Schmelowszky Ágoston: Néhány gondolat az ego stratégiákról | ||
Az ego stratégiákról Az ego stratégiáknak nevezett jelenségek közé a következőket soroljuk: acting out (magyarul: ágálás), negatív terápiás reakció, fordított perspektíva. Ezek a terápiás célt (a belátást) különböző szinteken gátolják. Az acting out magát a belátást gátolja; a negatív terápiás reakció a már megszerzett belátást annullálja, azaz beépülését teszi lehetetlenné; a fordított perspektíva a terápiás kereteket kezdi ki. Ez utóbbira példa lehet az a férfi páciens, aki hosszú ideig odaadóan jár terápiába férfi terapeutához azzal a tudattalan vággyal, hogy legyőzze a terapeuta által reprezentált apa-imagot. Önismerete, személyiségének fejlődése, mind ezt a vágyat szolgálja. Az acting out és a negatív terápiás reakció talán szélesebb körben elterjedt fogalmak. Érdemes őket részletesebben szemügyre venni! Az acting out szűkebb, klinikai értelmében azt jelenti, hogy a páciens a belátás helyett cselekedni kezd, azaz a „talking” terápiában várt affektív-kognitív működésmód helyett motoros aktivitást produkál. A fogalom (német: agieren), a Dóra esettanulmány (1905) angol fordítása nyomán terjedt el. Mint ismeretes, Dóra váratlanul kilépett a terápiából, amit Freud úgy értelmezett, hogy a páciens újraélte – és „játszotta” – K úrral kapcsolatos érzéseit: úgy hagyta ott a terapeutát, ahogy K urat szerette volna otthagyni. Ennek megfelelően maga Freud levonja a következtetést, hogy az acting out egyfajta cselekvéses emlékezés (itt indul az út a pszichodráma felé). Freud megkülönböztet terápián belüli, illetve azon kívül megnyilvánuló acting outot. Az előbbit később egyes szerzők az acting in elnevezéssel illették. Az acting in-nek nevezhető jelenséget Freud a terápia szükségszerű velejárójának, míg a másikat, a terápiás téren kívül megnyilvánuló acting out-ot mellékterméknek – gyakran veszélyes mellékterméknek – tekinti. Freud számára a terápián belül megnyilvánuló acting out az ellenállás részét képezte (innen érthető a magyar ágálás elnevezés). Ez magyarázhatja, hogy később a fogalmat általában a nem kívánatos cselekvésekre is kiterjesztették. A jelenség eredetét korai, preverbális működésmódra szokás visszavezetni: az „ágáló” egy korai traumát aktivitással próbál uralni, azaz a korai traumára „archaikus”, azaz ahhoz illő – a jelenben azonban maladaptív – választ ad. Újabban inkább szokás az acting out pozitív, kommunikatív oldalára helyezni a hangsúlyt: az acting out tükrözi a korai traumából származó érzékenységet. Ennek megfelelően a terapeuta viszont-áttételi tudattartalmai (mint mindig, most is) elsődleges információforrások lehetnek. Az acting out átdolgozása, mivel ezáltal „archaikus”, tudattalan működésmódok válnak hozzáférhetővé, növeli az énerőt és az önismeretet, valamint – érthető módon –erősíti a terápiás szerződést. A negatív terápiás reakcióról: A jelenséget Freud írja le először az Ősvalami és az én című írásában (1923). Lényege – mint már említettem – az, hogy a létrejött terápiás eredmény nem tud beépülni a személyiség működésébe. Például az egyik ülés során adott interpretáció láthatóan helyes, „eléri” a pácienst, aki javul, a belátás megszületik. A következő ülésen azonban látványos állapot rosszabbodás jelentkezik, mely – úgy tűnik – megsemmisíti mindazt a terápiás eredményt, ami korábban megszületett. Freud általánosabban úgy fogalmaz, hogy a páciens nem örül a javulásnak, és minden olyan terápiás intervenció, amely általában pozitív eredménnyel kecsegtet, az ilyen páciensnél állapot rosszabbodást vált ki. A jelenség okaként Freud a tudattalan bűntudatot (, hogy ezzel a vicces oxymoronnal éljek) jelölte meg. Eszerint a javulás tiltott gyermekkori kielégülést jelent, és ezért átélése büntetendő. A büntetés nem más, mint a tünetek súlyosbodása. Ez a magyarázat magában hordja a jelenség későbbi, tárgykapcsolat elméleti kifejtését, mely szerint a negatív terápiás reakció által a páciens újra és újra kifejezi, hogy egy internalizált tárgyhoz önpusztító, mazochisztikus módon kötődik. Ennek megfelelően, fejlődéslélektanilag a szeparáció-individuáció szakaszához köthetjük a jelenséget. Másik lehetséges magyarázat szerint az elég jó interpretáció nyomán megszülető javulás súlyos narcisztikus sérelmet jelent a páciens számára, ezért kell lerontania a terápiás eredményt. Ez utóbbi, kleiniánus hangulatú magyarázat tehát leginkább az irigységet teszi felelőssé a negatív terápiás reakció létrejöttében. Ha a viszont-áttételi vonatkozásokat is figyelembe vesszük, akkor egy négy lépcsős jelenséget kapunk: 1. Elég jó interpretációt követő állapotjavulás; 2. Pozitív viszont-áttételi érzések; 3. Állapot rosszabbodás; 4. Negatív viszont-áttételi érzések. A jelenséget ezen a szinten a projektív identifikáció és ellen-identifikáció alapján tartom továbbgondolhatónak. Irodalom Bleichmar, Hugo (2004). Etchegoyen, Horacio (1991). McWilliams, Nancy (1994). Sandler, Joseph et al. (1992). | ||
Lélekben Otthon | 2005. április 27. | Szóljon hozzá! |
Szóljon hozzá!
A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.