Helmut Thomä, Horst Kächele: PSZICHOANALITIKUS TERÁPIA – Kutatás

Kép nagyítása kattintással

A pszichoszomatikus gyógyászat, csakúgy mint a pszichiátria,
elképzelhetetlen pszichoanalízis nélkül. A pszichoanalízis több mint száz éves
történettel és hagyománnyal bír, kapcsolatba kerül vele mindenki, aki pszichoterápiás,
pszichoszomatikus vagy pszichiátriai tevékenységre adja a fejét. A Thomä-Kächele-féle
tankönyvsorozat felfogható egyfajta értékmérőként. Húsz éves piaci jelenlét
és tíz nyelven való megjelenés után a tudás megbízható forrásaként tartják számon,
mely tükrözi a modern pszichoanalízis aktuális állapotát. Az első két, Alapok
és Terápia című kötet után most a Kutatás címet viselő folytatás is napvilágot
látott. A könyv egy ulmi mintaesetet alapul véve vállalkozik a pszichoanalitikus
folyamatkutatás pillanatnyi helyzetének kritikus bemutatására. A pszichoanalízis
nem kapcsolatok nélküli tudomány, száraznak és unalmasnak sem mondható. Győződjön
meg róla!

(részlet
a könyvből)

1.1
Keletkezéstörténet

Kutatási
programunk több éves fáradozásunk eredményeképp
úgy fogalmazható meg, hogy a pszichoanalízis “szülőföldjét”
vizsgáljuk, mégpedig, mint mindig, magát a pszichoanalitikus
helyzetet. Meggyőződésünk, hogy csak a páciens és
az analitikus közötti interakció gondos vizsgálata alkalmas
arra, hogy általa megértsük a pszichoanalitikus kezelés
központi jellegzetességeit, s ezáltal kidolgozhassuk a folyamat
empirikusan ellenorzött elméletét.
H. Thomä, a szeniorszerző, az 1968. október 11-i DPV-gyűlésen
Ulmban következőképpen indokolta a szisztematikus folyamatkutatás
szükségességét a pszichoanalitikus folyamatkutatásról
tartott pódiumbeszélgetésen:

1.
Az irodalomból úgy tűnik, a pszichoanalitikus és a kapcsolatos
pszichoszomatikus kutatás alapvetően két irányú,
melyeket röviden folyamat- (process) és eredmény- (out-come)
kutatásnak nevezünk. A folyamatkutatás lényege,
hogy egyedi esetek pszichoanalitikus kezelését tudományosan
kiértékeljük, míg a vizsgálatoknál,
amelyek elsősorban a terápiás eredményekkel foglalkoznak,
kezelt és kezeletlen esetek összehasonlítása folyik.
A két kutatási irány természetesen több ponton
találkozik, hiszen a terápia eredménye összefügg
a pszichoanalízis folyamatával. A folyamat és eredmény
közötti különbségtétel visszavezethető az
1936-os marienbadi kongresszusra és különösen E. Bibring
előadására.
Lehet, “az analitikus munka egyik érdemi lényege éppen
az, hogy kutatás és kezelés egybeesnek” (S. Freud,
1912e, 380. o.); másutt Freud (1926a, 293-294. o.) az “értékes
találkozásról”, a “gyógyítás
és kutatás közötti junktimról” beszél.
De Freud ezen megállapításaiból nem következik
eo ipso, hogy kezelés és kutatás azonos lenne. Bár
a pszichoanalitikus helyzetbe bizonyos kontrollok beépítettek,
ezek kvázi kísérleti helyzetet teremtenek – technikai
utasítások, amelyek ismeretét itt feltételezem
-, mégsem biztosítják, hogy az analitikus megfigyelései
és a megfigyeléseiből levont elméleti következtetések
valóban megbízhatóak lennének.

Ma
ezt a junktimot másképpen értelmezzük és különös
hangsúlyt kap a “jótékony hatás”, tehát
a terápiás változás igazolásának jelentősége.
Ezenkívül, ma már nem “kvázi-kísérleti”
helyzetről beszélünk, hanem a szabályok rugalmas kezelését
hangsúlyozzuk.

2.
A folyamatkutatás a pszichoanalízis legsajátabb területe.
A pszichoanalízis menetét a pszichoanalitikus helyzetben folyamatok
(process) határozzák meg. A specifikus technikai-pszichoanalitikus
eszköz ábrázolódik az értelmezésben.
Az értelmezésben technika és elmélet összekapcsolódnak.
A folyamatkutatások a technika tökéletesítését
és az elmélet validálását szolgálják
(Thomä, 1968).

Ez
a visszautalás jelzi, hogy kezdetben a gyógyítás
és kutatás kapcsolatában jórészt a Freud
által középpontba állított “igazság
igényt” hangsúlyoztuk. Nem véletlenül figyelmen
kívül hagytuk a jótékony hatást, vagyis a terápiás
dimenziót, mint minden analitikus felvilágosítás
elengedhetetlen következményét. Mindez csakúgy mint
Freud számára, számunkra is magától értetődött.
A kezelésfolyamat egyes vonatkozásainak vizsgálatára
irányuló sokrétű fáradozásunk első tárgya
az értelmezés volt. Thomä és Houben (1967) ezt először
úgy próbálták vizsgálni, hogy az értelmezést
mint az analitikus technikájának fontos oldalát és
mint a páciens reakcióját fogták fel, hogy felbecsüljék
az elobbi hatását az értelmezést követő reakciókra.
E vizsgálódások során, amelyek a heidelbergi előmunkálatokban
gyökereztek, majd Ulmban folytatódtak, tudatosodtak bennünk
mind az értelmezések hatékonyságával kapcsolatos
problémák, mind az elméletek igazságának
kapcsolódó vonatkozásai is. Ezt a problémát
máig sokrétűen vitatják, miként Leuzinger-Bohleber
hozzászólásában (1995, 43. o.) az Einzelfallstudie
als psychoanalytisches Forschungsintrumenthez Strenger (1991) meggyőző, “externális
koherenciára” irányuló igényét a klinikaipszichoanalitikus
feltételezések terén összefoglalja.
Az értelmezések módszeres vizsgálatához Isaacs
(1939) javaslatát követtük, s már 1963-ban kidolgoztunk
egy megértési sémát. Ez azt igényelte az
analitikustól, hogy az óra jegyzőkönyvének leírása
során elméletileg lokalizálja értelmezéseit,
s pontosan adja meg a páciens ezekre adott reakcióit (pontosabban
lásd Thomä és Kächele, 1988, 24-25. o.). A vizsgálatok
során arra a felismerésre jutottunk, hogy a megfelelő validáció
kérdése csak empirikus folyamat- és eredménykutatás
révén vethető fel. Számos szerzővel egybehangzóan
(egyebek között Wallerstein és Sampson, 1971) valamennyi ide
vonatkozó kutatásunkat az egyedi eset módszerre építettük
(Schaumburg et al., 1974), mert ez felel meg legjobban a pszichoanalízis
meissneri (1983) jellemzésének, mely szerint a pszichoanalízis
a szubjektivitás tudománya.
Az esettanulmány újraértékelése, amellyel
Wallerstein és Sampson (1971) a klinikumot és a kutatást
próbálták összebékíteni, döntő
módszertani ösztönzést nyújtott kutatási
stratégiánk kidolgozásához. Áttekintésükben
azt hangsúlyozták, hogy szükséges-e és egyáltalán
lehetséges-e a pszichoanalízisben a terápiás folyamat
formalizált és szisztematikus vizsgálata. Őket idézzük:

“Úgy
véljük, felmutattuk, hogy a válasz ma mindkét kérdésre
hangsúlyos igen’… Meggyõzõdésünk,
hogy az informális esettanulmánynak, erõs meggyõzõ
ereje ellenére bizonyos valódi és nyilvánvaló
korlátjai vannak” (Wallerstein és Sampson, 1971, 47. o.).

Fejtegetéseiket
követve – és Ulmban messzemenően követtük ezeket – a módszeres
esettanulmány a klinikai és tudományos tevékenység
metszéspontjába kerül.
Davison és Lazarus (1994) szintén pozitívan nyilatkoznak
az intenzív esettanulmány lehetséges előnyeiről:
Az esettanulmány
– kétséget ébreszthet egy általánosan elismert
elmélettel szemben,
– értékes heurisztika lehet egy következő, kontrolláltabb
vizsgálat számára, ha nem is ténylegesen kontrolláltan,
de lehetővé teszi ritka, fontos jelenségek vizsgálatát,
– lehetőséget ad új alapelvek és elképzelések
új módon való megtapasztalására,
– bizonyos körülmények között egy jelenség
elegendő kísérleti kontrollját engedélyezi, hogy
tudományosan elfogadható információhoz jussunk és
– hússal láthatja el az elméleti csontvázat.
Az érvek és ellenérvek felsorakoztatásával
újra felfedezték az esettanulmány-módszertant (Bromley,
1986); új metodológiai kezdemények (Jüttemann, 1990)
és minőségi kérdésfelvetések újraértékelése
(Faller és Frommer, 1994; Frommer és Streeck, 2003) közben
tartósan megváltoztatták nemcsak a társadalomtudományokat
úgy általában, hanem a terápiakutatás különleges
területét is. Hogy érdekes, a területet gazdagító
válaszokat kapjunk, ma már hangsúlyosabban annak a tisztázásáról
van szó, mely kérdések mely metodológiai megközelítéssel
vizsgálhatóak (Kächele, 1986; Stuhr, 2001). A sokféle
megközelítés közös célja, hogy megfeleljen
“a társadalomtudományok szubjektív faktorának
és az egyedi sorsot helyezze a kutatási fáradozások
fókuszába” (Leuzinger-Bohleber, 1995, 446. o.).

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio