dr. Soós Nóra: Vajon jó anya vagyok?

Az illusztráció Dr. Bedő Csaba fényképe - Kép nagyítása kattintássalEzt a kérdést gyakran halljuk, de még többször tesszük fel magunkban, sőt olyankor is felmerül bennünk, amikor tudatosan nem is gondolkodunk erről.
A kérdés, hogy ki is a „jó anya” , hogy mi is a szerepe a gyermek fejlődése során illetve, hogy mely életkorban mekkora jelentősége van az anya létének, lényének, megnyilvánulásainak különböző lélektani irányzatok szerint különböző megvilágításban szerepelnek.

Egy-egy lélektani irányzaton belül, de leghangsúlyosabban a pszichoanalízisen belül nagy fejlődésen és változásokon ment át az anya, apa szerepének el-és felismerése. Freudnál például az Ödipusz-komplexus előtti időszak és ebben az anya szerepe háttérbe szorul, a későbbi ún. tárgykapcsolat-elméletek alapvető fontosságúvá emelték a korai /beszéd előtti/ életszakaszt és ezen belül az anya /illetve elsődleges gondozó/ szerepét, bár szerzőnként más-más funkciót tulajdonítva az anyának. Sok elmélet született míg eljutottunk az anya, mint szükségletkielégítő –és szorongáscsökkentő „tárgy” szerepétől a „tükör-anyán” /az anya arca jelenti a tükröt, amelyben a gyerek meglátja önmagát/ keresztül a gyermeket és az anyát /a szülőt/ önálló szubjektumként tekintő elméletekig.
A kérdés az apákat éppúgy érinti. Mind a személyiséglélektani elméletek fejlődése, mind a gyakorlati élet felől nézve / pl. apák is mehetnek Gyes-re/ ma már mind a két szülő szerepét hangsúlyozzuk a gyermekek felnevelésének folyamatában.
A címben szereplő kérdés alapvetően 2 önálló kérdéskört jelöl. Az egyik, hogy valójában mely tényezők fontosak egy jól működő felnőtté váló gyermek nevelésében, ezek a praktikus gyereknevelési kérdések. A másik, hogy miért is akar erre a kérdésre választ kapni egy anya vagy apa.
Ma már számos gyereknevelési szakkönyvet, cikket, rádió-televízióműsort olvashatunk, hallhatunk. Ezek nyilvánvalóan valamilyen szükségletet elégítenek ki. Önmagában érdekes kérdés, hogy vajon milyen szükségletet? Egyre jobb szülőkké igyekszünk válni? Netán saját szüleinktől szeretnénk jobb szülővé válni? Vagy egyre bizonytalanabbak lettünk abban, hogy hogyan is kell gyereket nevelni? Vagy egyre inkább feladatnak, teljesítménynek éljük át azt a természetadta természetes folyamatot, hogy gyerekeinket felneveljük? Netán már a gyereknevelés is az emberek közötti versengés egy terepévé vált? Avagy a ma szülői bizonytalanabbak önmagukban, mint őseink? Vagy a siker, a sikeresség hangsúlyozásának világában tulajdonképpen a minél sikeresebbé váló gyermek neveléséhez keresnek a szülők jól használható recepteket? De lehet, hogy úgy gondoljuk, hogy a jelenkori rohamos technikai fejlődés korában már az érzelmi kérdésekre is biztos válaszok vannak –fejlődtek ki-?
Valószínűleg, egész egyszerűen „csak” jól és tudatosabban szeretnénk gyermekeinket nevelni.

Egy neves pszichoanalitikus D.W.Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A csecsemő gondozásának sikere, véleménye szerint, nem az okosságtól vagy a racionális felvilágosultságtól függ, hanem az elköteleződéstől. /D.W.Winnicott, Kisgyermek, család, külvilág Animula Bp.,2000/ Az elköteleződés a kulcsszó. A rajtunk kívüli másik személy iránti elköteleződés. A másikra való odafigyelés és a másikra reagálás képessége. De hogyan lehet teljesen a másikra figyelni? Háttérbe kell szorítani önmagunkat? Le kell mondani saját késztetéseinkről, vágyainkról miközben újszülöttünkkel, csecsemőnkkel, gyermekünkkel foglalkozunk? Át kell mintegy alakítanunk személyiségünk lényegéből adódó tulajdonságainkat, viselkedésünket, spontán érzelmi reakcióinkat? Egy jó szülőnek netán önfeladónak kell lennie a gyereknevelés folyamatában? Természetesen nem, már csak azért sem, mert ez nem is lehetséges. A mártírrá, a gyermeke szolgájává váló /önnön igényeit háttérbe szorító/ szülő ugyanolyan nevelési hibát követ el, mint az a szülő, aki gyermekét önmaga „meghosszabbításaként”, önmaga egy részeként tekinti és éli át s ekképpen folyamatosan abban az illúzióban él, hogy automatikusan „tisztában van” gyermeke minden szükségletével, rezdülésével, érzésével, késztetésével. Ugyanilyen téves út, amikor valaki szakkönyvekre és tanácsokra „reagál”, aki azok szerint igyekszik megoldani a gondozás, nevelés számos kisebb-nagyobb kérdéseit, ahelyett, hogy a gyermekével való kapcsolatában a gyermekére figyelne.
Alaptézisként tekintjük ma már, hogy bármely kapcsolatban, így a szülő gyermek, ezen belül a korai /beszéd előtti korszak/ anya-gyerek kapcsolatban is, két önálló szubjektum interakciója zajlik, vagyis mindkét fél a saját aktuális testi, lelki, szellemi adottságaival vesz részt a kapcsolatban, mely folyamatban kölcsönösen /oda-vissza/ hatnak egymásra. Ha ebbe belegondolunk máris jobban megérthetjük, hogy miért is illúzió „jó anya”-nak lenni.
Bruno Bettelheim pszichoanalitikus, „Az elég jó szülő” című gyereknevelési könyvében /Gondolat,Bp. 1994/ 1987-ben összegzi, hogy mire is van szükség a sikeres gyerekneveléshez. Méghozzá: „Olyan gyermek felneveléséhez, akinek nem feltétlenül a világ szemében kell sikeresnek lennie, hanem aki visszamenőleg jónak tartja neveltetését, és aki bizonyos hiányosságoktól eltekintve, melyektől senki sem mentes, nagyjából elégedett önmagával. Úgy vélem, jó neveltetésre utal az embernek az a képessége is, hogy meg tud birkózni az életében adódó számtalan komoly akadállyal és súlyos nehézséggel, elsősorban azért, mert bízik önmagában. Olykor kételkedhet is magában –ezt csak az arrogáns hülyék nem teszik-, de ha jól nevelték, alakuljanak bárhogyan is életkörülményei, lelki élete gazdag és tartalmas lesz, és ez elégedettséggel tölti el. Végül, de semmiképpen sem utoljára, ha valaki olyan családban nő fel, ahol mindig meghitt és jó kapcsolat van a szülők között, valamint a szülők és a gyerekek között, akkor ő maga is képes lesz tartós, szoros, kielégítő kapcsolatokat létrehozni másokkal, és ezáltal értelmessé teszi majd a saját és mások életét is. Értelmet és örömet fog lelni munkájában, ami megéri számára a fáradságot is, hiszen olyan munkával lesz csak elégedett, melynek értelme van.”
Természetesen, nagyon hasznos, sőt elengedhetetlenül fontos a csecsemőgondozási, nevelési kérdésekkel való foglalkozás, mind olvasmányok, mind személyes beszélgetések mentén, hisz ezek óhatatlanul a saját gyereknevelési szokásainkon, megnyilvánulásainkon, eljárásainkon való elgondolkodásra, adott esetben felülbírálatára késztetnek bennünket, így adva meg a lehetőséget a pozitív változtatásokra.
Azonban, mint ez reményeim szerint a fentebbi gondolatokból kiviláglik, ugyanígy elengedhetetlenül fontos, hogy csecsemőnkkel, gyermekünkkel való kapcsolatunkban folyamatosan elgondolkozzunk saját érzéseinken, gondolatainkon, vágyainkon is. Elsősorban saját anyánkhoz /illetve elsődleges gondozónkhoz/ fűződő kapcsolatunk alakulásával – amely az egész életünkre kiható alap-kapcsolati minta – kell tisztában és úgymond kiegyensúlyozott viszonyban lennünk. Ha szükséges pszichoterápiás segítséget is érdemes igénybe venni. Minél inkább ismernünk kell azon belső mozgatórugóinkat, amelyek egy adott gondozási, nevelési pillanatban bennünket mozgatnak. Akkor válunk képessé valóban a csecsemőnkre, gyermekünkre odafigyelni s őt mint tőlünk függetlenül létező szubjektumot tekinteni, ha képesek vagyunk önmagunkra, önmagunk belső világára is reflektálni, vagyis ha nem a saját érzett szükségleteink és saját kizárólagos szubjektivitásunk ural bennünket. A gyermek nevelése során adódó problémákra, bizonytalanságra, összeütközésekre /lásd kamaszok nevelése/ a megfelelő gyakorlati gondozási, nevelési „tanács” valójában maga az adott szülő, adott gyermeke és kettejük valós kapcsolatának mibenlétében rejlik. Ez az, amit nem tudunk könyvekből kiolvasni.

A fentebb második kérdéskörnek jelzett „jó anya vagyok-e?” kérdés vonatkozásában azonnal megkérdezhetjük: kihez viszonyítva? Kiknek a szemében? A nagyszülők, a házastárs, a rivális kolléga, a szomszédok, a tanárok vagy a gyereknevelési szakkönyvek szerint? Netán a gyerek oldaláról? Ha több irányban szeretnénk egyszerre megfelelni, hát igen ellentmondásos elvárásokkal találnánk szemben magunkat.
Az, hogy kiben-kiben mi minden alapján értékelődik, hogy önmagát jó /illetve „elég jó”/ anyának, apának tartja-e, az valójában a teljes személyiség tudatos és tudattalan komponenseinek, jelentős mértékben az önmagunkról kialakult kép /énkép/ és az önértékelés függvényében dől el. A szélsőséges álláspontok, mint az élet egyéb vonatkozásaiban is, általában problémát jeleznek. Az önmagát tökéletes anyának tartó anya legalább annyira lélektani problémát sejtet, mint a magát rossznak tartó anya /ne feledjük, hogy a valójában „rossz anya” fel sem teszi magának a kérdést, hogy ő jó-e vagy rossz/.
Ha valaki túlságosan gyakran valakihez, valakikhez képest méri össze anyaságának –apaságának- milyenségét, ott nagy valószínűséggel jelentős szorongásról van szó, amely az esetek nagy részében nem pusztán a gyerekneveléssel, hanem az adott anya, apa általános önértékelési szorongásaival van összefüggésben.
Ugyanis: a hiteles választ erre a kérdésre gyermekünktől kapjuk meg. De türelem, mert bizonyos vonatkozásban a válaszra kb. 2o évet várni kell.

Levezetésképpen egy rövid írás G. Szabó Judit írónő „Bezzeg a más gyereke” c. könyvéből /Bp.,Kozmosz,1974/: Milyen az ideális nő?

-Volt erről mostanában vita -rögzítette a lányom. -Elmondanám én is a véleményemet.
-Nosza-bíztattam őt, mert úgyis megtette volna.
-Foglalj helyet nálam, és nyilatkozz.
Biccentett erre, majd egy vetődéssel hanyatt feküdt a rekamiémon, mert legújabban kapott, matyó hímzett lobogós gatyájában így a legkényelmesebb üldögélni. És elkezdte:
-Énszerintem az ideális nő a gyerekének ágyba viszi a reggelit. Méghozzá sonkát, tortát meg más ilyeneket. És nem pénzt ad neki kajára, méghozzá bitang keveset! Amiből még egy pár harisnyára sem telik! Vagy esetleg el is felejti neki odaadni,. És magyaráz helyette, hogy édes kicsi fiacskám, majd este megbeszéljük, nekem most rémesen rohangálnom kell!
Megvizsgáltam a szőnyeg mintázatát, és változatosnak találtam.
– Fiam, ez a múlt évi záráskor fordult elő, egyetlenegyszer, de te már huszadszor hozakodsz vele elő.
A leány nyomatékos pillantással elhallgatott.
– Az ideális nő finom ebéddel várja gyermekét! Tálal neki, kiszolgálja, és körbeugrálja teljesen, mint a Hajdút a nagymamája. És megrajzolja neki a trigonometriát, mint a Hajdúnak a papája! És kielemzi a melléknévi igenevet, mint a Hajdúnak a mamája. És egyszer se mondja türelmetlenül, hogy ki bír visszaemlékezni ezekre a régi süketségekre!
Ekkor én megütögettem alul-körbe a hajamat.

Ez is csak egyszer volt. Két éve. Mikor a számviteli vizsgámra készültem.
A csemete szigorúan felemelte a hangját:
– Az ideális nő naponta bejár a tanároknak esküdözni! Hogy az ő arany gyereke reggeltől estig megállás nélkül tanul, mint egy hülye! És pont az neki a kedvenc tantárgya. És az ideális nő nem saját magának vesz jobb cuccokat azzal, hogy nézd, édes fiam, én már tudok rá vigyázni, rajtad meg úgyis minden egy hét alatt szétmegy! Hanem csakis kizárólag a gyermekének vásárol! Ő meg azalatt a leánykori kabátjában jár. Mint a Kovácsnak a mamája. Igenis. Az ideális nő az csupa ilyeneket csinál!- fejezte be határozottan a leány, majd szemét várakozóan függesztette rám. Még közelebb is hullámzott hozzám, nadrágjával gondosan feltörölgetve a pelyheket.
– Édes fiam! –kezdtem válaszbeszédemet. – Amit kis expozédban elmondottál, az pedagógiai, stilisztikai, etikai és még száztizenkilenc egyéb szempontból erősen kifogásolható. De nem teszem kritika tárgyává, hanem tudomásul veszem, hogy szerinted ilyen az ideális nő!
– Akkor szóval a jövőben? – húzkodta fel reménykedve megcsappant állagú szemöldökét.
– Akkor szóval a jövőben semmi ellenvetést nem teszek majd, ha te ily módon neveled az én tündér unokámat!- fejeztem be, és ráragyogtam bíztatóan.
A leány képe erősen töprengő kifejezést öltött. Jómagam meg élveztem a ritka természeti tüneményt, hogy pillanatnyilag enyém az utolsó szó…

Bp., 2006-06-06

dr. Soós Nóra
pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus

Egy hozzászólás

zenetanar2006. november 29. 00:00

Tisztelt Doktorn?!

Nekem úgy t?nik, hogy az átlagos, gyakori érzelmi problémákra általában biztos válasza van a szakembereknek, s köztük nagy az egyet értés a csecsem?kori, kora gyermekkori események sorsdönt? fontosságában. Ezért az ön témájának fontossága vetekszik a környezeti, klimatikus változások hatásának következményeinek kutatásával. A különbség az, hogy józan, átlagos ésszel végig gondolva a gyermeknevelés hibáit megoldani, kivédeni nem kerülne plusz pénzbe, ha évtizedeken keresztül szilárdan része volna a közbeszédnek, ha az emberek szabadidejükb?l szívesen áldoznának arra, hogy önmaguk viselkedésére reflektálva TANULJANAK, s?t már óvodás, kisiskolás koruktól kezdve olyan játékokra tanítanánk ?ket, melyben megtanulnak egymásra figyelni, egymást segíteni, s örülni a feladatoknak.

Tény, hogy sok a lelkileg sérült anya, s ha egyáltalán észreveszik, hogy gyermekükhöz kapcsolódásuk beteges vonásokat is hordoz, – akár túlféltést, akár szeretetlenséget, türelmetlenséget, – az össz népességhez viszonyítva kevesen vannak, akik még id?ben orvoshoz fordulnak, nem is figyelmezteti ?ket senki! S akkor még még mindig nem arra a legideálisabb megoldásra utaltam, hogy MIEL?TT gyermeket vállal valaki, tartson önvizsgálatot, közelít-e már a személyisége egy megelégedett, önmagával harmóniában él?, önmagát elfogadó FELN?TT emberéhez? Ezeket a dolgokat már az iskolás gyerekek is megértenék kell?en felkészült szakemberek, pedagógusok segítségével, miért nem tanítjuk ?ket az emberi együttélésre és az anyaság örömére, nagyszer?ségére? Láthatjuk, hogy a legtöbb család nem tölti már be ezt a szerepet, nagyon beteg egész Európa, – mi magyarok különösen is.

Ami az anya segítségkérését illeti,- nem csak az a baj, hogy ha felismeri is lelki sebeit, már túl KÉS?, hisz nagyon sokan (a legtöbben?) feln?ttségük, önmegismerésük EL?TT megszülték már gyermekeiket. A másik probléma: ilyen ügyekben szakemberhez fordulni nagyon sok pénzbe kerül a hazai átlagjövedelmekhez képest.

Egy dolgot talán megtehetne értünk az egészségügyi kormányzat. Egy rövid összefoglalást írhatna valaki az anyaságról, az els? hónapokról, a gyermek ringatásának, becézésének, nyugalmának, meleg, elfogadó környezetének fontosságáról, felsorakoztatva a legújabb pszichológiai kutatások érveit, és az évezredes anyai tapasztalatokat. Ebben hangsúlyosan kellene szerepelnie annak, mennyi baj, – életvezetési és tanulási gát – forrása lesz minden hiány és trauma, amit a baba elszenved. Ezt az összefoglalót minden anya megkaphatná legkés?bb a szülés után, de ismétlem: jobb lenne a felkészítést a leend? anyák ás apák gyermekkorában kezdeni.

Még egy zenészre hivatkoznék, Kodály Zoltánra. ? azt mondta, a gyermekek zenei nevelését születésük EL?TT 9 hónappal kellene kezdeni, vagyis már a magzati korban is sok minden eld?l. Ezt megtoldanám: a gyermekek érzelmi nevelését – ha elég jó anyák akarunk lenni – kezdjük meg LEGKÉS?BB megszületésük el?tt 9 hónappal! Ugyan ki tudja ezt id?ben? Sajnos én sem tudtam… De nagyon szeretném, ha a mostani gyerekek már bölcsebben érkeznének a feln?tt kor küszöbére. Vannak jó kezdeményezések SZÓRVÁNYOSAN. Mit tegyünk???

Köszönöm a türelmét! Üdvözlettel: B.E.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio