Rihmer Zoltán, Gonda Xénia, Rihmer Annamária: Kreativitás és pszichiátriai betegségek

Régóta ismert, hogy a kiemelkedő művészi és társadalmi kreativitással
rendelkező egyének között gyakrabban fordulnak elő pszichiátriai betegségek,
mint az átlagpopulációban. A szerzők összefoglaló közleményükben áttekintik
a kreativitás és pszichopatológia összefüggéseit vizsgáló nemzetközi és hazai
irodalmat. Megállapítják, hogy szemben a huszadik század első felében uralkodó
elképzelésekkel, amelyek szerint a kreativitás és a szkizofrénia szorosan
összefügg, empirikus vizsgálatok egyértelműen arra utalnak, hogy a kiemelkedő
művészi és társadalmi kreativitás elsősorban az affektív, és különösen a bipoláris
affektív betegségekkel hozható összefüggésbe. Ma már azt is tudjuk, hogy a
kreativitás kialakulásában nem az adott affektív (depressziós, mániás, hipomániás)
epizódok a fontosak, hanem elsősorban az affektív betegségre hajlamosító hipertím
vagy ciklotím temperamentum struktúra.

 

1. Bevezetés

Régi megfigyelés, hogy a művészek általában “érzékenyebbek”
az átlagosnál, és közöttük több a lelki betegségben szenvedők aránya, és az
is régóta ismert, hogy a pszichiátriai betegek között szintén gyakrabban fordulnak
elő olyan emberek, akik az átlagosnál nagyobb mértékű művészi kifejezőkészséggel,
tehetséggel vannak megáldva. A művészek és a pszichiátriai betegek osztoznak
abban az adottságban, hogy másképp látják a világot, a mindennapi történések,
események, számukra mást jelentenek, belőlük mást váltanak ki, mint a “hétköznapi”
emberekből, akik sem betegséggel, sem kreativitással nincsenek megátkozva vagy
megáldva. Nem új gondolat tehát, hogy a művészi hajlam és ez “elmebetegség”
(sokszor annak viszonylag enyhébb formája) egymással szoros kapcsolatban van,
de ennek az összefüggésnek a mélyebb részleteit, a kapcsolat valódi jellegét
csak az utóbbi évtizedekben végzett célzott kutatások révén kezdjük megismerni.

2. Történelmi háttér

Az egyes történelmi korszakok folyamán az uralkodó, korra jellemző
gondolkodásmódnak, a népszerű filozófiai irányzatoknak megfelelően eltérő magyarázatok
születtek azzal kapcsolatban, hogy vajon mi állhat a kreativitás és a zsenialitás
hátterében.

Annak első leírása, hogy a tehetség és a művészi hajlam gyakran együtt jár az
őrülettel, az ókorból származik. Arisztotelész a Kr. előtti. 4. században így
írt erről: “Mi lehet annak az oka, hogy minden olyan ember, aki kimagaslóan
teljesít akár a filozófia vagy a költészet terén, melankóliára hajlamos természetű?
Igaz ez Héraklészre, de éppúgy Szókratészre vagy akár Platónra is, és még sok
más olyan személyre, aki kiválót alkotott” (Goodwin és Jamison, 1990). A bíztató
kezdet után azonban a középkor évszázadai alatt a tehetség, a melankólia és
az őrület közötti kapcsolat kikerült a filozófia és az orvoslás látóköréből.
A reneszánszban azonban az általános emberkép, az emberi lét és lehetőségek
határai kerültek az érdeklődés középpontjába, és ezzel párhuzamosan a kor kiemelkedő
gondolkodóinak figyelmét nem kerülte el a művészi hajlam és az elmebaj együttjárása
sem. Ebben a korban tettek először különbséget azok között, akik borús hangulatú,
de kiemelkedő tehetségű emberek voltak, illetve azok között, akiket éppen elmebajuk
gátolt meg abban, hogy tehetségüket kibontakoztassák.

A 17. században Robert Burton anglikán lelkész volt az első, aki híres könyvében,
a Melankólia anatómiájában (The Anatomy of Melancholy, Burton, 1792) részletes
leírást adott közzé a mániás depresszióval kapcsolatban, melyben, a tehetség
és az elmebetegség kapcsolatáról szólva kissé általánosítva úgy fogalmazott,
hogy “minden költő őrült”. (Goodwin és Jamison, 1990).

A 18. században a zsenialitást a racionális gondolkodással tartották egyenlőnek,
és a művészi hajlamról való elmélkedés háttérbe szorult a filozófiában. A század
végén azonban Cesare Lombroso, olasz pszichiáter úgy vélte, hogy a zsenialitás
olyan öröklődő vonás, amely a családokban a mentális betegségekkel együtt adódik
át (Lombroso, 1891).

A 20. században a pszichológia és a pszichiátriai tudománya robbanásszerű fejlődésnek
indult, és ennek következtében további tudományos, orvosi szemszögből kezdtek
foglalkozni a kreativitás és az “elmebetegségek” kapcsolatával. A pszichiátriai
kórképek osztályzásának fejlődése következtében a kreativitás már nem csupán
általában véve az “elmebajhoz”, illetve a melankóliához volt köthető, de jobban
körülírhatóvá vált, hogy a sokféle pszichiátriai betegség közül melyek azok,
amelyek esetében a betegek között a művészi hajlam fokozott. Korábban úgy képzelték,
hogy a kreatív, tehetséges emberek melankóliában és mániás depresszióban szenvednek.
Azonban a század első felében a szkizofréniával kapcsolatban végzett kutatások
eredményének köszönhetően számos pszichiáter arra a következtetésre jutott,
hogy a kreativitás fő oka a szkizofrénia (ld. összefoglalóul Goodwin és Jamison,
1990). A század második felében a mentális betegségek klasszifikációjának fejlődése
következtében már nem csupán megfigyelések, de empirikus kutatások is segítették
a kreativitás és a pszichiátriai betegségek közötti összefüggések alaposabb
megértését. Napjainkra, részben annak köszönhetően, hogy a diagnosztikus rendszerek
fejlődése következtében számos, korábban szkizofrénként kezelt beteg mániás
depresszió diagnózist kap, egyre inkább úgy tűnik, hogy a fokozott művészi
hajlam és alkotóképesség a mániás depresszióval ill. a bipoláris betegséggel
jár elsősorban együtt.


Emil Nolde: Gyerek és nagy madár

3. A kreativitás és a mentális betegségek kapcsolatát
vizsgáló nemzetközi kutatások

Karlsson (Karlsson, 1970) már több mint 30 évvel ezelőtt beszámolt
a tehetségesség és kreativitás, valamint a szkizofrénia közti kapcsolatról.
George és munkatársai (George et al., 1988) azonban Karlsson eredeti adatainak
ismételt elemzésekor szorosabb együttjárást talált a kreativitás és a hangulatzavarok
(mániás depresszió) között.

A kreativitás és a pszichiátriai betegségek közötti összefüggés feltárására
végzett első empirikus kutatás eredményeit Andreasen adta közre 1987-ben (Andreasen,
1987). A kutatás fő kérdése az volt, hogy valóban magasabb-e a mentális betegségek
aránya a kreatív személyek között, valamint közvetlen családjukon belül, és
emellett van-e olyan mentális betegség, amely esetében ez az együttjárás kifejezettebb.
Ebben a vizsgálatban 30 kreatív írót és (megfelelően kiválasztott) 30 kontroll
személyt vizsgáltak. A klinikai vizsgálat során rögzítették az írók és kontrollok
jelenlegi és múltbeli pszichiátriai diagnózisait (DSM-III) strukturált diagnosztikus
interjúk segítségével. A vizsgálat eredménye szerint az írók 80%-a (30-ból 24),
míg a kontrollok csupán 30%-a (30-ból 9) szenvedett mániás depresszióban. Az
írók 37%, a kontrollok 14%-a esetében volt jelen alkoholizmus vagy droghasználat
megállapítható. Schizophren betegséget sem az íróknál, sem a kontrolloknál nem
észleltek.. A mániás depresszió és a kreativitás emelkedett prevalenciája az
írók elsőfokú rokonai esetében is kimutatható volt arra utal, hogy ez a két
jelenség a családokban együttesen fordul elő, és lehetséges, hogy bizonyos mértékig
genetikailag (is) meghatározott (Andreasen, 1987).

Akiskal vizsgálata (Akiskal és Akiskal, 1988) szintjén alátámasztja a művészi
kreativitás és a bipoláris zavar közti szoros kapcsolatot. 750 pszichiátriai
beteg esetében a művészi kreativitás és a kriminális viselkedés vizsgálata során
azt találták, hogy a szkizofrén és bipoláris I zavarban szenvedő betegeknél
fokozott kriminalitási hajlam, a bipoláris II betegek esetében fokozott művészi
kreativitási hajlam figyelhető meg, míg az unipoláris betegek esetében egyik
sem jellemző.

Schildkraut (Schildkraut et al., 1994) a pszichiátriai betegségek prevalenciáját
vizsgálta a 20. századi New Yorki Iskola legelismertebb absztrakt expresszionista
művésze esetében. A vizsgált 15 művész több mint fele esetében volt jelen markáns
pszichopatológia, főként hangulatzavarok (a 15-ből 6) és drogabúzus (a 15-ből
5). Három művésznél definitív mánia vagy hipománia volt igazolható, további
kettőnél pedig markáns ciklotím személyiségvonások Több, mint egyharmaduk esetében
szerepelt pszichiátriai kezelés az anamnézisben, és hárman közülük már voltak
kórházban is pszichiátriai problémák miatt. Ketten kíséreltek meg korábban
öngyilkosságot depressziós epizód alatt. Ez a vizsgálat szintén alátámasztja
a kreativitás és a mentális betegségek (elsősorban az affektív és szenvedélybetegségek)
közötti kapcsolatot.

Ludwig (Ludwig, 1994) kutatásai is a kreativitás hátterének és pszichiátriai
betegségekkel való összefüggéseinek feltárását célozták. A vizsgálatba 59 írónőt
és 59 illesztet kontroll személyt vontak be, akiket kérdőíves módszerekkel
és interjúk segítségével vizsgáltak. Arra keresték a választ, hogy nagyobb-e
az írónők esetében a mentális betegségek valószínűsége, mint a kontrollcsoportban,
ez összefügg-e valamilyen családi halmozódással, illetve mi alapján jósolható
meg esetükben a kreativitás. Az eredmények szerint az írónők 75%-a szenvedett
depresszió, mánia, alkohol vagy drogabúzus miatt, illetve volt megelőző öngyilkossági
kísérlete, míg ezek csak a kontrollcsoport 31%-a esetében voltak kimutathatók.
Az írónők elsőfokú rokonai nagyobb valószínűséggel szenvedtek valamilyen pszichiátriai
betegségben, mint a kontrollcsoport tagjainak elsőfokú rokonai, ami alátámasztja
a pszichopatológia és kreativitás együttes “öröklődésének” elméletét. A részletes
elemzés arra is rámutatott, hogy mind családi (genetikus), mind pedig környezeti
tényezők fontos szerepet játszanak a kreativitás és a pszichopatológia manifesztációjában.

Az eddigi egyik legátfogóbb kutatást a témában Post végezte (Post, 1994). A
fentebb ismertetett vizsgálatokkal ellentétben, amelyek során a pszichiátriai
diagnózisokat személyes vizsgálat segítségével határozták meg, Post 291, kiemelkedő
19-20. századi személyiség életrajzát tanulmányozta retrospektív módon. Vizsgálatában
csak olyan személyeket vont be, akik esetében részletes életrajz, önéletrajz
vagy rendszeresen vezetett napló volt elérhető. Családi háttérrel, személyiséggel,
szexualitással és egészséggel kapcsolatos adatokat is gyűjtött. Alanyait hat
kategóriába sorolta (tudósok, zeneszerzők, politikusok, művészek, gondolkodók,
– pontosabban filozófusok – és írók) mert elmélete szerint a lelki betegségek
gyakorisága eltérő a különböző szakmák esetében. Eredményei szerint a társadalmi
osztálytól és eredettől függetlenül az alanyok mintegy fele esetében volt a
közeli rokonok között átlagon felüli teljesítmény valamelyik vizsgált területen.
A zeneszerzők 89%-a esetében volt a rokonságban tehetséges zenész. Az “öröklődés”
befolyása kevésbé volt nyilvánvaló a művészek (40%) és a politikusok (30%)
esetében. A tehetség ellenére egyes családok nem tudtak kedvező gyermekkori
környezetet biztosítani gyermekeik számára, nem lehetett azonban meghatározni,
hogy a gyermekkori boldogtalanság milyen gyakran volt házassági vagy pszichiátriai
okokból fakadó anyai gondatlanság eredménye, vagy pedig a vizsgált személy későbbi,
felnőttkori pszichiátriai betegségének előszele. Az alanyok 55,5%-a esetében
volt a családokban depresszió, öngyilkosság, szkizofrénia, alkoholizmus, vagy
más pszichiátriai betegség. A szerző a vizsgálat fő eredményeképpen azt emeli
ki, hogy a vizsgált híres emberek 60%-ának volt élete során jelentős vagy súlyos,
a DSM-III-R kritériumait is kimerítő pszichopatológiája (1. táblázat). A pszichiátriai
zavarok a legkisebb arányban (44,5%) a tudósok közt fordultak elő (például Darwin,
Mendel, Bohr és Röntgen), míg a legnagyobb arányban (88,0%) írók esetében (például
Gogol, Ibsen, Joyce, Hemingway és Tolsztoj). A teljes mintában a leggyakrabban
előforduló pszichiátriai zavar a depresszió / mániás depresszió (43%), a szorongásos
zavar (15%) és az alkoholizmus (12%) volt. A szkizofrénia gyakorisága a híres
emberek között 2%-nál kevesebb volt. A vizsgált 291 személy közül 5 követett
el öngyilkosságot (1,7%) és 22-nek volt öngyilkossági kísérlete (7,5%). Mindkét
adat magasabb, mint az átlagpopulációra jellemző értékek.

A kérdés témakörét vizsgáló legújabb tanulmányok szerint az affektív betegek
esetében a kreativitás nem (elsősorban) az affektív (hipomániás, mániás vagy
depressziós) epizódokhoz kötődik, sőt major depresszió ill. mániás epizód alatt
még a kreatív alkotók produktivitása is csökken, ill. a színvonal romlik. Akiskal
(Akiskal et al., 2005) valamint Nowakowska (Nowakowska et al., 2005) eredményei
alapján az affektív betegeknél észlelhető művészi és társadalmi kreativitás
elsősorban (az egyébként a bipoláris betegségre hajlamosító) ciklotím és hipertím
(és ritkábban depresszív) temperamentummal függ össze. Képzőművészekre és építészekre,
valamint újságírókra elsősorban a ciklotím, menedzserekre és vállalkozókra
a hipertím, orvosokra és ügyvédekre pedig a depresszív temperamentum jellemző
(Akiskal et al., 2005). Ezen eredmények magyarázatául szolgálhatnak azon régebbi
megfigyeléseknek is, melyek szerint a bipoláris betegek vertikális társadalmi
mobilitása nagy, illetve ezen betegek (és elsőfokú rokonaik) relatíve túlreprezentáltak
a magasabb társadalmi osztályokban (Verdoux és Bourgeois, 1995; Rihmer és Angst,
2005).

4. A kreativitás és pszichiátriai betegségek kapcsolatát
elemző hazai kutatások

A kreativitás és pszichiátriai betegségek összefüggését elemző
első hazai összefoglaló tanulmány 2002-ben jelent meg (Rihmer és Rihmer, 2002),
amely közleményben a szerzők az addig megjelent irodalmi adatok áttekintése
során arra a következtetésre jutottak, hogy szemben a régebbi, inkább csak
klinikai impressziókon és szórványos esetismertetéseken alapuló közlésekkel
az empirikus vizsgálatok szerint a kreativitás nem a szkizofréniával, hanem
elsősorban a (bipoláris) affektív betegségekkel függ össze.

21 nagy magyar költőgéniusz (Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig) családi hátterének,
életútjának és betegségeinek vizsgálatakor (Czeizel, 2001) sikerült kimutatni,
hogy közülük 16 (78%) szenvedett súlyos (major) depresszióban és ezen költők
döntő többsége (a 16-ból 11) feltehetően bipoláris II zavarban szenvedett. A
21 költő közül 7-en (38%) kerültek kórházba súlyos depresszió miatt, ketten
(10%) haltak meg öngyilkosság következtében (Juhász Gyula és József Attila.)
és további kettőnél (Ady Endre és Weöres Sándor) dokumentált szuicid kísérlet,
ill. másik kettőnél (Balassi Bálint és Vörösmarty Mihály) kifejezett szuicid
késztetések szerepelnek az élettörténetben.

József Attila családi hátterét, emberi és művészi pályájának alakulását valamint
betegségeinek dokumentációját áttekintve Németh (Németh, 2000) kitűnő elemzésében
szintén arra a következtetésre jut, hogy (legalábbis az ún. I. tengely diagnózist
illtetően) József Attila nagyon nagy valószínűséggel affektív (talán bipoláris)
betegségben szenvedett. Érdekes megemlíteni azt is, hogy Németh-től teljesen
függetlenül, Czeizel (Czeizel, 2001) is (bipoláris) kedélybetegnek tartotta
József Attilát.

Egy Babits Mihályról szóló monográfiában Németh, Rihmer és Harmati (Németh et
al., 2004) Babits pszichopatológiáját elemzik. A rendelkezésre álló adatok alapján
nagyon nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a költő édesanyja és anyai
nagyapja bipoláris kedélybetegségben szenvedtek, az édesanyának (a valószínűleg
bipoláris II) kedélybetegsége mellett típusos migrénje és premenstruális szindrómája
is volt. Babits Mihály fiatal felnőttkorától fogva követhető depresszív-kényszeres
személyisége mellett hosszú éveken át típusos disztímiás betegségben (enyhe
krónikus depresszió) szenvedett, amelyre időszakosan (legalább három jól elkülöníthető
alkalommal) hónapokig tartó major depresszió is “rárakódott”. Ezt a lefolyástípust
a mai klasszifikáció “dupla depresszió”-nak nevezi. Érdekes, hogy a definitív
és markáns bipoláris családi anamnézis ellenére a költő életében még a leggondosabb
elemzéssel sem lehetett akárcsak rövid ideig is tartó hipomániás epizódokat
kimutatni. Az is igaz azonban, hogy bár a mai szemlélet szerint a két napig
tartó DSM-IV szerinti hipománia már egyértelműen bipolaritást jelöl (Rihmer
és Angst, 2005), ilyen rövid időszakok egy ilyen – mégoly bőséges anyag alapján
történt – retrospektív elemzés során nehezen “tettenérhetők”. A legújabb évek
rendkívül bő kutatásai tükrében ma már biztosra vehető, hogy a bipoláris családi
anamnézissel rendelkező “unipoláris” major depressziós betegek potenciálisan
bipolárisnak tekintendők, és náluk az erőteljes antidepresszív farmakoterápia
(vagy elektrokonvulzív kezelés) szignifikánsan gyakrabban vált ki (hipo)mániás
“átcsapást”, mint a bipoláris genetikai háttérrel nem bíró depressziósoknál
(Ghaemi et al., 2002; Rihmer és Angst, 2005). Ezen eredmények alapján a legújabb
diagnosztikai elvek szerint Babits Mihály depressziója a “bipoláris spektrum-betegség”
kategóriájába tartozik, és könnyen elképzelhető, hogy antidepresszív farmakoterápia
mellett a betegség bipoláris lefolyást mutatott volna. Rendkívül érdekes, hogy
Babits Mihály személyiségének ez a “rejtett” bipolaritása a rendelkezésre álló
adatok alapján csupán költeményeinek markáns, “bipoláris” szezonális ingadozásában
nyilvánul meg: egész életművét illetően, de különösen az 1903-1914 közötti
időszakra vonatkozóan megállapítható, hogy télen és nyáron kb. két és félháromszor
annyi verset írt, mint tavasszal és ősszel (Németh et al., 2004).
A művészi kreativitás és bipoláris kedélyzavar közötti kapcsolat eddig legátfogóbb
hazai elemzése Janka tollából származik (Janka, 2004). A témakör külföldi és
hazai irodalmának rendkívül alapos áttekintése után neves írók (Strindberg,
Gogol), festők (van Gogh), és főleg zeneszerzők (Händel, Schumann, Mahler, Rossini)
példáján rendkívül szemléletesen mutatja be a bipoláris kedélybetegség és a
művészi kreativitás (a laikusok által sokszor rosszul értelmezett, ld. “alkotói
láz” versus “alkotói válság”) összefüggéseit. A szerző szintén arra a következtetésre
jut, hogy a régóta halmozódó megfigyelések és az újabban végzett tudományos
vizsgálatok egyértelműen arra utalnak, hogy bizonyos pszichiátria betegségek
és különösen a bipoláris kedélyzavar I és II típusú formája valamint a ciklotímia
sokkal gyakrabban fordul elő írók, költők, képzőművészek és zeneszerzők körében,
mint a populációban.

Az is kétségtelen, hogy a pszichiátriai (elsősorban mániás-depressziós) betegség
bár “szükséges”, de korántsem elégséges feltétele a kreatív életpálya megvalósulásának,
hiszen kellő intellektus, szorgalom, kitartás, és nem utolsósorban megfelelő
családitársadalmi környezet nélkül maga a betegség (vagy az arra hajlamosító
személyiség) soha nem vezethet a kreativitás megvalósulásához (Andreasen, 1987;
Goodwin és Jamison, 1990; Janka, 2004). Fontos, de még korántsem eldöntött kérdés,
hogy a kedélybetegségek kezelése befolyásolja-e, és ha igen, hogyan, a kreatív
személyiségek alkotói életpályáját. Az általános vélekedéssel szemben – legalábbis
az eddigi, viszonylag kevés vizsgálat alapján – a hosszútávú profilaktikus lítiumterápia,
amely bipoláris betegeknél jelentősen csökkenti vagy megakadályozza a mániás
és depressziós relapszusok kialakulását, nem befolyásolja a művészi, írói vagy
üzleti kreativitást (Schou 1979; Goodwin és Jamison 1990).

5. Esetbemutatások

Mint arról a fentebbiekben szó volt, a mániás depresszióra
a hangulat és az aktivitás három különböző szintje jellemző: mánia (enyhébb
formájában hipománia), depresszió és a tünetmentes időszakok (eutímia). Az életrajzok
részletes elemzése tisztán rámutatott arra, hogy a kreatív személyek a mániás
vagy hipomán, illetve az eutím fázisok alatt a legaktívabbak, de szinte sosem
a depressziós időszakokban.

1. Gróf Széchenyi István (1791-1860), akinek kreatív személyisége és életpályája
mindenki előtt ismert, minden valószínűség szerint mániás depressziós betegségben
szenvedett, hiszen az életével kapcsolatban fennmaradt dokumentumokban ill.
saját maga által vezetett részletes naplójában mind (hipo)mániás, mind enyhébb
vagy súlyosabb depressziós fázisokkal kapcsolatban találunk leírásokat (Fekete,
1968; Grünwald, 1890).

2. Juhász Gyula (1883-1937) esetében már műveiből is kirajzolódik a depresszió
(Czeizel, 2001). Esetében családi halmozódásra is van bizonyíték, édesapja depressziója
ismert volt, édesanyja melankóliára hajlamos, borúlátó személyisége pedig a
költő műveiből tárul elénk. Bár műveiből elsősorban a depresszió sugárzik életrajzi
adataiból, úgy tűnik, hogy életében volt néhány rövid ideig tartó hipomán szakasz
is. Több öngyilkossági kísérleti után végül gyógyszerekkel vetett véget életének.

3. Schumann, a német zeneszerzőóriás esete az egyik legjobb példa. Robert Schumann
(1809-1856) családjában számos rokonnál jelentkezett affektív zavar. Édesanyja
és édesapja egyaránt depressziós volt, két elsőfokú rokona követett el öngyilkosságot,
és egyik fia hosszú időn át volt elmegyógyintézetben valószínűleg depresszió
miatt. Felnőtt korában Schumann számos mániás és depressziós epizódon esett
át és kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. A második alkalommal egy hídról a
Rajnában vetette magát, azonban megmentették és elmegyógyintézetbe került. Két
évvel később ott éheztette magát halálra (Fieve, 1975; Goodwin és Jamison, 1990).
Ha Schumann életművét évről évre áttekintjük látható, hogy tevékenysége évről
évre jelentős ingadozást mutat. A hipomániás időszakában (1840-ben és 1849-ben)
termelékenysége ugrásszerűen megnőtt, azonban a depressziós fázisok során egyáltalán
nem komponált (1844-ben és 1854-56 között). Jóllehet a művészi produktivitás
nyilvánvalóan összefügg a hangulatzavarral és különösen a hipomán fázisokkal,
annak eldöntéséhez, hogy ez a munka minőségét is befolyásolja-e, még további
vizsgálatok szükségesek (Goodwin and Jamison 1990; Janka, 2004).

4. Sir Winston Churchill (1874-1965) esetében is jól ismert, hogy mániás depresszióban
szenvedett (Fieve, 1975). Katonaiskolában nevelkedett, és már 25 éves korára
több katonai kitüntetést kapott. Hihetetlenül energikus volt, elégedetlen,
irritábilis és nyughatatlan, aminek következtében összeférhetetlennek tartották.
Hipomán periódusaiban fáradhatatlan volt, briliáns és sokoldalú, amely szakaszait
önmaga nevezte el “az akció napjainak”. Depresszív periódusaiban azonban, melyekre
“fekete kutyaként” utalt elkeseredett és borúlátó volt, apatikussá vált, úgy
érezte, az élet nem sokat tartogat számára.

5. Egy másik ismert mániás-depressziós művész a Nobel-díjas Ernest Hemingway
(1899-1961). Csakúgy, mint Schumann esetében, Hemingway családjában is jelen
volt a betegség. Édesapja és nagyapja is mániás-depresszió volt és mindketten
öngyilkosságot követtek el (Fieve, 1975). Egyik unokája szintén depressziós
és (a korszellemnek megfelelően már nem alkoholista, hanem) drogfüggő volt,
és szintén öngyilkos lett. Hemingway aktív, kreatív periódusai a depressziós
időszakaival váltakoztak. Első súlyos depressziója az I. Világháború után kezdődött,
amikor egy fiatal nő visszautasította az udvarlását. Néhány évvel később 1925-ben
hipomán lett és megszállottan dolgozott Búcsú a fegyverektől című művén. 1926-ban
ismét depressziós lett és ezúttal a depresszió másfél évig tartott. Hemingway
egy másik jól dokumentált hipomán fázisa a II. Világháború alatt volt, amikor
haditudósítóként dolgozott. 42 napon át éjszakánként kevesebb, mint három órát
aludt és teljes erőbedobással dolgozott. Mániás állapotában meg volt győződve
halhatatlanságáról, olyan gondatlanul vezetett, hogy több baleset érte. Hajnaltól
délig vagy még tovább dolgozott, aztán elment halászni vagy vadászni, majd ismét
reggelig írt.. Hemingway rendszeresen ivott, amely különösen a depressziós időszakokban
vált súlyossá. 1960-ban kórházba került és háromszor kezelték “elektrosokkal”
a Mayo Klinikán. Utolsó súlyos depressziós epizódja során öngyilkos lett: vadászfegyverével
lőtte agyon magát.

6. Következtetés

Jóllehet a kreativitás és a pszichiátriai betegségek (különösen
a mániás-depresszió) közötti kapcsolatot már régen megfigyelték, a köztük lévő
összefüggés még nem teljesen tisztázott. Számos esettanulmány és kutatás mutatott
rá, hogy a fokozott kreativitás és a bipoláris (különösen a bipoláris II) depresszió
egymással szoros összefüggésben áll és a kreativitás nem elsősorban a major
affektív epizódokkal, hanem az arra kifejezetten hajlamosító ciklotím vagy hipertím
affektív temperamentumtípussal függ össze.. Sok mániás-depressziós beteg azonban
nem mutat különösebb kreativitást, agy ez a betegség önmagában nem elég a kreatív
viselkedés magyarázatára. Számos más tényező esetében is felmerült hogy fontos
szerepet játszik a kreativitás kialakulásában (családi körülmények, személyiség,
szorgalom, intelligencia, Goodwin és Jamison 1990, Andreasen 1987). Az utóbbi
két évtizedben történt hatalmas előrelépés ellenére azonban még mindig számos
vizsgálatra van szükség ahhoz, hogy megértsük annak a rendkívül összetett jelenségnek
az eredetét és természetét, amelyet kreativitásnak nevezünk.

7. Idézett irodalom

ANDREASEN NC: Creativity and mental illness: prevalence rates
in writers and their firstdegree relatives. American Journal of Psychiatry
1987; 144: 1288-1292.
AKISKAL HS, AKISKAL K: Reassessing the prevalence of bipolar disorders: clinical
significance and artistic creativity. Psychiatrie and Psychobiologie 1988; 3:
29?36.
AKISKAL KK, SAVINO M, AKISKAL HS: Temperament profiles in physicians, lawyers,
managers, industrialists, architects, journalists, and artists: A study in psychiatric
inpatients. J Affect Disord 2005; 85: 201-206.
BURTON R: The Anatomy of Melancholy. Edited by F. Dell and P. Jordan-Smith.
New York: Tudor Publishing Company. 1792
CZEIZEL E: Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? Magyar költő-géniuszok
testi és lelki betegségei. Budapest: GMR Reklámügynökség. 2001.
FEKETE S: Széchenyi István. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó.1968.
FIEVE RR: Moodswing. The Third Revolution in Psychiatry. New York: William Morrow
and Company. 1975.
GEORGE MS, MELVIN JA, MOSSMAN D: Mental illness and creativity Amer. J. Psychiat.
1988; 145: 908.
GHAEMI SN, KO JY, GOODWIN FK: “Cade’s disease” and beyond: misdiagnosis, antidepressant
use and proposed definition for bipolar spectrum disorder. Can J Psychiatry
2002; 47: 125-134.
GOODWIN FK, JAMISON KR: Manic-Depressive Illness. New York: Oxford University
Press. 1990.
GRÜNWALD B: Az új Magyarország (gróf Széchenyi István). Budapest: Franklin Társulat.
1980.
JANKA Z: Művészi kreativitás és bipoláris kedélyzavar. Orv. Hetil. 2004; 145:
1709-1718.
KARLSSON JL: Genetic association of giftedness and creativity with scizophrenia.
Hereditas 1970; 66: 177-182
LOMBROSO C: The Man of Genius. London: Walter Scott. 1891.
LUDWIG AM: Mental illness and creative activity in female writers. Am J Psychiat1994;
151: 1650-1656.
NÉMETH A: József Attila pszichiátriai betegsége. Budapest: Filum. 2000.
NÉMETH A, RIHMER Z, HARMATI L: Babits Mihály pszichopatológiája. In: Sipos L
edi-tor. “..Kínok és álmok közt..”. Czeizel Endre, Gyenes György, Harmati Lídia,
Németh Attila, Rihmer Zoltán, Sipos Lajos, Szállási Árpád Babitsról. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 2004: 227-284.
NOWAKOWSKA C, STRONG CM, SANTOSA CM, WANG PW, KETTER TA: Temperamental commonalities
and differences in euthymic mood disorder patients, creative controls, and healthy
controls. J Affect Disord 2005; 85:207-215.
POST F: Creativity and Psychopathology. A study of 291 world-famous men. Brit
J Psychiat 1994; 165: 22-34.
RIHMER A, RIHMER Z: Creativity and mental illness. Neuropsychopharmacol Hung
2002; 4: 5-8.
RIHMER Z, ANGST J: Epidemiology of bipolar disorders. In: Kasper S, Hirschfeld
RMA editors. Handbook of Bipolar Disoprder. New York: Taylor and Francis, 2005:
21-35.
SCHILDKRAUT JJ, HIRSHFELD AJ, MURPHY JM: Mind and mood in modern art. II: Depressive
disorders, spirituality and early deaths in the abstract expressionist artist
of the New York School. Am J Psychiat 1994; 151: 482-488.
SCHOU M: Artistic productivity and lithium prophilaxis in manic-depressive illness.
Brit J Psychiat 1979, 135: 97?103.
VERDOUX H, BOURGEOIS M: Social class in unipolar and bipolar probands and relatives.
J Affect Disord 1995; 33: 181-187.

Dr. Rihmer Zoltán életrajza és publikációinak
listája

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio