Alkoholizmusom trilógiája

Alkoholizmusom elõtt – alkoholizmusom alatt – alkoholizmuson után*

*Az én alkoholizmusom trilógiájának harmadik részéhez az alkoholizmusom után
rögtön hozzá is teszem, tudom alkoholizmusom csak szünetel, amíg józanságom
tart – és ez nagyon lényeges.

Magamról: 59 éves vagyok, több évtized ivászata után több mint 6 éve
józanul élek, de hogy hogyan is jutottam idáig, errõl szeretnék írni.
Ivásomban az én, és a mi váltja egymást, nem véletlenül. Amikor úgy fejezem
ki magam, “én alkoholista” az az én énem, ha a “mi alkoholisták”
kifejezést használom az már az alkoholellenes klubban megélt, mi alkoholisták,
mi józan alkoholisták – mi józanodó alkoholisták érzését egy közösségi érzést
fejezek ki. Igen, mert itt Egerben az Agria Alkoholellenes Klubban társakra,
otthonra találtam. Hosszú -iszonyatosan hosszú – út vezetett idáig. Itt most
egy pillanatig meg is akadtam, hogyan is kezdjem vagy folytassam.

Alkoholizmusom elõtt

Felismerhetetlenségig összeroncsolódott gyermekkorom,
össze tudok rakni belõle valamit még.
Kell?
Vagy csak én szeretném, mi mozgat ebben és miért?
Kiért?
Meg nem talált önmagamért.

Esetlenül próbálom összerakni emlékképeimbõl mit is,
akkori önmagam?
De hisz lehetetlen
tudnom kell!
A ma, ami fontos
és titokban a remélt józan jövõ,

tehát felnõttem?

Igen ezt az úgynevezett kezdetet volt a legnehezebb nekem, alkoholistának
megtalálnom. Nem az a nehéz, hogy mikor ittam meg az elsõ feles konyakot – mert
erre vissza tudok emlékezi -, hanem amit én mindig éreztem csak a bizonyosság
hiányozott.
A kezdet, az a gyermekkorom volt, amikor még nem ittam. Nincs szörnyûbb
annál, amikor egy gyermek magányos – olyan mint egy szárnya-törött madár. Õ
is sérült fizikailag, de én gyermekként lelkileg sérültem.
Anyám és apám válása után a nagyszülõknél voltam 6 éves koromig, barátok, játszótársak
nélkül. A nagyanyám és nagyapám szeretett, soha sem felejtem el. Igazából arra
sem volt mintám “hogyan” is kell gyereknek lenni. Visszahúzódtam,
elkezdtem gyerek- és emberkerülõ lenni, sõt félni is ekkor kezdtem el, emberektõl,
sötéttõl, egyedülléttõl. Önsajnálatom is ebben az idõszakban fejlõdött ki bennem,
sõt az is, hogy milyen igazságtalan a világ velem. Aztán amikor anyám másodszor
is férjhez ment és megszületett az öcsém, a “gyûlölet” nem éppen nemes
érzése is úrrá lett rajtam nevelõapám iránt.

Igaz, ekkor még nem tudtam, hogy ez a KEZDET, alkoholizmusom kezdete.
Szilárdan hiszem ezekkel a gyerekkori elõzményekkel kezdõdött alkoholizmusom
és nem az elsõ pohárral. Ha úgy tetszik, az elsõ pohár az csak mint egy startpisztoly
beindította az agyamban, a lelkemben már ott lappangó alkoholizmust.
A többi pohár már szinte törvényszerûen jött.

Alkoholizmusom alatt

1964-ben technikumi felvételt nyertem és kollégista lettem Esztergom-Kenyérmezõn.
Eleinte nagyon zárkózott és magányos voltam, aztán, hogy ez oldódjon bennem
és befogadjanak, én is eljártam a többiekkel osztály- és kollégista társaimmal
a “tanszékre” jó kis felesekre és sörözésre. Tehát a startpisztoly
1966-ban dördült, akkor ittam elõször alkoholt, 16 éves voltam.
Amikor negyedikes lettem, 1967 szeptemberében volt az elsõ “filmszakadás”
Dorogon. Nem tudom hogyan vittek haza (a kollégiumba) a többiek, mert eszméletlenségig
részeg lettem – másnap az évnyitón összeestem.

1968-ban a Mátraaljai Szénbányáknál dolgozni kezdtem egy lakatos brigádban.
Az elsõ munkanapom péntekre esett, a szombat délután már jól sikerült, brigádtalálkozónk
volt. Nekem is “jól sikerült”, megtörtént a második “filmszakadás”
a kiváló bor hatására.
Hazafelé cipelve munkatársaim elvesztettek, aztán egy darabig nem is találtak
meg, mert beszakadt alattam egy pince, ahová ledobtak – vagy azért mert nehéz
voltam, vagy azért mert õk sem voltak színjózanok. Nem tudom, mert semmire nem
emlékszem vissza még ma sem, csak annyit tudok az egészrõl, amit utólag a munkatársaim
meséltek el, szörnyû.

Dehogyis gondoltam, hogy én alkoholista vagyok! Inkább újfent sajnáltam magam
és azt, miért nem bírtam a többiekkel az iramot. Igen, aztán továbbképzés következett.

1969 októberében bevonultam a seregbe katonának. Akkor még volt ilyen tanfolyam,
két éves.
Ahogy jó vitézjelöltekhez illet, napokkal a bevonulás elõtt már ünnepeltünk
– hiszen többen voltunk ilyen szerencsések, akik bekerülhettünk a seregbe, méghozzá
protekció nélkül. Megjegyzem: volt ennek jó oldala is – férfiasabbak lettünk,
legalábbis a régi öregek véleménye is ez volt. Úgy hogy ott bent, illetve kint
már férfiasan ittunk úgy mint egy igazi férfi – olyan gyakran és sokat.

Tehát a seregben eltöltött két szép év alatt a kimaradásokon, vagy az “eltávokon”
szinte minden esetben jelen volt az alkohol, vagyis úgy mondanám, inkább az
“A” betûs italok: a konyak, a sör, a… stb. Viszont érdekes módon
ezalatt az idõszak alatt filmszakadásom nem volt – biztos félt tõlem a fogda.
De azért egyszer 3 napra mégiscsak bekerültem – tiszta csoda volt, de még ott
is tudtam pálinkát és sört inni.
Aztán az 1971 októberi leszerelést is sikerült méltó módon megünnepelni, meg
valahogy illet is.

A leszerelés után, 1971-ben visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni. Már
voltak “barátaim” és ha õk nem hívtak, akkor én agitáltam õket a helyi
presszóba. Nem voltak még mindennaposak ezek a kiruccanások, de egyre gyakoribbá
váltak és mi ezt egyszerûen szórakozásnak neveztük. És el ne felejtsem, volt
egy rövid életû, ún. elsõ házasságom is, 1972-tõl 1974-ig. Ki tudja miért, nem
volt sikeres. Ami így visszaemlékezve döntõ változás volt: 1976 októberében
Egerbe költöztem és itt is helyezkedtem el egy patinás, rendkívül családias
gyárban. Különbözõ munkakörökben dolgoztam és persze igyekeztem szorgalmas lenni,
bizonyítani, megfelelni.

Ez a megfelelési kényszer, amirõl eddig nem írtam, végig kísérte egész eddigi
életemet. Mindig, mindenkinek, fõnöknek, munkatársnak megfelelni, hogy szeressenek
és elfogadjanak.
Közben, mivel nem is tanultam meg önmagamat is szeretni, el is feledkeztem errõl
– ez is fontos lett volna. Ismét sorsdöntõ év volt 1977, amikor másodszor is
megnõsültem.
1978 októberében megszületett Eszter lányunk és 1980 májusában Tímea lányunk.
Tímeát 1984. június 7-én egy szívmûtét után elveszítettük. Ezután egy, az eddigiekhez
képest is keményebb ivási idõszakom következett. Közben 1978-ban gyártmányos
anyagbeszerzõ lettem, ami csodálatosan szép feladat volt. Egy sebességváltó
összes alkatrészének beszerzése – biztosítása. Aztán már volt egy másik “szépsége”
is ennek a beosztásnak. Most már úgymond hivatalból, a gyár érdekeiért ihattam
– innentõl kezdve már kezdett egyre meredekebbé válni a lejtõ, csak még én akkor
nem vettem észre.

A feleségem, a trauma után vállalt még egy gyereket két okból: Tímea égetõ
hiánya miatt és ha netán fiú lesz a gyermek, talán én is észhez térek. A fele
sikerült is.

1987 januárjában megszületett a fiúnk, Lacika. Ez egy gyönyörû dolog volt –
én mégsem tértem észhez.

1988-ban jött az elsõ félelmetes egészségi probléma: ultrahanggal zsírmájat
állapítottak meg. Nem ittam négy és fél hónapig – félelembõl. A mûtét elõtt
újra ittam, szintén félelembõl. Innentõl szakaszossá vált az ivászatom: leállás
hetekig, esetleg hónapokig, aztán újra ivás, ez eltartott egészen 1995-ig.

Ekkor háromszor egymás után, persze különbözõ években elmentem Dömösre a református
iszákosmentõ szanatóriumba, máig is hálás vagyok az ott dolgozó lelkészeknek
és munkatársainak az erõfeszítéseikért.
Kezdõdött újból a szakaszos ivászatom, ami iszonyatos volt, tele félelmekkel,
idõnként feléledõ reményekkel.
1998 szilveszterkor bekövetkezett a harmadik filmszakadásom. Szolgálatból hazafelé
rettenetesen berúgtam és a pincénkben – ahol szívesen iszogattam – rendesen
elaléltam.
Egészen 2003. áprilisáig tartott ez a máig megmagyarázhatatlan, érthetetlen
ivászatom.
Ekkor már gyakran bevittem a munkahelyemre reggel egy pár üveg sört, mert már
kellett a komfortérzéshez. Már rettenetes volt az egész, utáltam, gyûlöltem
magam és ekkor beszéltem az igazgatónõmmel (nevezzük Icának), hogy elmegyek
Egerbe elvonókúrára – máig hálás vagyok neki, hogy megértõ volt. A közvetlen
vezetõmnek (nevezzük Zsuzsának) úgyszintén köszönettel tartozom.

2003. április 7-én részegen, késõ délután beszöktem az addiktológiára, ahol
éjszaka még egy eldugott sört megittam és eljutottam a negyedik filmszakadásig.
Másnap reggelm, április 8-án a fõorvos úr kirúgott azzal, hogy én alkoholügyben
nem tudok kommunikálni. Szó szerinti halálfélelemben, remegve hazafelé még megittam
egy konyakot és egy üveg sört. Másnap a nejem elkísért az ambulanciára Szigethy
Anna fõorvosasszonyhoz, kezelésre. Négy rettenetes nap következett ezután, amikor
a kínok kínját éltem át. Aztán túljutottam rajta és pár hét múlva visszamentem
dolgozni.

2003. április 8. ez a nap volt a tegnap, amikor utoljára alkoholt ittam.

Alkoholizmusom után

 

Amikor az ember rájön, hogy egy rettenetesen hosszú és gyötrelmes idõszakot
hagyott a háta mögött – kezdi feldolgozni a múltját és megpróbálja kideríteni
mik voltak azok az okok a gyermekkor traumáin kívül, amik idáig vezettek. Ezek
sokfélék lehetnek, én leírom hogyan is gondolkodom ma errõl a rettenetes betegségrõl,
az alkoholizmusról.
Amirõl most írok, azok az én belsõ érzéseim, tapasztalataimból és mások tapasztalataiból
álltak, ötvözõdtek össze. Tehát, ahogy most látom betegségem – betegségünk –
kiváltó okait, azt fejtem ki.
Sajnos legtöbbször a félelmeink az építõkövei életünknek, csak hát ez lefelé
vezet – nem vesszük észre.
Apró örömeink inkább lehetnének építõkövei sorsunknak, ezt sem vesszük észre,
vagy ha igen, akkor rögtön elkezdünk versenyt futni az idõvel, valamit be akarunk
pótolni. Sokszor homályos mit is akarunk mi bepótolni. Az eredmény megfeledkezünk
az új alapok lerakásáról, illetve a régi rossz felépítményt elfelejtjük lebontani,
vagy csak részben tesszük meg azt.
Pedig adott ez a számunka, ahogy már említettem a szeretet apró, de biztos kis
köveibõl megtehetnénk. És mégis a legtöbb esetben toldozgatjuk, foldozgatjuk
életünket, bár némi szeretetmorzsát azért igyekszünk adni másoknak is magunkból,
de nem a teljes szeretetünket – visszatartunk belõle. Vajon legyõzhetõ-e ez?
Ez itt van az egyik sarkalatos probléma. Úgy általában mindig gyõzni akarunk
és nem szeretni vagy elengedni félelmeinket. Még a gyengébb is gyõzni akar a
nálánál gyengébbnél.

A nálunknál erõsebb alkoholizmust is legyõzni, akarja, nem elengedni, nem kijönni
belõle, hanem újra és újra tízszer, hússzor, ezerszer, ki tudja hányadszor legyõzni
akarjuk. Nem feltétlenül tehetünk róla és nem is egyértelmûen a mi hibánk. Talán
a dolgok nyitja: hogy erre szocializálódtunk – nem most, hanem az elmúlt évszázadok
alatt. A fennmaradásunkért egyszerûen a létünkért úgy gondoljuk, még ma is –
gyõznünk kell. Nálunk alkoholistáknál mégis más a helyzet az alkohol kezd legyõzni
bennünket olykor – olykor ki is üt, és ekkor elesünk egyre többször és egyre
nehezebben is állunk fel. Ettõl kezdve mikor már ezt mi is látjuk (belátjuk)?
Szinte ördögi módon kezdünk el idealisták lenni. Úgyis megfogalmazható alkoholista
idealizmus lesz úrrá rajtunk.
Csak azért is be akarom (akarjuk) bizonyítani magamnak (magunknak), környezetünknek,
ebbe bõven belefér: feleség, férj, családtagok is – tudok szociális ivó lenni.
Elég egy jó konyak, egy hideg sör, egy pohár bor, esetleg egy féldeci pálinka.
Nem így történik – valamiért nem megy. Nem lehetetlen, hogy azért hagyunk fel
olyan nehezen alkoholizmusunkkal, mert azt egy biztos pontnak tekintjük, mondhatnám
egy menekülési útnak (de sajnos ez nem kiút) problémáink, félelmeink, szorongásaink
enyhítésére. És mivel annyiszor használjuk ezt a szert az alkoholt – tényleg
egyre távolodik a kiút lehetõsége.

Lehet, hogy egyszerûen félünk a józanságtól (?)

Mivel az alkoholizmust már ismerjük, de milyen lehet a tartós józanság? Ez
valójában egy paradox rettenetes helyzet. Jobban félünk a mi jöhet az alkoholizmus
után – mintha az téves nézet vagy inkább félelem íródott volna belénk. Hogy
van-e élet az alkoholizmus, vagyis az ivás abbahagyása után…
Több éves józanság után persze tudjuk, hogy van élet az ivás abbahagyása után,
sõt, ez egy minõségileg jobb élet lehetõsége.
A na- és ha nem hagyjuk abba az ivást: akkor jönnek a valójában egyre félelmetesebb
figyelmeztetések, azok, amiket szervezetünk jelez. Májfunkciós problémáink,
idegrendszeri keringési gondok, egyik-másikunkra szellemi tevékenységünk lelassulása
stb.

És mégis a legtöbben tovább folytatjuk ivászatunkat!

Tehát gyógyíthatatlanok vagyunk, vagyis maga az alkoholizmus gyógyíthatatlan
betegség? Klasszikus orvosi értelemben talán igen, gyógyíthatatlan. Azt már
csak én jegyzem meg laikusként természetesen: Ha valóban gyógyítható lenne az
alkoholizmus, akkor már rég kigyógyíthattak volna bennünket, mondjuk minimum
szociális ivóvá. Mégis van egy dolog, ami szép lassan azért gyógyítható és ez
az ember lelke, amelynek sebei psychiáteri, psychológiai – és ami nagyon fontos,
én szerintem az Alkohol Ellenes Klub, mint közösség erejével sokat segíthet
lelki traumáink gyógyításában. Hát ezért is örülök én annak, hogy itt nálunk
Egerben piciny szunnyadás után Komáromi Edit és egy pár önkéntes segítségével
újjáéledt az AE Klub.
Befejezésként még leírok egy rövid történetet.

Nemrég az AE Klubban egy kedves hölgy mondta, hogy már jó ideje vár, hogy elhangozzék
egy olyan mondat, ami segíthet neki tartózkodni az alkoholtól. Elgondolkodtam
ezen, hiszen évekig én is vártam bizonyos mondatokat – hátha segít. És most
teljesen õszintén le kell írnom, abban reménykedtem, hátha van olyan módszer,
amivel minél kevesebb kínlódással és szenvedéssel tudok felhagyni alkoholizmusommal.
Ma már bizton le tudom írni, sok ilyen mondat lehet és van is, de csak egy mondat
az ami biztosan segít. Akármilyen egyszerû is ez a mondat:

TARTÓZKODJ AZ ELSÕ POHÁRTÓL!

Eger, 2009. október

Dorner László

Megjegyzés: Ajánlom ezt az írást – akiknek oly sokat köszönhetek:
Feleségemnek: Nagyeszternek
Gyermekeimnek: Kiseszternek, Lacikának, Tímeának

És Minden józan és józanodó AE-s barátaimnak

Nem utolsó sorban: Dr. Szigethy Anna fõorvosasszonynak, akik segítettek nekem
a reménytelenség éjszakájában, valamint Komáromi Editnek.

Egy hozzászólás

maximilliana2010. július 9. 00:00

Magyarországon keresnék szakembert, aki alkalmazza a hipnózis alkoholbeteg gyógyításában. A Dovzsenko nevével jelzett módszert Kijevben Genagyij M. Prof. volt szerencsém látni, ottani páciensekkel beszélgetni, az adatok alapján ott elfogadott, és sikeres, de itthon nem nagyon kedvelik, ett?l függetlenül keresek barátomnak segítségét. ? krisztusi kora ellenére már megjárta Jákob lajtorjáját, és féléves tisztaság után visszaesik, legutóbb ibogain kúrát is bevállalt, jelenleg lassú visszaesés tapasztalható, ezt szeretné a család megel?zni. Minden lehet?ség érdekel minket. El?re is köszönök mindent.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio