Ifj. Lomnici Zoltán – Schmuczer Beatrix: A pszichiátriai kezelés sajátosságai és a felelősség kérdése a bűnelkövetésre hajlamos személyek vonatkozásában

Nagy valószínűséggel korábbi beilleszkedési zavar állhat annak hátterében, hogy egy 23 éves hallgató maroklőfegyverrel megölte egy csoporttársát és többeket megsebesített csütörtökön a Pécsi Tudományegyetemen. A Magyar Távirati Iroda információi szerint az elkövető zörgéssel, kopogással zavarta az órát, ezért kiküldték. Valószínűleg szó nélkül távozott a teremből, majd rövid időn belül visszatért és lövöldözni kezdett. Mint ismert, a tettes csütörtök délben lelőtte egy 19 éves csoporttársát, életveszélyesen megsebesített egy másik, 19 éves fiatalembert, továbbá súlyosan megsérült egy 36 éves, laboránsként dolgozó férfi és egy 54 éves takarítónő. Az elkövetőt a rendőrök elfogták. Röviddel azután, hogy a pécsi egyetemi lövöldözés megrázta az ország közvéleményét, hírek jelentek meg arról is, hogy az elkövető egyetemista pszichiátriai kezelésre járt és pszichiátriai gyógyszereket szedett. Ez nyilvánvalóan új megvilágításba helyezi a történteket és számos további kérdést generál: mennyiben vethető fel a pszichiáter, illetve pszichoterapeuta felelőssége a kérdés vonatkozásában, különös tekintettel az általa felállított diagnózisra és az általa alkalmazott terápiás módszerekre.

Mielőtt a probléma kapcsán rátérnénk a tanulmány érdemi részére
célszerű néhány alapvetés rögzítése. A Polgári Törvénykönyv 347. § (1) alapján
„akinek belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, felelősségre nem vonható.
Helyette gondozója felel, kivéve, ha bizonyítja, hogy a felügyelet ellátása
érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. E felelősség
tulajdonképpen nem más személyért való felelősség (mint például a munkáltatónak
a munkavállalója által okozott kárért való felelőssége), hanem a gondozó helytállása
saját mulasztásáért, amely lehetővé tette a vétőképtelen személy károkozását.
E helyütt azonban le kell szögeznünk, hogy gondozónak azt a személyt kell tekinteni,
aki hosszú időn keresztül befolyásolja a vétőképtelen személyiségének alakulását
(szülő), de az is, aki egy adott időben felügyeletet gyakorol a vétőképtelen
személy felett (nagyszülő). Amennyiben tehát vétőképtelen személy esetében kerül
sor pszichiátriai kezelésre, egyértelműen kizárható a terápiát végző szakember
felelőssége.

A pszichiáter szakorvos/kezelőorvos felelősségének megállapítása
cselekvőképes személyek vonatkozásában minden esetben külön, egyedi megítélés
alá esik. Ennek megfelelően, ha a pszichiátriai kezelés alatt álló beteg a kezelése
alatt, vagy azt követően bűncselekményt követ el, a kezelőorvos felelőssége
mindig a cselekményt követő hatósági, bírósági eljárás során vizsgálható. A
felelősség kérdésében azonban a jelenleg hatályos egészségügyi törvény (1997.
évi CLIV törvény, továbbiakban Eü.tv.) illetve a Polgári törvénykönyv, kivételesen
a Büntető Törvénykönyv rendelkezései az irányadóak.

A polgári jogi felelősség körében a kezelőorvos vonatkozásában
ilyen esetben az elvárható gondosság követelménye áll fenn. Bár az Eü.tv. szövege
2004 május 1.-től „elvárható gondosság”-ra változott, a bírói gyakorlat mégis
az objektív felelősség irányába igyekszik eltolni az orvosi felelősség kérdését
azzal, hogy az „elvárható gondosság” fogalma alatt a mai napig sok esetben a
korábbi törvényszöveg tartalmi követelményét érti, vagyis az „elvárható legnagyobb
gondosság”-ot. Számos bírósági döntés rögzíti ugyanis, hogy „a gyógyító-megelőző
tevékenységet az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kell
kifejtenie. Ebből következik, hogy a Ptk 339. §-ának (1) bekezdése szerinti
általában elvárható magatartás mértéke a gyógyító orvosnál a legnagyobb gondosság
és körültekintés.” (BH 1998.585).

A kezelőorvos, gyógyító-megelőző tevékenysége során akkor jár
el fenti követelménynek megfelelően, ha a szakma szabályait magában foglaló
irányelvek, helyi protokollok, szakmai kollégiumi állásfoglalások szerint kezeli
a betegét. A szakmai protokollok hatályos szövegét az adott szakterület szakmai
kollégiuma alakítja ki és hagyja jóvá. A hatályos bírói gyakorlat úgy tűnik,
hogy a szakmai ajánlásokban foglaltak betartása esetén az eljárást a legnagyobb
gondosság követelményét kielégítőnek tekinti. Erre vonatkozóan egyébként külön
jogszabály, az egészségügyben működő szakmai kamarákról szóló 2006. évi XCVII.
Törvény is tartalmaz rendelkezéseket. Kimondja, hogy a szakmai kamara etikai
vétség gyanúja esetén etikai eljárást folytat le.

A törvény alkalmazásában etikai vétség a külön törvény szerint
meghatározott szakmai-etikai szabályok vétkes megszegése, kivéve, ha ezen szabályok
vétkes megszegése esetében az etikai eljárásra a külön törvényben meghatározott
szerv jogosult, illetve az alapszabályban, illetőleg a szakmai kamara más belső
szabályzatában foglalt vagy a választott tisztségből eredő kötelezettségnek
a vétkes megszegése. A norma alapján, ha az egészségügyi tevékenység szakmai
szabályai, illetőleg a külön törvény szerint meghatározott szakmai-etikai szabályok
megszegésének alapos gyanúját a szakmai kamara valamely szerve észleli, a kamarai
szerv – amennyiben az etikai eljárás lefolytatására nem rendelkezik hatáskörrel
– az eljárásuk megindításának alapjául szolgáló tényekről tájékoztatja a külön
jogszabály szerint illetékes Megyei Etikai Tanácsot, illetve további intézkedések
megtétele érdekében az egészségügyi államigazgatási szervet.

Némileg nehezíti a mindennapi orvosi gyakorlatot, hogy jelenleg
nem minden betegség vonatkozásában áll rendelkezésre hatályos szakmai irányelv,
vagy protokoll. További nehézséget okozhat, hogy az orvostudomány különböző
részterületeit érintő klinikai vizsgálatok kapcsán megszülető evidenciákat csak
némi késéssel követi a fent említett dokumentumok frissülése.

Amennyiben a pszichiáter, pszichoterapeuta felelőssége az adott
ügyben felmerül, az eljárás során a kezelőorvos tevékenységét orvos-szakértő
fogja megvizsgálni. Ő hivatott eldönteni, hogy a kezelőorvos a páciens esetében
a szakma fent említett szabályainak megfelelően járt-e el. Elvégezte-e azokat
a vizsgálatokat, amelyek alapján a helyes diagnózis felállítható volt, a vizsgálati
eredményekből a helyes következtetést vonta-e le, illetve a diagnózisnak megfelelő
kezelést alkalmazta-e. Ezen többirányú nyitott kérdésekre adott válaszok függvényében
az rögzíthető, hogy amennyiben a szakorvos a megfelelő vizsgálatok elvégzése
után megfelelő következtetéseket vont le, ezek alapján helyes diagnózist állított
fel és adekvát kezelést alkalmazott, ebben az esetben felelőssége nem állapítható
meg. Bármely tényező változása azonban azt eredményezheti, hogy a kezelőorvos
felelőssége akár megállapításra is kerülhet betege későbbi cselekménye kapcsán.
Megjegyzendő azonban, hogy a pszichiátria nem véletlenül kapta a lélekgyógyászat
elnevezést. Itt nem állíthatók fel minden esetben szigorú standardok és logikus
ok-okozati összefüggések, mert minden páciens, minden történet más és más. Ugyanaz
a beteg az egyik pillanatban lehet együttműködő, a másikban pedig agresszív,
magára, vagy másokra veszélyes. A kényes lelki egyensúly megbomlását az egészséges
ember számára érthetetlen apróságok is előidézhetik.

Szintén egyedi elbírálást igényel a kezelőorvos felelőssége
körében, ha a pszichiátriai ellátás során a beteg „magára és másokra veszélyes
állapotba”-ba kerül. A kezelőorvosnak ilyen esetben biztonsággal el kell tudnia
dönteni, hogy betegét mely esetekben szükséges beutalnia az adott személyt az
egészségügyi intézménybe. A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételére
három esetben kerülhet sor: ha a beteg abba beleegyezett, a beteg veszélyeztető
állapotban van, ezért sürgősséggel kell intézeti gyógykezelésbe venni, illetőleg,
ha a kötelező intézeti gyógykezelést – a kezelőorvos javaslata alapján – a bíróság
határozatával elrendelte.

A sürgősségi gyógykezeléshez a közvetlen veszélyeztető, a kötelező
intézeti gyógykezeléshez pedig a veszélyeztető magatartás fogalmát kapcsolja.
A közvetlen veszélyeztető és a veszélyeztető magatartást előidéző körülményeket
a beteg pszichés állapotának akut zavara, illetőleg pszichés állapotának zavara
szerint különbözteti meg. Ha a beteg pszichés állapotának akut zavara következtében
saját, vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt
jelent (közvetlen veszélyeztető magatartás), illetőleg, ha a beteg pszichés
állapotának zavara következtében saját, vagy mások életére, testi épségére,
egészségére jelentős veszélyt jelenthet és a megbetegedés jellegére tekintettel
a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétele nem indokolt, akkor a bíróság rendelheti
el a kötelező intézeti gyógykezelést.

Más a helyzet azonban, ha a páciens egy nyugodtabb periódusában
keresi fel az orvost, mert ebben az esetben lehet, hogy látszólag és kellő gondossággal
elvégzett diagnózis után sem mutat arra vonatkozóan jeleket, amelyek miatt a
társadalomra veszélyesség kimondása indokolt lenne. Gyakorta előfordul az is,
hogy a pszichiátriai beteg nem talál az orvosok között olyanra, akitől elfogadja
betegsége esetleg hosszú távú kezelését, „bolyong” az egészségügyi rendszerben.
Ilyen esetekben nehezíti a pácienssel találkozó szakorvosok dolgát, hogy a betegről
készült dokumentáció nem érhető el egy közös adatbázisban, így a korábbi orvos-beteg
találkozások leírásai nem válnak megismerhetővé a későbbi kezelőorvosok számára.
Az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésével, a betegek központi adatbázisának
kialakításával, akár adott BNO kódokhoz kötött eljárási szabályokkal talán elkerülhetők
lennének a tragikus véget ért pécsi lövöldözéshez hasonló események.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio