők számára először is összejövetelt kell
szervezni; de egyéb háttérmunkára is szükség lesz. A kezdet akár egy körlevél,
értesítés megfogalmazása lehet a következő szempontok szerint:

  • A találkozó célja (pl., hogy önsegítő-támogató csoport indul azok számára,
    akik közeli környezetében öngyilkosság történt)
  • A találkozó dátuma (legjobb, ha ez a nap nem túlságosan közeli, mert az
    információnak el kell jutnia minden érintetthez)
  • A találkozó időpontja (nyilvánvalóan az esti találkozás a legjobb, mert
    a munkából érkezőknek így van a legjobb esélyük a részvételre)
  • A találkozó helyszíne – ez akár nyilvános hely lehet, akár egy magánlakás.
    Amennyiben utóbbiról van szó, szem előtt kell tartani az ott élő család igényeit,
    és megtenni mindazokat a biztonsági intézkedéseket, amelyek felmerülhetnek
    az idegenek látogatása kapcsán.

A helyszín mindazonáltal legyen melegséget árasztó, kellemes, vendégcsalogató
és biztonságos. A szoba ne legyen se túl kicsi, sem pedig túl nagy, az ajtó
pedig legyen csukható, hogy biztosítani tudjuk a diszkréciót. Jó esetben a közlekedési
csomópontok közelségét is szem előtt tarthatjuk. Szóba jöhetnek a helyi önkormányzat
helyiségei, a művelődési és közösségi házak, az iskolák, az egészségügyi központok
–segítő kezdeményezések itt minimális költségért vagy akár ingyen is teremhez
juthatnak. A helyszín elrendezéséhez be kell szerezni a tea- és üdítőfogyasztás
kellékeit.

  • Olyan személy megjelölése, akitől további információ kérhető. A csoportra
    jönni meglehetős bátorságot igénylő feladat, és a gátlásokon való felülkerekedésben
    segíthet, ha a potenciális résztvevők válthatnak pár szót a szervezők egyikével.
    Elképzelhető az is, hogy már az összejövetelt megelőzően igény lesz a négyszemközti
    beszélgetésre.

Szóróanyagainkat különböző módokon is terjeszthetjük az érintettek életközegében.
Bevonhatunk már működő szervezeteket és intézményeket, egészségügyi központokat,
orvosi rendelőket, iskolákat, vallási és más segítő szervezeteket (pl. Szamaritánus
Egyház).A csoport alakulásáról hírt adhatunk a helyi rádióban, a regionális
újságban, a fontosabb hirdetőtáblákon (pl. a Postahivatal hirdetőjén), továbbá
akár a mentálhigiénés jellegű újságokban is.

Előkészületek az első találkozásra

A következő lépéseket javasoljuk:

1. Lista készítése a teendőkről

2. A találkozó helyszínének lefoglalása

3. Az első találkozó menetrendjének kidolgozása
– nagyon fontos, hogy strukturált időterv szerint haladjon, és a résztvevők
is tudják, hogy mire számíthatnak (a program kialakítására vonatkozó megjegyzést
lásd alább)

4. Információgyűjtés a jelentkezőkről (pl. név,
cím, telefonszám)

5. A résztvevők nevével ellátott kitűzők készítése

6. Annak mérlegelése, hogy szükség van-e szakértő
személy, gyakorlott csoportvezető/facilitátor bevonására

Az első találkozás programja például a következő lehet:

1. A szervező köszöntője

2. Bemutatkozás – a megjelent személyek mondhatnak
magukról pár szót, például a nevüket, és azt, hogy miként szereztek tudomást
erről a csoportról

3. A csoport céljának, működésének ismertetése

4. Más, a csoportalakulás szempontjából jelentős
témák (lásd alább)

5. Kötetlen ismerkedés és büfé

Az első találkozó alkalmával feldolgozható vagy érinthető témák a következők:

  • Van-e kellő érdeklődés a csoport megalakulásához? Vannak-e olyanok, akik
    a bemutatkozó alkalom után újra találkozóra jönnének? Tény, hogy már két-három
    személyes csoportból is válhat támogató közösség. Egyes érintettek inkább
    öt főnél kisebb, míg mások nagyobb csoportot részesíthetnek előnyben. A kiscsoport
    személyesebb, a nagycsoportban pedig „jobban el lehet bújni”.
  • Tisztázandó a találkozó gyakorisága: hetente, kéthetente, vagy havonta?
    Ha túlságosan is gyakori, dependencia, csoportfüggőség léphet fel, ha azonban
    az alkalmak túlságosan ritkák, nehéz személyes kötődést kialakítani.
  • A találkozók időtartama – a legtöbb csoportvezető szerint akkor hatékony
    a közös munka, ha egy alkalom egy-másfél óráig tart. A hosszabb találkozók
    érzelmileg „kiürítenek”. Ha tehát egy kétórás idősávot adunk meg, az első
    félóra az elhelyezkedéssel, esetleges technikai teendőkkel fog eltelni, majd
    egyórás foglalkozásra kerül sor, és az utolsó fél órára kötetlen beszélgetést,
    büfét tervezhetünk. A találkozó hossza a csoporttagok számától is függ, nyilvánvalóan
    a nagyobb csoportoknál hosszabb idővel kell számolnunk. Nagy létszámnál a
    jó időgazdálkodás érdekében kisebb alcsoportokat képezhetünk.
  • A résztvevők elvárásai – Világossá kell tenni, hogy a potenciális résztvevőkben
    milyen motívumok munkálnak – realisztikus elvárásokkal közelítenek-e?
  • A résztvevők elérhetősége – a kezdeti listát bővíteni, pontosítani lehet.
    Szükség van egy olyan telefonszámra is, amely tanácskérők számára bármikor
    felhívható.
  • A következő találkozó időpontja

A CSOPORT MÛKÖDÉSI KERETÉNEK KIALAKÍTÁSA

A következő lépés az, hogy megalkotjuk a csoport működését szabályozó kereteket
és szabályokat.

Célkitűzések

A csoportnak meg kell állapítania céljait egy nyilatkozatban, amely tartalmazza
a csoport általános célkitűzését. Hasonlóképpen a részletes célokat is rögzíteni
kell, és világos állítások formájában meg kell jelölni azokat a területeket,
amelyekre a csoport koncentrálni akar.

A csoport kiépítése

Két fő szervezeti típust lehet figyelembe venni a kiválasztásnál

1.

Nyílt és folyamatos csoport, amelynél a csoporttagok szükségleteiknek megfelelően
kezdenek járni és hagyják abba a csoport látogatását. A csoport állandó és az
év /hónap meghatározott időpontjaiban vannak a találkozók. Egy adott közösségen
belül az egyének számára mint segítő központ válik ismertté, amikor erre szükség
van.

Előnyei

A tagok bármikor bekapcsolódhatnak. A csoport jellegéből adódóan egy adott
közösség tagjai számára szükség esetén nyitva áll és elérhető. A tagoknak nem
kell folyamatos elkötelezettséget vállalniuk, amely egyébként a gyász korai
szakaszában nagyon megterhelő lehet.

Hátrányai

A csoport vezetése hosszútávon nehézségeket okozhat. Erőfeszítéseket kell tenni
arra, hogy a csoport vezetői a csoporttagok közül kerüljenek ki és felkészüljenek
arra, hogy átvegyék egymástól a vezetést, illetve megosszák egymással a feladatokat.
A csoportlétszám fenntartása szintén problematikus lehet, mivel a taglétszámban
lehet fluktuáció. A „marketing” ill. a csoport tevékenységének megismertetése
szélesebb körben állandó feladat. Egyes túlélőkre jellemző, hogy túl erősen
kötődnek a csoporthoz és nem képesek saját személyes ügyeikkel foglalkozni és
előrelépni a gyógyulási folyamatban.

2.

A második típus egyfajta zárt csoportot jelent meghatározott működési időtartammal.
A megnevezés arra utal, hogy a csoport egy bizonyos időszakban, néhány héten
keresztül működik 8-10 találkozás erejéig. Speciális programot lehet szervezni
azok számára, akik részt vesznek az első találkozáson, vagy azoknak, akik minden
héten vagy minden alkalommal jönnek. A második találkozás után már lehetőleg
ne kerüljenek be új tagok.

Előnyei

Ha a csoport időtartama behatárolt, ez világossá teszi a tagok számára a program
kezdetét és végét. A résztvevők megismerik egymást és elkezdenek bízni egymásban,
mivel a tagság állandó. Ez a tény segít abban, hogy erős személyközi kapcsolatok
épüljenek ki, amelyek a csoportüléseket követően is működhetnek. A tagokat lehet
bátorítani arra, hogy, kifejezzék a gyásszal kapcsolatos problémáikat a találkozások
során és így továbblépjenek az általános gyógyulási folyamatban.

Hátrányai

Ez a struktúra nem engedi meg nagyszámú érintett részvételét; az „újaknak”
nekik várniuk kell a következő csoport indulásáig. Kisebb közösségekben, lehet,
hogy nehéz lesz olyan tagokat toborozni, akik elkötelezetten kitartanak a program
befejezéséig.

Tagság és csoportnév

Pontosan meg kell határozni, kik lehetnek a csoport tagjai. Például, ki lehet
jelenteni, hogy a tagság olyan felnőttek számára nyitott, akik öngyilkosság
miatt vesztették el egyik hozzátartozójukat. Ki lehet kötni, hogy 16 év alattiakat
nem fogad be a csoport. A gyerekeket a legjobban úgy lehet segíteni, hogy életkori
sajátosságaiknak megfelelő, speciális tevékenységeket szervezünk számukra. A
fentiek a részvétel általános szabályai, és elsődleges céljuk csoporttagok védelme.

A problémák elkerülése végett a csoport megnevezésének tükröznie kell a potenciális
résztvevők körét, meg kell szólítania, azokat az embereket, akik öngyilkosság
miatt vesztettek el egy hozzájuk közel álló személyt. Ily módon a csoportba
még véletlenül sem csöppenhet be olyan személy, aki maga is öngyilkossági kísérletet
hajtott végre.

A találkozások formája

Kétféle lehetőség van a találkozások megszervezésére:

1. Az egyik lehetőség a szervezett forma. Ez
lehetőséget biztosít arra, hogy minden egyes összejövetel egy meghatározott
séma szerint folyjék le. A csoport megbeszéli, hogyan fog kezdődni a találkozás,
mi fog történni utána és hogyan fejezik be. A szervezett forma nem feltétlenül
merev, inkább egyfajta stabilitást kínál a tagok számára, akik tudják, hogy
mire számíthatnak.Az alábbi napirend egy lehetséges levezetési forma lehet:A/
Üdvözlés és bemutatkozásB/ A csoport által megállapított etikai irányelvek (csoportszabályok)
felolvasásaC/ TapasztalatcsereD/ Információ-nyújtás vagy képzés egy előre meghatározott
témárólE/ Az összejövetel témájának összefoglalása és a következő találkozó
megtervezéseF/ Szabad beszélgetés és frissítők fogyasztása

2. A második lehetőség nem szervezett, hanem
informális jellegű. Ebben az esetben nincs előírt, megállapított napirend. A
csoport azokat a problémákat vitatja meg, amelyek a résztvevők szükségleteiből
fakadnak. Javasoljuk azonban, hogy az előző B/ lépésben megjelölt csoportszabályok
kerüljenek elfogadásra.

Szerepek és felelősségi hatáskörök

Lesznek elvégzésre váró feladatok mind az összejövetelek előtt, mind pedig
azok idején és utánuk. Jó, ha a tagok megosztják ezeket egymás közt. A megosztott
felelősség egyfajta „tulajdon” érzést nyújt, ez pedig az önsegítő csoportok
összetartó erejét adja. Azok a készségek, amelyekkel a csoporttagok rendelkeznek,
segíteni fognak abban, hogy ki-ki kimunkálja, megtalálja a saját, önkéntes feladatkörét.

Ezek a feladatok a következők lehetnek:

– A találkozás színhelyéül
szolgáló helyiség kulcsának megszerzése és a terem kinyitása

– A helyiség elrendezése a
találkozás előtt és után

– A névkártyák előkészítése
az érkezők számára

– Segítés a frissítők felszolgálásában

– A csoport munkájának segítése
(ezt a feladatot a csoporttagok megoszthatják). Egy adott személy felelős az
összejövetel megnyitásáért, annak program szerinti levezetéséért, figyel arra,
hogy a tagok ne térjenek el a témától, figyelmeztet, hogy a jelenlevők ne lépjék
túl a megbeszélt időtartamot, amikor beszélnek, és végül összegzi a megbeszélést,
illetve értelmezi a problémákat.

– Feladatvállalás a kialakuló
projektek (pld. információszolgáltatás) megszervezésében.

– Feladatvállalás a csoport
szélesebb körben való megismertetésében (például nyomtatott anyagok terjesztése)

– Szakirodalom, segédanyag
felkutatása a csoport számára

Etikai kódex (csoportszabályok)

A csoportnak közösen kell létrehoznia egy „etikai kódexet” vagy egy alapszabály
–gyűjteményt a találkozások menetének lebonyolítására vonatkozóan. A határok
megszabásával a tagok tudni fogják, mit várhatnak, és ily módon egy biztonságos
közeg jön létre a találkozásokhoz. A csoport „szentélyén” belül ugyanis az egyént
arra kérik, hogy olyan érzéseket osszon meg teljesen idegen emberekkel, amelyekről
gyakran a családtagok sem tudnak. A szabályokat egyes találkozó elején fel kell
olvasni, és minden résztvevőnek ki kell osztani a leírt változat másolatát.
Az alábbiakban néhány olyan alapszabályt sorolunk fel, amelyeket érdemes figyelembe
venni:

1. A csoporttagok számára legyen egyértelmű a
csoporton elhangzó információk, személyes élmények bizalmas kezelése. Azok a
gondolatok, érzések és tapasztalatok, amelyek elhangzanak, a csoporton belül
maradnak. Ez viszont egyúttal azt is jelenti, hogy mindenkinek jogában áll olyan
gondolatokat megosztani (vagy nem megosztani) másokkal, amelyeket éppen jónak
lát.

2. Az elhangzó gondolatokat és érzéseket a csoporttagoknak
nem szabad sem pozitívan, sem negatívan kategorizálni, tehát nem ítélkezhetnek
mások felett.

3. A csoporttagok nem kritizálnak más csoporttagokat,
hanem inkább elfogadást mutatnak.

4. A csoporttagoknak megvan a joguk arra, hogy
eldöntsék, gyászukat és érzelmeiket megosztják-e a csoporttal vagy sem. Az összejöveteleken
beszélnek, ha akarnak, beszélnek, de ha egyes esetekben úgy döntenek, hogy csak
„jelen vannak”, a csoportnak el kell fogadnia ezt is.

5. A csoporttagok egymáshoz való viszonyának
egyik legfontosabb eleme az empátia, és nem a szimpátia. Ebből következik, hogy
teljesen átérzik a közös terhek, a közös élethelyzet hatását, de nem kötelesek
mindig egyetérteni egymással, és ugyanúgy érezni, mint egyik vagy másik társuk.

6. A csoporttagok elfogadják, hogy mindenki másképp
gyászol. Tiszteletben tartják azt, ami mindenkiben közös és azt is, ami az egyénre
jellemző.

7. A csoporttagok tiszteletben tartják azt a
jogot, hogy mindenkinek egyenlő időtartam áll rendelkezésre saját problémái
kifejezésére. Ennek megfelelően, nem szakítják félbe egymást.

A CSOPORTOT SZOLGÁLÓ INFORMÁCIÓFORRÁSOK FELKUTATÁSA ÉS MEGSZERZÉSE

Sokszor egy-egy „túlélőcsoport” tagjai a közös tevékenységek keretében fontos
információkat gyűjtenek az öngyilkosság hátteréről. Egy ilyen projekt kettős
célt szolgálhat. Növelheti a társadalom különböző rétegeinek ismereteit, miközben
a csoporttagokat számukra is hasznos és értékes tevékenységbe vonja be.

A lehetséges források az információk széles körét ölelhetik fel, amelyek mind
a csoport, mind pedig a csoporttagok számára értékesek lehetnek. Az információ
összegyűjtése és összeállítása csoportfeladattá tehető, miközben az egyes csoporttagok
akár speciális területekkel is foglalkozhatnak. Az összegyűjtött információval
kapcsolatban fontos, hogy olyan helyre kerüljön, ahol valamennyi csoporttag
használhatja: egy közös dossziéba, vagy számítógépbe.

Az adatgyűjtéshez a következő szempontok szolgálhatnak útmutatóul:

– A csoporttagok gyűjtsenek
információkat helyi szervezetekről. Szervezzenek találkozókat, látogassák meg
őket, építsenek ki velük kapcsolatot és gyűjtsenek tőlük nyomtatott anyagokat.
Ezek lehetnek egészségügyi szervezetek, közösségi és önkéntes szervezetek és
szakmai szervezetek. A tagok ötleteket is kérhetnek a felkeresett szervezetektől,
amelyek később saját épülésüket szolgálhatják.

– Kutassák fel azokat a „szakértőket”,
akiket meg lehet kérni előadások tartására a csoport összejövetelein. Ezek között
lehetnek egészségügyi szakértők, a témához kapcsolódó szervezetek tagjai és
oktatók. Vendégelőadók esetén a következő témák nyújthatnak hasznos információt:
az öngyilkosság témájának általános ismertetése, az egészségügyi szakemberek
szerepe, a depresszió és az egyéb mentális betegségek ismertetése és felismerésük,
kiegészítő terápiák, a gyász megértése, nemi különbségek a gyász kifejezésében,
a segítők „segítése”.

– Kutassák fel azokat a szakembereket,
akik képzést tudnak nyújtani. A lehetséges képzési területek a következők lehetnek:
a gyász megértése, csoportos segítés, együttműködés a csoporttal, kommunikációs
készségek, a segítők „segítése”.

– Keressenek fel könyvtárakat
és hasonló intézményeket, amelyek képesek összeállítani referenciával ellátott
irodalomjegyzékeket és egyéb olvasmányokat. A Compassionate Friends szervezet
tájékoztató oldalak átfogó gyűjteményével rendelkezik különböző témakörökben,
amelyek felölelik a gyász és a veszteség különböző aspektusait, valamint az
öngyilkosság által kiváltott hatásokat. Ha a csoporttagok kapcsolatba lépnek
ezzel a szervezettel vagy más hasonló intézménnyel, máris az információk széles
köréhez juthatnak hozzá.

Az eredményesség mérése

Amikor egy csoport tevékenységét értékeljük, sokféle tényezőt kell figyelembe
vennünk.

Az eredményes működés néhány kritériumát az alábbiakban körvonalazzuk

Nem csak a számok beszélnek.
Az életben nagyon sok mindent számokkal mérünk. Általában az a szemlélet
uralkodik, hogy minél nagyobb a szám, annál nagyobb a siker is. A segítő csoportokban
a siker nem a csoporttagok számának függvénye, hanem inkább attól függ, a csoporttagok
milyen segítséget kaptak abban a folyamatban, amely során, a szeretett személy
öngyilkossága után „új emberré” válnak. Természetesen a számok is mutatnak valamit,
de mit is jelentenek valójában? Azt jelzik-e, hogy az öngyilkosságok aránya
egy adott területen növekedett, vagy pedig inkább azt, hogy a csoport közvéleményt
megcélzó tevékenysége működik? Azt jelzik-e, hogy a csoportban használt módszer
valóban hatékony a résztvevők számára, hogy a megszerzett információt másoknak
is átadják? Vagy azt jelentik, hogy azok a túlélők, akik éveken át elnyomták
érzelmeiket, végre ráébrednek, hogy van elérhető segítség és kihasználják ezt
a lehetőséget? A segítők számára hasznos lehet megkérdezni az új tagokat, hogy
honnan hallottak a csoportról, és miért keresték fel. A válaszok segíteni fognak
abban, hogy e kezdeményezés, amennyire csak lehet, segítsen egy adott közösség
ilyen irányú igényeinek kielégítésében.

Meséld el a történeted!
Egy segítő csoport egyik legfontosabb célja az, hogy minden tag elmesélje a
saját élményét az öngyilkossággal és az ezt követő veszteséggel kapcsolatban.
Ennek nagyon erős terápiás hatása van. Minél többször meséli el az ember a saját
fájdalmát, annál valószínűbb, hogy elkezd foglalkozni az ezzel az eseménnyel
szorosan összefüggő problémákkal. Természetesen senkit sem lehet arra kényszeríteni,
hogy meséljen. A segítő személynek mindenkit bátorítania kell erre, de meg kell
győződnie arról is, hogy a vallomás a megfelelő pillanatban történik. Ez azt
is jelentheti, hogy a segítő személynek egyfajta kontrollt kell gyakorolnia
azzal a csoporttaggal szemben, aki a csoport idejét igénybe veszi.

Visszatekintés. Időről
időre hasznos lehet megkérni a tagokat arra, hogy tekintsenek vissza arra az
időszakra, amikor elkezdtek a csoportba járni és hasonlítsák össze akkori állapotukat
a mostanival. Ez segít az egyénnek felismerni, hogy már tovább lépett, jóllehet
ezt néha nehéz elhinni. A segítő személy számára az is a csoport és benne lezajló
folyamat sikerességét bizonyíthatja, ha segít a túlélőknek a társadalomba mintegy
„újjászületett” hatékonyabb egyénekként visszatérni. Hasznos lehet az is, hogy
bátorítja a csoporttagokat arra, hogy nézzenek előre, és a jövőről gondolkozzanak,
első ízben a tragédia óta. Az ember hajlamos beleragadni a gyászba, és arra
gondolni, hogy nincs már jövő számára. A visszatekintés eloszlatja ezt az érzést,
és ismét bebizonyítja, hogy az élet megy tovább, jóllehet tartogat nehéz pillanatokat.

Segítségnyújtás. A
túlélők számára szervezett csoport sikeres működésének egyik legbiztosabb jele
az, amikor az egyének képesek rá, hogy másoknak, különösképpen az új tagoknak
is segítséget nyújtsanak. Annak a felismerése, hogy egy túlélő fejlődése már
arra a pontra jutott, hogy segíteni tud egy, a tragédiát frissen átélt gyászolónak,
mindenképpen megerősítő momentum lehet. Annak a tudata, hogy az ember ugyanabban
a szituációban volt és ugyanazt élte át, megújíthatja a túlélő energiáját és
lelkesedését, bátoríthatja, hogy folytassa, és ne adja föl a gyászmunkát. Ha
valaki erre a pontra érkezik, az a legtöbb túlélő számára valóban jelent egyfajta
sikerélményt.

Ne ragadj le a megválaszolhatatlan
kérdéseknél
! Minden túlélőnek vannak és lesznek megválaszolatlan kérdései.
Ha az összejöveteleken minden ilyen jellegű kérdésre kitérünk, ez rombolóan
hat, és erős a veszély, hogy vég nélkül folytatódik majd a tépelődés. Fontos
az, hogy felismerjük, ezek a kérdések igazak és őszinték. Azonban ha megpróbáljuk
megválaszolni őket, az már nem biztos, hogy jóra vezet. A túlélők tapasztalata
azt sugallja, hogy a kérdéseket fel kell tenni, de aztán tovább kell lépni,
mert csak így lehet segíteni.

Nem kell tudnom. Minden
túlélő szembenéz a következő nehéz és megválaszolhatatlan kérdéssel: Miért lett
öngyilkos az, akit szerettem? A kérdés a frissen gyászolóknál állandóan jelen
van, sok energiát követel és von el. Ez azonban bizonyos értelemben természetes.
Később, a gyászolás következő szakaszában a túlélők képesek rá, hogy elfogadják
a tényt, hogy soha nem fogják megkapni a választ. Amint ez bekövetkezett, félretehetik
a kérdést és továbbléphetnek. Éppen ezért, a sikeres csoportmunka egyik legbiztosabb
jele az, hogy a tagok képesek erre a felismerésre, azt szóban kifejezik, és
a jeleit mutatják, hogy életüket új mederbe képesek terelni. Amikor ez megtörténik,
a csoport minden tagjának egyfajta megelégedettséget kell éreznie, bármilyen
csekély is ez, minthogy ők is szerepet játszottak ebben a sikerben.

Nincs „menetrend”.
Sok írás megjelent már a gyászolás szakaszairól és a „normális” sorrendről.
Néha a túlélők úgy érzik, hogy nekik is egyfajta „normális” gyászfolyamatot
kell utánozniuk. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden túlélő a saját módján
és a saját idejében gyászol és gyógyul. Ha azt várjuk, hogy egy túlélő valaki
más „menetrendjét” kövesse, akkor ez fölösleges problémákat okozhat. Több olyan
„veterán” szakember, aki túlélőkkel dolgozik, azt javasolja, hogy bízzunk a
belső megérzéseinkben, amikor a saját időnkről van szó.

Nyújts reményt, amikor
csak tudsz
! Azok az emberek, akik már hosszabb időt töltöttek el a csoportban,
sokat tudnak segíteni az újaknak azzal, ha elmesélik, mi történt velük az öngyilkosság
óta. Ez életben tartja a reményt, hogy a továbbélés lehetséges. Először csak
egy óra, egy nap, de aztán hetek és hónapok lesznek belőle. Ha visszanézünk,
hová jutottunk, ez jó lehetőséget adhat arra, hogy megerősítsük: túl lehet élni,
és le lehet küzdeni azt a látszólag kilátástalan reménytelenséget, amelyet a
túlélők oly gyakran tapasztalnak. Hasonlóképpen, ha a gyógyulási folyamat közbeni
sikerekről beszélünk, az is hasznos lehet. Például, ha egyik csoporttag elmeséli,
hogyan kezelte a születésnapokat, az ünnepeket és évfordulókat, ez nagy segítség
lehet azok számára, akiknek először kell szembenézniük ezekkel a fontos, szomorú
alkalmakkal. Azt is meg lehet ezáltal tanulni, hogy a saját gyógyulásunkhoz
is nagymértékben hozzájárulhat az, ha segítünk másoknak.

Könny és ölelés. A
túlélők gyakran sírnak. Sok ember csak otthon tudja ezt megtenni, de nem a nyilvánosság
előtt. Tudniuk kell azonban, hogy a segítő csoportban nyugodtan sírhatnak. S
tulajdonképpen ez várható is. A könnyhullatás gyógyíthat és segíthet. Azt jelzi,
hogy az illető valóban arra törekszik, hogy komoly problémákat oldjon meg. Ez
lehetőséget ad rá, hogy a többi csoporttag segítséget nyújtson a vigasztalásban,
és ez a vigasz egyeseknek talán először adatik meg az esemény óta. A segítőknek
előre sejteniük kell, hogy a könnyeket nem lehet elkerülni, és fel kell készülniük
a zsebkendőkkel is. Ez egyik előjele lehet annak, hogy a könnyeket itt szívesen
fogadják. A feltétlen elfogadás jele akár egy-egy ölelés is lehet. Kifejezhetik
az elfogadást, a gondoskodást és a támogatást – mindazt, amire minden túlélőnek
szüksége van. Amikor a csoporttagok összejönnek, az ölelés az üdvözlés és a
gondoskodás megszokott jele lehet. Mindenképpen a nyitottságot közvetíti, és
ez egy olyan dolog, amelyet a túlélők alapvetően fontosnak találnak a gyászolási
folyamat során. A segítők példát mutathatnak abban, hogy már az első találkozáskor
is öleléssel üdvözlik az érkezőket, ezzel mintegy annak elfogadására ösztönözve
a tagokat.

A legjobb emberek.
Miután a tagok már egy bizonyos időt eltöltöttek a csoportban, lehet, hogy hirtelen
rádöbbennek, hogy a csoporttagok között csodálatos emberek vannak. Egy szeretett
személy elvesztése örökre megváltoztathat mindent. A régi barátok gyakran eltűnnek,
és gyakran azok az idegenek válnak új barátokká, akikkel a túlélők a segítő
csoportban ismerkednek meg. És ez így van rendjén, mivel ők értik meg teljesen,
hogy min mentek keresztül és tudják azokat a nehézségeket, amelyeket le kell
küzdeniük az előttük álló úton le kell küzdeni.

Meggyógyultam már?
Honnan tudja meg az egyén, hogy mikor kell abbahagynia a csoportba járást? Leginkább
azt tanácsoljuk, hogy mindenki hallgasson a belső ösztöneire. Ez túlságosan
is személyes kérdés. Ha a csoportba járás már rutinná vált, akkor valószínű
itt az ideje a továbblépésnek. Ha úgy érzi valaki, hogy a csoportülések többé
már nem nyújtanak új rálátást az érzelmekre, és ha már nem szeretné megosztani
a tapasztalatait, akkor tovább kell lépni. Valószínű még nem teljes a gyógyulás,
de az illető már elérkezett arra a pontra, ahonnan egyedül is folytathatja az
útját. Természetes azonban, hogy bármikor visszatérhet további segítségért és
feltöltődésért.

Továbblépés. A sikernek
talán a legbiztosabb jele az, ha a túlélők képesek integrálni a csoport segítségét,
és ezáltal úgy túllépni a problémán, hogy már csak látogatóként járnak vissza
a csoportba. Általában véve, ha a túlélő már nem jön el a csoport összejöveteleire,
ez azt jelenti, hogy elegendően magabiztosnak érzi magát ahhoz , hogy az életben
felmerülő problémákkal külső segítséggel, ill. saját erejéből is megküzdjön..
Valójában azért ez nem mindig így van, mivel egyesek más okok miatt maradnak
távol például azért, mert valamilyen kellemetlen tapasztalatuk volt, vagy egyéb
kellemes élményt várja őket otthon vagy a munkahelyükön az adott időpontban,
esetleg rossz az egészségük, stb. A csoportot vezető személy számára hasznos
lehet, ha megkérdezi az okokat. Ha a beszélgetés bebizonyítja, hogy a túlélő
tényleg olyan magabiztos, hogy képes a továbblépésre, akkor ezt a csoportnak
el kell mesélni, mint olyan dolgot, amely azt bizonyítja, hogy a csoportban
végzett munka tényleg hasznos.

POTENCIÁLIS KOCKÁZATI TÉNYEZŐK A CSOPORTBAN

A túlélőcsoportokkal végzett munka során számos alapelvet kell figyelembe venni,
mint például a következőket:

– A csoportok egyénekből állnak és
az egyének saját személyiséggel rendelkeznek, ami időnként konfliktusokat okozhat.
Egy erős csoport meg tudja tanulni az egészséges mértékű feszültségek elfogadását,
és túl tud lépni ezeken a konfliktusokon.

– A csoport keretei és struktúrája,
valamint a csoportszabályok megalkotása problémák felmerülése esetén biztonsági
hálóként szolgálhatnak.

– Nem minden gyászoló képes rá, hogy
jó csoporttag legyen. Azoknak az egyéneknek, akik gyászolás folyamatában sokféle
problémával néznek szembe, vagy komoly érzelmi válságba kerülnek, ajánlatos
inkább egyéni terápiára menniük.

– A segítő csoport vezetőinek el
kell kerülniük a „kiégést”, az energia és a lelkesedés elvesztését, amely náluk
mintegy foglalkozási ártalom. Egy-egy csoport támogatása érzelmileg kimerítő
tapasztalat. Ha ezt valaki rendszeresen végzi, végül nagyon megterhelő és fárasztó
is tud lenni. Emiatt a segítő személy munkájának hatékonysága csökken, és el
is szigetelődhet a csoporttól. Nem biztos, hogy általános reakcióról van szó,
de elég gyakran hangzanak el figyelmeztető beszámolók arról, hogy megtörténhet.
Annak érdekében, hogy az érintett személy ezt elkerülje, vagy kezelni tudja,
jól teszi, ha néha távol marad a szereptől, és másokat von be, hogy segítsék
a munkáját. Mások bevonása lehetővé teszi, hogy

– a/ ők is visszaadjanak valamit
cserébe a segítségért, amit a csoporttól kaptak,

– b/ megmutassák a csoportnak, hogy
arra a pontra jutottak a gyógyulási folyamatban, ahol már képesek vezetni egy
hasonló csoportot.

– Sebezhetőségük miatt, minden túlélő
és segítő esetében bármikor fennáll a lehetősége annak, hogy elragadják a szeretett
személy öngyilkossága miatt érzelmek. Ez igaz akkor, ha az öngyilkosság három
hete történt, de akkor is, ha 30 évvel ezelőtt. A túlélőn bármikor és bárhol,
váratlanul érzelmi kitörés lehet úrrá. Ezért a túlélőknek adandó tanácsok közt
feltétlenül fontos, hogy kerüljék a megterheléseket, a túlmunkát, az irreális
elvárásokat és az alváshiányt. Elsősorban saját magukról kell gondot viselniük
ahhoz, hogy elég egészségesek legyenek a másokon való segítéshez.

Az alábbi táblázat néhány példával illusztrálja azokat a rizikófaktorokat,
amelyek jelentkezhetnek a túlélőcsoportban.

A TÚLÉLŐK SEGÍTÉSE A FEJLŐDŐ ORSZÁGOKBAN ÉS VIDÉKEN

A fejlődő országokban a túlélőknek valószínűleg nem nyújtanak segítséget, és
az öngyilkosságot nem ismerik el országos problémaként. Mit tehetnek tehát a
túlélők ezekben az országokban, hogy segítséget találjanak, és hogy beszélni
tudjanak a gyászukról gyógyulási folyamatukat elősegítendő? Vannak olyan országok,
ahol jelenleg semmit nem lehet tenni. Mindazonáltal, ez az információs füzet
hasznos lehet, és az egyének találhatnak benne olyan ötleteket, tapasztalatokat
és gondolatokat, amelyek segítségükre lehetnek. A fejlődő országokban tehát
az öngyilkosság megelőzése a WHO és a civil szervezetek együttes akciójaként
valósulhatna meg. E térségekben legfontosabb cél az országos szintű,
a túlélőket támogató és prevenciós jellegű programok bevezetése és működtetése. A
következő ötlet-lista olyan egyéni és közös tevékenységekre utal, amelyek hasznos
útmutatóul szolgálhatnak. Legalábbis, egy ilyen lista kreatív gondolkodásra
serkenthet, amelynek eredményeképpen kulturálisan érzékeny és testre szabott
tevékenységeket inspirálhat az egyes országokban.

Információs központ létrehozása.
Egy olyan információs központ, amely a túlélők segítésével és az öngyilkosság
megelőzésével kapcsolatban információkat tud szolgáltatni első lépésként nagyon
nagy segítség lehet azoknak akik fejletlen területeken vagy vidéken élnek. Ezen
a téren egy lehetséges példa a kanadai (Calgary, Alberta) Információs és Oktatási
Központ az Öngyilkosságról.

Nevelési és felvilágosító programok.
Az egészségügyi és oktatási szakemberek együttes közreműködése a fejlődő
országokban az öngyilkosság megelőzéséről és a túlélők segítéséről szóló felvilágosító
és oktatási programokban fontos kezdőpont lehet.

Ezen információs füzet széles
körű terjesztése.
Mind a fejlődő, mind pedig a vidéki régiókban felvilágosítást
és a túlélők problémáinak segítését jelentheti ezen tájékoztató füzet széles
körű terjesztése és elérhetősége.

A WHO Nemzetközi Szervezete
az Öngyilkosság Megelőzésére és Kutatására.

A Mentális és Viselkedészavarok munkacsoportja felvállalta egy, az egész világot
behálózó öngyilkosság-megelőző és a túlélőket segítő program vezetését. Számos,
az öngyilkosság megelőzésével foglalkozó civil szervezetet és szakembert is
bevont a munkába. Ez a hálózat elérhető és tanácsot lehet tőlük kérni felvilágosító
és tájékozató programok ügyében, szakemberei pedig segítenek országos öngyilkosság-megelőző
stratégiák kialakításában is (amelyek kidolgozását a WHO egyik elsődleges célként
jelöli meg).

Egyéni tevékenység. Különböző
okok folytán a fejlődő országokban és

vidéken a túlélőknek egyedül kell szembenézniük azzal, hogyan éljék túl a
szeretett személy elvesztését. Egyesek számára ez, az életben általánosságban
is az első tragikus esemény. Mindezeket tudomásul véve és abban a reményben,
hogy van értelmes módja a problémával való megbirkózásnak, a következő lehetőségek
állnak előttük:

Beszélgetés: Az egyéni
beszélgetések lehetőséget nyújtanak az érzelmek és gondolatok kifejezésére.
Lehet, hogy nem lesz könnyű olyan embert találni, aki meg is hallgat, de a családtagok,
barátok és vallási csoportok tagjai jó alanyként szolgálhatnak.

Írás: Nagyon sok túlélő
használta hosszabb időn keresztül az írást, mint kommunikációs formát. Az emberek
az önkifejezésnek ezt a formáját segítségnek tartják, legyen az egy levél, egy
napló vagy csak egyszerűen egy papírlap, amelyre az érzelmeiket és gondolataikat
jegyezhetik le.

Művészetek: A különböző
művészetek gyakorlása évszázadok óta az önkifejezés eszköze volt. A művészeti
ág lehet festés, varrás, fazekasság, famunka vagy zene, hogy csak néhányat említsünk.
Ha az érzelmeket, gondolatokat egy élettelen tárgyba vetítjük, annak terápiás
hatása van.

Csoportmunka: Lehet,
hogy nincsenek túlélők a közelben, de fennáll a lehetősége annak, hogy valamilyen
csoporthoz csatlakozzunk. Egy csoporthoz való tartozás azt jelenti, hogy az
egyéni érdekeken túllépve segítséget is nyújtunk. Ha másokra koncentrál az ember,
az segíthet a gyógyulási folyamatban.

Meditáció: Ez az egyéni
tevékenység hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyén túljusson az önsajnálaton, amelytől
nagyon sok túlélő szenved.

Az emberi lény képes a legnehezebb helyzetekkel is megbirkózni. A fent említett
ötletek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak az egyéneknek ahhoz, hogy megtalálják
saját útjukat a tragédiától a felfedezésre váró új életük felé.

A TÚLÉLŐK SEGÍTÉSE AZ ÚN. AKTIVIZÁLÓ TERÁPIÁVAL ÉS EGYÉB TEVÉKENYSÉGEK RÉVÉN

Ezen ismertető füzet nagyrészt azt szolgálja, hogy segítse a túlélők önsegítő
csoportjainak létrejöttét. Azonban az elmúlt 20 évben láthattuk, hogy a közösen
cselekvő túlélők egyéb, általuk irányított tevékenységek széles körét is használták
állapotuk javulásához. Ezek a tevékenységek a terápiás segítség aktív formájaként
láthatók.

Az alábbi, nem teljes lista útján ezekről rövid leírást adunk.

Túlélőket segítő csoport.
A túlélőket fel lehet készíteni arra, hogy otthonukban látogassanak meg olyanokat,
akik rövid ideje gyászolnak, és a gyász legkritikusabb szakaszát élik. Ezeknek
a látogatásoknak kölcsönös értéke lehet, de főként az „új” túlélőknek segíthetnek.

Felvilágosító és információs
programok.
A felkészült túlélők előadásokat tarthatnak kisközösségeknek,
cégeknek és egyéb civil szervezeteknek az öngyilkosság problémájáról, bemutatva
a figyelmeztető jeleket, a kockázatokat és a segítő tényezőket.

Ifjúsági felvilágosító programok.
Azok a szülők, akik gyermeküket vesztették el öngyilkosság következtében, gyakran
úgy találják, hogy iskolai közegben előadott felvilágosító programjuk jó fogadtatásban
részesül. Ilyenkor ügyelni kell arra, hogy az öngyilkosság ne tűnjön fel úgy,
mint elfogadható megoldási lehetőség.

Csatlakozás olyan szervezetekhez,
amelyeknek tagjai az öngyilkosság megelőzésével és a túlélők segítésével foglakoznak.
Ezen szervezetek közül számosan kínálnak speciális programokat és tevékenységeket
túlélők számára, valamint az aktívabbakat vezetési feladatokkal is megbízzák.

Textilkép-emlékmű. Egy USA-beli
túlélőnek, Sandy Martinnak támadt az az ötlete, hogy az öngyilkosság miatt elhunyt
szeretett személyek arcmását egy textilképre helyezze. Ez a mód az öngyilkosság
miatt elvesztett életek tragédiáját jóval élénkebben fejezi ki, mint a statisztikák
rideg számadatai.

Ékszer emlék. Ez szintén
Sandy Martin ötlete. Az ezüst vagy arany ékszeren egy örökkévalóság-jelkép található,
amely a túlélőt arra emlékezteti, hogy az életet az örökkévalóságnak kell élni,
még akkor is, ha egy szeretett személyt öngyilkosság miatt vesztettek el. Az
ékszer ugyanakkor állandó emlékeztető lehet arra is, hogy dolgozni kell az öngyilkosság
megelőzéséért.

Támogató levelek politikai erőknek.
Az USÁ-ban működő SPAN szervezet / Hálózat az Öngyilkosság Megelőzéséért / felhasználva
az ENSZ/ WHO által kidolgozott stratégiáját, amelyet a nemzeti öngyilkosság
megelőzésre irányuló programok bevezetésére alkottak meg, kifejlesztett egy
olyan hatékony programot, amely támogató levelek segítségével politikai erőket
céloz meg, jelezvén, hogy fontosak lehetnek az öngyilkosság megelőzésére irányuló
kezdeményezések, de ezek kidolgozása és hatékony működtetése érdekében politikai
akciókra is szükség van..

Segélyvonalak. Ezek a telefonvonalak
lehetővé teszik a hívó fél számára, hogy felkészült segítővel – akár túlélővel
– beszéljenek. A szolgáltatásnak az a célja, hogy egy megértő és figyelmes hallgató
el tudja irányítani a hívót a megfelelő segítséghez és eltérítse őt az önpusztító
tevékenységtől.

Önkéntes tevékenység. Nagyon
sok túlélő végez önkéntes munkát non-profit egészségügyi szervezeteknél, vagy
részt vesznek egyházak segítő programjaiban. Ezek szintén hatékony módjai annak,
hogy valami megváltozzon.

Felvilágosító programok és tevékenységek.
Itt a lehetőségek szinte korlátlanok: lehet kitenni posztereket a közvetlen
lakókörnyezetben, lehet civil rendezvényeket, programokat szervezni, videó-programokat
készíteni, olyan ruhákat készíteni, amelyeken nyomtatott felhívó üzenet található
és lehet akár helyi szinten konferenciát is rendezni a túlélők számára.

A jelen forrásmunka olyan speciális társadalmi és szakmai célcsoportok számára
készült, amelyek tagjai különösen sokat tehetnek az öngyilkosságok megelőzéséért.
A dokumentum a WHO SUPRE programjának – az öngyilkosság megelőzésére irányuló
világkezdeményezésnek – keretében készült.

Kulcsszavak: öngyilkosság, prevenció, túlélőcsoport

Mentális és viselkedészavarok

Department of Mental Health

WHO, Genf, 2000

Ez a dokumentum nem tartozik az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalos
kiadványai közé, nevezett szervezet mégis minden jogot fenntart. Ez alól kivételt
képez – és szabadon engedélyezett – a másolás, a bírálat, a rövidítés, a fordítás
és sokszorosítás, amennyiben e tevékenységek nem szolgálnak kereskedelmi célokat.

A dokumentumban hangoztatott álláspont a szerzőké, nem pedig a WHO hivatalos
álláspontja.



[1] Tudnunk
kell azonban, hogy a jó túlélőcsoport nem épül vallásos ideológiára – ez esetben
egyes személyek részvételét eleve kizárnánk.

Egy hozzászólás

torma2005. június 14. 00:00

Ha alakul ilyen csoport, érdekel a(z esetleg aktív) részvétel (a 20 éves fiam közelmúltban történt öngyilkossága miatt). Ahogy a feleségem mondja: új feladatra van szüksége az embernek….

Torma István
8230 Balatonfüred
Helka utca 4
Telefon: 06-87-580-277

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio