Hárs György Péter: Egy örökség öröksége: Goethe – a pszichoanalízisben

Kép nagyítása kattintássalEz az előadás inkább ötletadó jellegű ?
legalábbis reményeim szerint -, mintsem hogy egy szisztematikusan végigvitt
kutatás eredményeit összegezné. Tehát elmesélem Önöknek, hogy mit nem fogok
elmondani, amiről ugyanakkor beszélni kellene. Freud Goethe-díja csupán
egyetlen, de többféleképp is értelmezhető részlete a történetnek, ami
Goethét és a pszichoanalízist összeköti. Tulajdonképpen, Goethe is kaphatott
volna Freud díjat, ha nem az idő törvényszerű egymásutánisága szerint
zajlik a történelem.

 

            Goethe
és a pszichoanalízis kapcsolatrendszere számos nézőpontból vizsgálható. Az
egyik fölvethető kontextus a pszichoanalitikus szemlélet kialakítójának és
neves tanítványainak, kollégáinak Goethéhez való viszonya. Jómagam Freud
mellett önkényesen elsősorban Jungot, Ferenczit és Groddecket választanám
elemzésem tárgyául ? mindamellett ezt itt és most nem fogom megtenni,
csupán az utalások szintjén. Önkényes választást mondtam, holott ez nem egészen
igaz. A négy név négy különböző típusú viszonyt jelöl. Három részben
személyes és egy tisztán elméleti jellegűt. Ezek közül bővebben
csupán Freuddal fogok részletesebben törődni ma, beletörődöm, hogy
beletörnénk, ha mind a négy ajtón betörnénk.

            Miben
is különböznek ezek a Goethéhez való viszonyok? Freud írt tanulmány
Goethe-műről, sokszor hivatkozik rá vagy idéz tőle a
legkülönbözőbb műveiben, az Álomfejtés tartalmaz Goethével
kapcsolatos álmokat, asszociációkat és szentencia-értékű, stilisztikai elemként
szerepeltetett kisebb-nagyobb mű-részleteket. Az Álomfejtésben Goethe
legalább húszszor szerepel, a Freud ? Ferenczi levelezésben pedig közel
tizenötször fordul elő a neve példaként vagy hosszabb, elméleti és/vagy
magánéleti kontextusban. A Goethe-díj átvételére írt, Anna Freud által
fölolvasásra került beszédben a megváltoztatott téma és a téma megváltoztatása
is önmagában beszédes. Az eredeti téma: ?Az ember és a kutató személyes
viszonya Goethéhez?, igazolni látszik kijelentésemet, amely szerint Freudot nem
csupán kutatói motivációk vezették el Goethéhez, és nem csupán a német
hagyományban osztozott, hanem viszonyának megvolt vagy kialakult a személyes
jellege is. A változatás utáni téma: ?Goethének a pszichoanalízishez való
viszonya?. Ez viszont azt tűnik föltételezni, hogy a pszichoanalízis mint
gondolkodásmód vagy világszemlélet már Goethe korában is létezett, illetve,
hogy értelmesen föltehető a kérdés: mit gondolt volna Goethe a
pszichoanalízisről?

            Goethe
és Freud viszonyának ? a sorrendi fölcserélés ezúttal tudatos volt
? megértéséhez részben kulcsot kapunk Ferenczitől. Ez egyben a
Ferenczi ? Goethe viszonyt is jellemzi, előrebocsátom, csakúgy mint
a Ferenczi ? Freud viszonyt. Ferenczi
volt az, aki 1915-ben fölvetette a mesternek a Goethével való szellemi rokonság
kérdését. Freud válasza udvariasan visszautasító. ?Őszintén szólva, azt
hiszem, túlságosan megtisztel, ezért nem is örülök elképzelésének. Nem tudok
fölfedezni semmiféle hasonlóságot jómagam és az Ön által említett úr között, és
nem azért, mintha túlontúl szerény volnék… Ötletét részben azzal az
egyszerű benyomással magyaráznám, amit bárkiben kelthet például az, ha
megpillant két festőt munka közben, ecsettel és palettával
. Ez azonban mit sem árul el a képek
egyenlő értékéről
.? Ha
az ember pszichoanalitikusan próbálja értelmezni a levélváltást, rábukkan egy
lappangó pozícióra, egy a Goethéével összeforrott névre: Schillerre. Nem
föltételez túl sok vagy csapongó fantáziát, hogy ami a Freud ? Ferenczi
levelezésben itt tematizálódik, Goethe Freuddal való azonosítása, a másik
levelező fél számára a Schilleri pozíció kijelölése. Ez a Goethéhez való
személyes viszony egy egészen más aspektusa, mint Freuddé, aki vagy nem veszi
észre, vagy nem akarja észrevenni a nagy párossal kapcsolatos sugallt
párhuzamot. A dolog pikantériája, hogy a Schillerként Freud által ily módon
visszautasított Ferenczi Klinikai Naplójában beszámol arról, hogy egyik
nőbetege kapcsolatukat ? érzelmi közelségre és szellemi
egyenrangúságra egyaránt tekintettel ? Goethééhez és Schilleréhez
hasonlítja, ebben a kapcsolatban viszont már Ferenczi játszaná Goethe szerepét.
Ez volna Ferenczi részéről a Goethéhez való viszony személyes oldala,
ugyanakkor tudjuk, hogy analitikus kutatóként is foglalkoztatta ez a téma
? a
Schopenhauernek Goethéhez írt levele pszichoanalitice nézve
című írására gondolok. Mindamellett
Freud, az említett beszédben világosan leírja e kapcsolatok működésmódját:
?Az apákhoz és tanítókhoz való viszonyunk így hát ambivalens, hiszen az irántuk
érzett tiszteletünk mögött általában ott van az ellenséges lázadás egy eleme.
Ez egy lélektani fátum, a valóság erőszakos elnyomása nélkül nem lehet
rajta változtatni, és óhatatlanul áthelyeződik azon nagy emberekhez
fűződő viszonyunkra, akiknek élettörténetét akarjuk kutatni.?
Freud e ?lélektani fátum? mindkét oldalát, a ?nagy emberét? és az azt kutatóét
is megélte. Az előbbiről árulkodik egyik kedvenc Goethe-idézete,
amivel a beszéd is zárul: ?Hiszen tudásod legjavát / A fickóknak át úgysem
adnád.?

            Mindamellett
érdemes visszatérni a szóban forgó Ferenczi-levélre adott válaszhoz valami más
miatt is. Ez pedig a festészet ? véleményem szerint nem
véletlenszerű ? fölemlegetése. A Freud által használt hasonlat egy
legalább négyirányú utalásrendszer sűrítése, a tudattalan képiség
túldetermináltságának megfelelően. Először is: Freud a képek
?egyenlő értékét? említi, s itt máris útelágazáshoz jutunk: egyfelől,
ott van Goethe és Freud, ahol is az utóbbi szerényen nem tartja magát méltónak
az előbbihez, másfelől, a levelezés felől nézve, ott van Freud
és Ferenczi, ahol is az előbbi ? s a mi szempontunkból mindegy, hogy
tudatosan vagy tudattalanul ? helyreigazítja az utóbbit az
egyenlőség tekintetében. Harmadszor, az utalás a festészetre az olvasóban
határozottan a Freud számára oly fontos Leonardóra való utalással azonos,
akiről sajnos jelen előadás keretein belül legfeljebb majd egyetlen
szót ejthetünk. Pedig a hivatkozott ünnepi beszédben Freud éppen Goethét és
Leonardót veti össze: ?Hiszen sokoldalúságában Goethe megközelíti Leonardo da
Vincit, a reneszánsz mesterét, aki művész és tudós volt, akárcsak ő.
Azonban két egyforma emberi lény soha nem létezik, a két nagyság között is
akadnak lényegi különbségek
.    Leonardo természetében a
tudós nem fért meg a művésszel, zavarta azt, és a végén talán el is
nyomta. Goethe életében mindkét személyiségnek jutott helyegymás mellett, hol
az egyik, hol a másik vette át az irányítást.? Egyetlen lépés hiányzik: Freud
természetében, bár ebben nem vagyok biztos, a művész nem fért meg a
tudóssal. Lionel Trilling írja róla: ?Freud életének vonzereje egy ősibb
prioritásban, egy olyan életrajzi esztétikában gyökerezik, amely akkor
teljesedik ki, ha élet és mű összhangban áll egymással, amely gyönyörűségét
leli a bizonyosságban, hogy Shakespeare nemes jellem volt, elégtétellel veszi
tudomásul a nyugodt méltóságot és szépséget, melyről Szophoklész szobra
tanúskodik, és kétségbeesik Milton egyes megnyilatkozásainak kicsinyességén
. Maga Freud arra vágyott, hogy élete
ebben az archaikus értelemben legyen szép.? Ez a sajátos evilági esztéticizmus
nyilvánul meg Marthához való viszonyának formájában
is. ?Freud még levelezésük kezdetén megkérdezte
Marthát, vajon latin vagy gót betűkkel írjon-e neki, s a lány az utóbbit
választotta.? ?Sokszor idéztek egymásnak versekből, főképpen Goethe,
Heine meg Uhland költeményeiből; előfordult, hogy Martha egy-egy
levelet versben írt meg, sőt maga Freud is írt egy verses levelet. Hogy a
költészetről és a művészetről miféle képzete lehetett, azt jól
illusztrálja a következő két idézet. ?Mindamellett annyira tehetetlen
voltam, még szóban vagy akár versben sem
tudtam kifejezni a bennem lobogó indulatokat.?

            Végül,
a festészet-hasonlat negyedik vonatkozása a térábrázolás. Freud Rossz
közérzet a kultúrában
lapjain
hosszasan ecseteli a saját Róma képét: ?Némely régiség bizonyára még el van
temetve a város talajában vagy modern építményei alatt. Most tegyük meg azt a
fantasztikus feltételezést, hogy Róma nem emberi lakóhely, hanem pszichés
lény
, hasonló hosszú és
tartalmas múlttal, amiben tehát semmi sem pusztult el
, ami egyszer létrejött, amelyben az
utolsó fejlődési fázisok mellett mind a korábbi többiek is még tovább
léteznek. /?/ Nyilván semmi értelme sincs ezt a fantáziát tovább szőni
, elképzelhetetlen, sőt abszurd
dologhoz vezet. Ha mi a történelmi egymásutánt térbelileg szeretnénk
ábrázolni, ez csak a térben történő egymásmelletiség által valósulhat meg;
ugyanaz a tér nem visel el kétféle kitöltést. Kísérletünk úgy tűnik, mint
egy céltalan játszadozás; csak egyetlen dolog igazolja: megmutatja, hogy milyen
nehéz megbirkóznunk a lelki élet sajátosságainak szemléletes ábrázolásával.
? Hadd mutassak itt meg egy, a freudival
éppen ellentétes attitűdből táplálkozó látást, a Goethéét. Most is
Rómáról lesz szó, s az esetleges közvetlen összefüggéseket meghagyom a
filológusoknak.

            ?Ha
szemügyre vesszük ezt a várost, /?/ a szemlélőnek vajmi nehéz
kezdettől fogva kibogoznia, hogyan következik Róma Rómára, mégpedig
nemcsak az új a régire, hanem az újnak meg a réginek különböző korszakai
egymásra. /?/ Hogy a legnagyobb és legfölségesebb dolgok is elmúlnak, az az
idő és az egymást könyörtelenül morzsoló erkölcsi és fizikai elemek
természetéből folyik
.?

         Ahogyan
Bahtyin megjegyzi, Goethe szemléletét a térbeli egymásmellettiség
időbelivé való kibontása jellemzi, és csak annak van számára
jelentősége, csak az része a tartalmas időnek, ami egy adott
pillanatban a térben leolvashatóan jelen van. Freud ezzel szemben az
időbeli összes létező egymásutániság egyetlen térben ábrázolására törekszik,
azonos fontosságot tulajdonít a már-meg-nem-lévőnek, a hiányzónak (vagy
elfojtottnak) és a fönnállónak, s ezzel egy másfajta folytonosságot tételez.

            Ha
a két, Rómával kapcsolatos, idézetre gondolunk, nyilvánvaló, hogy Freud
Goethéhez képest is vissza
lép a romantikus látáshoz. Goethe számára mindent a látható látása
jelentett; Freud a láthatatlant szerette volna látni. Míg Goethe ujjong a régit
legyőző feletti örömében, addig Freud nosztalgiával gondol vissza a
betemetettre. Goethe ?egymást könyörtelenül morzsoló erkölcsi és fizikai elemek
természetéből? adódó elmúlásról beszél lelkesen, Freud nem tűri el,
hogy ugyanezen
az
alapon
elmúljék bármi
is. Személy szerint poszthumusz Freud-díjat ajánlok föl Goethének.

            De
nézzük meg a másik két érintettet is. Kijelenthető, hogy a Freud és
Ferenczi egyaránt bevonódtak abba a mindannyiunk számára vonzó vagy taszító
elméleti magánbűvöletbe, amit Goethe és Schiller neve hív elő. Ezzel
szemben Jung a lecsupaszítottabban személyes, Groddeck viszont az elmélet
hivatalos kosztümébe öltöztetett viszonyt képviseli. Kezdjük Junggal. A
pai nagyapját, idősebb Carl Gustav Jungot, Goethe törvénytelen
gyermekének tartották, s Jung többször hangoztatta, hogy Goethe közvetlen
leszármazottja. Jung poszthumusz
könyvtárkatalógusában szerepelnek Goethe összes művei. Groddeck, ezzel
szemben, meglehetősen kritikai, sőt provokatív alapon nyúlt Goethe a
németség számára egyik legjelentősebb művéhez, a Fausthoz. S ha a
Faustnál tartunk, a pszichoanalízis számára visszatérő, mondhatni
neurotikusan vonzó, sőt addiktológiailag fölláncoló problémával
találkozunk. Hősnek lenni. A hőssé válás szenvedélye mint komédiás
szenvedély. Idézem Jungot: ?A hős mítosza azonban, nekem úgy tűnik, a
mi szenvedő tudattalanunk mítosza, ami kiolthatatlanul vágyódik létezésünk
összes legmélyebb forrása után; az anya teste után, és azon keresztül a
megszámlálhatatlan formában létező végtelen élettel való kommunikáció
után.? Igen, az anyák, az anyák.

            De
nem is ez itt az érdekes. Hanem az, hogy mit tart lényegesnek Freud a pszichoanalízis
szempontjából Goethénél. Nézzük az alapállást: ?Úgy vélem, oly sok
kortársunkkal ellentétben, Goethe nem utasította volna el idegenkedve a
pszichoanalízist.? Mit artikulál Freud Goethéből, amikor erre gondol?
Például az ödipális szerelem fölismerését, a másoknak való segítségnyújtást,
Erosz jelentőségét és a szublimálást, s emellett a pszichoanalízis
terminológiájának az alkímiáéval való nem véletlenszerű hasonlóságát. Baj
csak akkor van, ha Goethét is olvasunk. Kiderül ugyanis legalább két dolog. Az
egyik az, hogy valójában
mit is köszönhet a
pszichoanalízis Goethének, s mi az, amiben kétségtelenül és talán máig
kétségbeejtően eltérnek.

            Goethe
ellenjavaslatai vagy Freud által föl vagy be nem ismert gondolatai a
következők: a regresszió tana a növények és állatok metamorfózisa kapcsán,
a szublimáció elméletének fölvetése, a világban egységesen ? tehát a
kultúrát, a társadalmat és a természetet egyaránt alakító ? erő
jelenléte, nevezzük ösztönnek, és az az elv, miszerint ezzel az erővel
meghatározott mértékben rendelkezünk, s ha kimerül valamely testi vagy lelki
tevékenységben, a másikhoz már nem lesz elég. Ezek itt egyetértések. De. Goethe
a monizmus elvét vallotta, egyfajta ilyen erőt feltételezett, mint sokáig
maga Freud is. Az ortodox pszichoanalízis ezt nevezi libidónak. Aztán Freud,
II. Freud ösztönpárosban, tehát dualizmusban kezdett gondolkodni. Nem véletlen,
hogy Thanatosz, azaz a halálösztön fölvétele a pszichoanalízisen belül is
botránnyá vált. Elfelejtette ugyanis, hogy ? és erre éppen a szublimáció-tan
a legszebb példa, nem csupán Ertoszt, de Thanatoszt is szublimálhatjuk, már ha
van ilyen működésünk, de ha van, akkor bele kell gondolni abba, hányan és
hányan szublimálták úgymond halálvágyukat, s vajon mi másról szól az irodalom,
a filozófia és a tudomány bizonyos része, mint Thanatosz szublimációjáról,
amiről Freud nem beszél. Mert vegyük észre: Erosz és Thanatosz ugyanazon
ösztön megnyilvánulásai csupán: ugyanazért akar élni az ember, mint amiért
meghalni akar. Goethe tudta ezt, talán Freud is, de ő nem akart
belenyugodni az életnek képzelt és vágyott megoszthatóságával szembeni soha meg
nem oszthatóságával. Goethei hőssé vált, Fausttá, akit végül Mefisto
hybriszéből adódóan a mennybe ragadnak, de nem ?acheronta movebo?.

Meglepő az a józanság, ami követte vagy nyomon követte
Goethe-Freudot: Furcsa módon éppen a nagy szakadár Jung ismerte föl, hogy
ugyanaz az egyetlen késztetés vezet az élet és a halál felé, a mindig
hűséges Ferenczi ébredt rá arra, hogy nincs életösztön és halálösztön,
mert ugyanaz a cél, a nyugalom, a békesség, a kielégültség ? és címkézés
csupán az, hogy ennek megvalósítása mögött miféle rugók robbannak el. A
vitatott Thalassában ezt írja például: ?minha a halálküzdelem tüneteiben
regresszív vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés
képére akarnák formálni s amelyek által kevésbé kínzóvá válna.?. S volt
Groddeck, aki nyíltan vállalva a monizmust Freud dualizmusával szemben, ki
merte mondani, hogy csak az Ősvalami munkál bennünk, mint ahogy a világban
is ? Ősvalami: Goethénél, Owennél Urbild, Urtyp, Urform, szemben az
evolúció állandóságával. És itt már Jung archetípusainál tartunk. Ferenczi,
Groddeck és Jung egymástól függetlenül, s néha egymással ? jó vagy rossz
értelemben, mindegy ? szemben állva fölismerték, hogy Goethe monizmusa,
ami sohasem volt romantikus, irritálja a Freud-féle racionalizmus kényszer-romantikláját
és kényszer-racionalitását.

Már csak egyetlen szó: a polihisztor tengerbe süllyedt
hajója jó helyen áll: Leonardo, Goethe és Freud azt az utolérendő
emberképet testesítik meg, miszerint képességünk és kötelességünk nem lenni
szakbarbárnak, lenni egyszerre tudójának természetnek és társadalomnak.
Értékítélettől függetlenül: Ferenczi, Groddeck és Jung például fölismerték
ezt. És mások is, akik nem voltak és vannak pszichoanalitikusok. Kövessük
Goethét! Aki meg pszhicho-szakembernek véli magát, az Freudot ? de hát
ez, nekem, ugyanaz. 

 


* Elhangzott a ?Freud öröksége?. A Magyar
Pszichoanalitikus Egyesület 13. őszi konferenciáján, 2006. október 13-14.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio