Jelentés a szociális mészárszékről

Az adások lélektani hatása és a 12-16-18 éves korosztály lélektani jellemzése
Az adásokban megnyilvánuló emberi kapcsolatok lélektani elemzése

Mindkét műsor vállalt feladatául tűzte ki azt, hogy a szereplőket hozzásegíti kapcsolati nehézségeik, konfliktusaik megoldásához. Azt a gyermekkorra jellemző hitet ébreszti fel a szereplőkben és a nézőben, hogy az ember belső erőfeszítések nélkül képes változtatni kapcsolatain, és hogy léteznek olyan mindentudó és nagyhatalmú személyek, akik néhány perc alatt ezt a változást elérhetővé is teszik a számukra.
Az óvodáskorú gyerek számára a felnőttek csodálni valóak és különösen a szüleik azok. A kisiskoláskor kezdetével a szülők mellett egyre nagyobb teret kapnak az életükben más felnőttek is, akire ezt a csodálatot, áhítatot, mindentudást átvihetik. Ugyanakkor ebben a korban a csodálat mértéke csökken, kezdik reálisabban is látni a szülőket és az őket körülvevő felnőtteket, felfedezik a köztük levő különbségeket, felfigyelnek apróbb hibáikra, de a lélektani értelemben egészséges gyerekek az irányukban jó szándékú, együttérző felnőttet még túlértékelik és idealizálják. Ha valami nehéz nekik azt megosztják szüleikkel, akik megértéssel, a gyerek meghallgatásával tudnak elsősorban hozzájárulni ahhoz, hogy a nehézségek enyhüljenek és, hogy igazán tudják mi is a gyerekük baja. A gyereklélektanban – Winnicott nyomán – elterjedt az „az elég jó szülő” fogalma. Ez olyan apát és anyát jelöl, aki képes a gyerek igényeit figyelembe venni és kielégíteni, és ugyanakkor képes őt olyan frusztrációnak kitenni, ami életkora és képességei szerint a fejlődését szolgálják, de nem terhelik meg. Ilyen közegben a gyerek a saját hatékonyságának a megélésen keresztül aktív, kezdeményező, az érzéseit megélni és megosztani képes, ugyanakkor a körülötte lévők iránt empatikus gyerekké válik. Az érzelmeinek szabad kifejezése és a másik iránti empátia teszi számára lehetővé azt, hogy konfliktusait megoldja. Ezek köre egyre szélesebbé válik az életkor előrehaladtával. Míg egy óvodás még természetesnek veszi, hogy ha sérelem, vagy valamilyen megoldhatatlannak tűnő nehézsége támad, atrocitás éri akkor szól az óvónéninek vagy az anyukájának, aki a segítségére siet, kisiskoláskorra már a gyerekek többnyire képessé válnak arra, hogy a mindennapokban keletkező egyetnemértéseket maguk között megoldják. A serdülőkor kezdetétől fogva pedig már az a jellemző, hogy kortárs-kapcsolataikban jelentkező konfliktusaikat önállóan megoldják. Ekkor azoknak a felnőtteknek, akikre a serdülők vannak bízva és a szülőknek inkább csak az a feladatuk, hogy ha valaki kirekesztődik, vagy akár fizikai, akár szóbeli agresszió éri, akkor azt védelmezzék meg, empátiás együttérzést keltve a serdülőkben.
A serdülőkor legfőbb fejlődési feladata az, hogy a fiatal kialakítsa a saját, szüleitől független identitását. Már nem az „apja és az anyja gyereke”, aki nagyon sokszor magától értetődően teszi, gondolja azt és úgy, amit a szülei. Kezd kibontakozni önálló véleménye, elképzelése a világról, keresi a helyét, élete értelmét, tervezi a jövőjét, rendezi vágyait. A felnőttől a legnagyobb segítség, amit ezekben a kérdésekben kaphat az az, hogy segíti és támogatja őt a saját érzései, vágyai, céljai felismerésében. Nem arra van szüksége, hogy megmondják neki, mit csináljon, érezzen, gondoljon, hanem arra, hogy felismerje saját egyediségét és megérezze, hatalma van a saját élete irányítása felett. Ez a személyiségfejlődés lélektani értelemben vett egészséges útja.
Pszichológiai értelemben a serdülőkor 11-12-éves kortól 17-18 éves korig tart. Ezek nem merev életkori határok. A 15-16 éves korig tartó időszakot, a fentieken túl, a hormonális változások következtében beálló testi változásokhoz való lelki alkalmazkodás uralja elsősorban. A kezdeti zavarodottságot, idegenkedés érzését egy megszilárduló új testkép kialakulása követi – persze nem egyik napról a másikra. Ezzel párhuzamosan 15-16 éves korra bontakozik ki a felnőtt nemi szerepnek megfelelő viselkedés, megjelenik és többé-kevésbé felismertté, elfogadottá válik a személyiségen belül az ellentétes nemhez való erotikus vonzódás. A nemi érés folyamatát tudatos és tudattalan szorongások, félelmek kísérik, ábrándozások és óvatos, sokszor kudarcos tapasztalatok, amelyeket olykor csak a túlzott magabiztosság, a szájhősködés álarca tesz kibírhatóvá. A párkapcsolatok kialakulása inkább a 17-18 éves kortól jellemzőbb, mert ekkorra válik testi és lelki értelemben egyaránt harmonikusabbá a személyiség. A saját nemiség megszilárdulásával, és elfogadásával párhuzamosan elfogadóbbá válik az ellenkező nemmel kapcsolatban, reálisabbá válik a róluk kialakított kép, ami segíti a valóságos, tartós párkapcsolatok létrejöttét. A 17-18 éves korosztály másik specifikuma az, hogy a 15-16 évesekhez képest fokozódik az autonómia igényük, függetlenségi törekvésük a felnőttekkel szemben. Erőteljesebb a szándékuk arra, hogy a maguk útját járják. Rendkívül vonzóak számukra azok a felnőttek, akik nem hétköznapi módon élnek, akik tudatosan alakították a sorsukat, akik ezzel elégedettek, és társadalmi szempontból is megbecsülésre tettek szert.

Se a Joshi Barát, se a Mónika show nem képes arra, hogy kiszolgálják a serdülők, a 11-12 – 15-16-17-18 éves korosztály fontos fejlődési feladatát, amelynek eredményeként a döntéseiben önálló, saját igényeit felismerni képes, saját életét a maga módján alakítani tudó személyiség jöjjön létre. Olyan illúzió fenntartását segíti, amelynek elengedése ennek a korosztálynak fejlődési feladata. Ennek a fejlődési feladatnak a csírái már a kisiskoláskorban kialakulnak. Illúzió az, hogy nehéz élethelyzeteket, egy a szituációt, a résztvevők személyiségét nem ismerő külső személy néhány kérdés segítségével, néhány jó tanács kíséretében 15-20 perc alatt megoldja, illetve az érintetteket megoldáshoz juttatja.
Mindkét műsor olyan problémákat mutat be, amelyek pszichológiai értelemben nem problémák, és intellektuális úton nem is oldhatók meg. Nehéz sorsú, kétségbeesett emberek sorstragédiáinak, kapcsolati kudarcainak, kríziseinek bemutatása történik, sokszor anélkül, hogy ennek akár a műsorvezetők, akár a szereplők tudatában lennének. Ezek megoldása tanácsadással, belátáshoz juttatással, meggyőzéssel nem történhet meg, Joshi Bharat egyik beszélgető partnere egy serdülő lány, egy őt szerelmével üldöző koros férfi és a lány anyukája. A beszélgetést a férfi kérte azért, hogy a televízió nyilvánossága előtt szerelmet valljon. A kérését a műsorvezető elfogadta. A beszélgetés során derült ki, hogy egy kiskorú lánynak szólna a szerelmi vallomás. A műsorvezető abba a helyzetbe került, hogy az általa elfogadott beszélgetőtársról kiderült – pedofíl. És ezen a ponton Joshi Bharat segítő szándéka támadásba fordult át. Rossz érzéseit erkölcsi ítéletek formájában rázúdította a férfira. A koros férfi segítségkérése miatt pellengérre került, anélkül, hogy tudatába került volna annak, hogy a műsorvezető révén a nézőkben heves ellenérzést keltett, mialatt megoldás nélkül hagyta a problémájával. Pszichológiai szempontból az ő problémája a betegsége, betegségbelátás nélkül. Itt nem egy rossz szokásról van szó, hanem szexuális perverzióról, egy betegségről. Pszichológiai szempontból a valós segítség az lehetett volna, ha az idős férfinak szóba hozza, hogy itt betegségről van szó, mit gondol róla, tudja-e hogy ez kezelést igényel stb. A beszélgetés ezután arról szólt, miként hat egy ilyen beteg ember a környezetére. De ezt a műsorvezető nem ismerte fel. Ítélkezett, parancsot osztott, felháborodott, megszégyenített egy beteg embert, aki volt szíves és eljött az ő műsorába. E példán keresztül jól érzékelhető, hogy miként kerül ellentétbe a műsor kimondott célja, hogy emberi problémákat old meg, azzal, ami történik. A hatáskeltés keresése, a műsorvezető igénye a csodálatra megelőzi, feledteti a problémamegoldás, segítségadás szándékát. Amit látunk az más, mint amit ígérnek. Így a beszélgetések alkalmatlanok arra, hogy valódi problémamegoldáshoz juttassák el a nézőket és a szereplőket.
Összefoglalva tehát, probléma-felismerés híján a műsorvezetők nem képesek magára a problémára fókuszálni, s így – lélektani értelemben – nincs is segítségadás. Mi van helyette? Amit a képernyőn láthatunk az a szereplők kárára történő megbotránkoztatás, igazságosztás, a fölény demonstrálása, megszégyenítés, megszégyenülés. Ez rombolóan hat az egészségesen fejlődő gyerek, serdülő kialakulóban lévő, a felnőtt világra vonatkozó elvárásaira. Arra, hogy az ember felnőttként többnyire képes beszélgetései során a kölcsönös megértés és elfogadás légkörében, a saját és a másik érzéseinek a figyelembevételével, gondolatait és szándékait nyíltan kifejezni. A kommunikációnak ezt a módját keresi, és akivel erre nem képes, azt a személyt elkerüli.
Pszichológiai értelemben az említett műsorokban a szereplők és a nézők manipulációja történik, mert a műsorok kimondott és kimondatlan célja egymással ütközik. Lásd a fent említett példát. Ezt a jelenséget double bound-nak hívja a lélektan. A személyiségfejlődés egyik fő gátja, ha a gyerek vagy a serdülő közvetlen környezetében, a vele való bánásmódban, tudatos és tudattalan kommunikációban a szándékoknak ezt a kettősségét tapasztalja. Ezek a műsorok pedig a double bound példázatai, főként ilyen kapcsolati minta valósul meg a műsorvezető és a beszélgetőtársaik között.

Pszichológiai, személyiséglélektani szempontból az érett, egészséges felnőtt személyiség emberi kapcsolatainak fő jellegzetességei a következők: a másikat önmagával egyenrangúnak tekinti, olyan értékesnek tartja mint önmagát, se a másikat se saját magát nem értékeli le és nem értékeli fel. Tisztában van azzal, hogy a másik ugyanolyan érzésekre képes személy, mint ő. A másikat nem kívánja uralni, fölényesen kezelni. Sem önmagát, sem a másikat nem csodáltatja. A másiknak a megbecsülés iránti alapszükségleteit ugyanúgy figyelembe veszi, mint a sajátjait, még akkor is, ha partnere nincs tudatában ennek a szükségletének. Tudja, érzi, hogy az, aki ilyen kapcsolat alakítására nem képes, az sérült, ilyen-olyan okok miatt rossz állapotú személyiség, aki emiatt csak korlátozottan képes élni az élet adta érzelmi lehetőségekkel, még akkor is, ha ennek nincs tudatában.
Ezek a szempontok korlátozottan érvényesülnek abban, ahogy a Mónika show és a Joshi Bharat műsorvezetői vendégeikhez viszonyulnak. Már a beszélgetésben résztvevők térbeli elhelyezkedése is arról árulkodik, hogy itt nem egyenragú felek párbeszéde zajlik. A műsorvezető elkülönül vendégeitől. Ez utóbbiak színpadon vannak, távol a kérdezőjüktől. Ebben a térbeli elhelyezkedésben az alá-fölérendelt viszony tükröződik, amit csak fokoz az a tény, hogy biztonsági emberek jelennek meg időnként a színpadon, hogy rendet teremtsenek a vendégek között. Bár Mónika ilyenkor fintorog, elutasítja ezt a viselkedésmódot, akárcsak Joshi Bharat, de mégis olyan embereket hívnak be a beszélgetésekre, akikről első mondataik után nyilvánvalóvá válhat, hogy személyiségük integráltsága korlátozott és ebből következően indulatszabályozásuk gyenge. Már a szereplők kiválasztása is arra utal, hogy a műsorvezetők nyíltan vállalt segítő szándéka inkább csak a manipuláció része.
A Mónika show bevezető, szignál képsorai ellentétben állnak azzal az életérzéssel, amit vendégei beszédükkel, világlátásukkal közvetítenek. Mónika függőágyban, napozóágyon heverészik, mint aki élvezi az életet, átható tekintettel egy pohár italból elegánsan szívószállal kortyol, majd egy meghatározhatatlan márkájú kis cabrión az irányt a nézők felé veszi, hogy néhány pillanat múlva teljes valójában belépjen egy ajtón, amely a gyakran foghíjas, rosszul öltözött, elhanyagolt külsejű, olykor durvabeszédű, önmagukat nehezen kifejezni tudó vendégeihez viszi. Ez a bevezető képsor Mónika határozott fölényét mutatja azzal a világgal szemben, ahová bepottyan, és mivel bemutatásra kerül ez a különbség, hangsúlyosan azt jelzi, hogy aki a műsort vezeti, nagyon is más. A műsorvezető képileg is elhatárolódik vendégeitől. Ez tehát nem az egyenrangúság légkörét hivatott megalapozni, hanem azt tükrözi, hogy neki, Mónikának milyen jó. Ebben ugyanúgy megragadható a csodáltatás iránti igénye, mint ahogy Joshi Bharatnál a legerőteljesebben abban, ahogy vendégei gyengeségét időnként arra használja fel, hogy saját normalitását, egészségességét hangsúlyozza.
A személyiséglélektanban a Kohut által leírt egészséges nárcizmus kialakulásához két alapvető igény kielégítése szükséges. Ez a két alapszükséglet: a visszatükrözés és a lehetőség az idealizálásra. Az egészséges nárcizmus alatt az egészséges önszeretet értjük. Ebbe beleértendő, hogy az egyén értékesnek érzi magát, olyan személynek, akire szükség van. Tudja, hogy az életben sikerek és kudarcok egyaránt vannak, de ezek nem befolyásolják saját értékességének az érzését. Önmagával kapcsolatos elvárásai reálisak, reális célok kitűzésére képes és ezeket többnyire meg is tudja valósítani. Emberi kapcsolatait pedig az egyenrangúság és a kölcsönösség, a másikkal való együttműködés jellemzi. Képes az empátiára önmagával és a másikkal kapcsolatban is. Jó és rossz érzései átélése ezért egyaránt lehetséges a számára.
A visszatükrözés azt jelenti, hogy a környezet érvényesnek tartja és felismeri azt, amit érez az ember. Ennek az igénynek a kielégítése már a születéstől megkezdődik. Az anya érzékenységének, és saját jó meg rossz érzéseinek az elfogadásán múlik, hogy ezeket az érzéseket gyerekénél felismeri-e, és visszatükrözi-e és ezzel egyben elfogadja-e. Minél több érzésre terjed ki az elfogadás, annál egészségesebb és szabadabb lesz a gyerek fiatal- és felnőttkorában. A „szabadot” itt pszichológiai értelemben kell érteni, azt jelenti, hogy a személy pillanatról pillanatra érzi azt, amit érez, nincs benne tartósan unalom, ürességérzés, düh vagy nyugtalanság, amely elfedi a valódi érzéseket.
A másik alapszükséglet az idealizálásra való lehetőség. Ez olyan környezetet feltételez, ahol a szülők megengedik a gyereknek azt, hogy őket nagynak, erősnek, mindentudónak, szerethetőnek lássa. Majd fokozatosan képesek hozzásegíteni őt ahhoz, hogy a szülők gyengeségeit is idővel elfogadja, anélkül hogy hátat fordítson nekik. Ez utóbbi a kisiskoláskorban kezdődik.
Ha a fejlődést nem segíti együttérző, visszatükrözést nyújtó környezet, ahol a szülők nem idealizálhatók, akkor egészséges nárcizmus helyett patológiás nárcizmus jön létre. Az önértékelés, önbecsülés labilissá válik, bár látszólag az ilyen személyiségek túlzott önbizalmat, önbecsülést mutatnak. Hol túl jónak, hol túl rossznak, értéktelennek éli meg magát a gyerek és a felnőtt. Fokozott exhibicionizmus, csodálatra, csodáltatásra való igény jellemzi a kapcsolataikat, amihez a másik leértékelése társul. A nárcisztikus személyek fölényre törekszenek a másik emberrel szemben. A másik gyengeségét arra használják fel, hogy megalapozzák saját értékességük érzését.
Mindkét műsor ilyen emberi kapcsolatokra épít. A vendégek egymáshoz fűződő kapcsolatát gyakran az együttérzés részleges vagy teljes hiánya jellemzi. A Mónika showban és a Joshi Bharatban is találkozunk olyan anyákkal, akik a gyerekeiket elhagyták és a kapcsolatot se keresték velük. Személyiségük zavart, pszichológiai értelemben beteg emberek, a gyerekükkel kapcsolatban is képtelenek az empátiára. A műsorvezetők el és megítélik őket.
Például a Joshi Bharat egyik adásában, egy gyereke nevelésére alkalmatlan, szenvedélybeteg, alkoholista anyát rendel be testvére kérésére, aki a műsort hívta segítségül arra, hogy az alkoholista anyánál elérje, látogassa a kislányát, akit immár ő nevel. E beszélgetés valamennyi résztvevője, beleértve a műsorvezetőt is az empátia teljes hiányáról tanúskodott a gyereket illetően. Ugyanis a beszélgetés második felére a kislány is megérkezett a stúdióba. Sírva, itt látta újra hónapok óta távollévő anyját. Ez nem egy meghitt találkozás volt. A kislány láthatóan zavartan húzódott anyjához, miközben az egyik kezével az őt éppen nevelő nénikéje kezébe kapaszkodott. Vajon mit érezhetett? (Nyolc év körüli kislányról van szó.) Mindeközben Joshi Bharat megszégyenítette a gondatlan anyát és ráparancsolt, hogy keresse a továbbiakban gyerekével a kapcsolatot. Milyen lehetetett vajon hallani Joshi bácsi szájából az anyjának szóló mondatokat? Mit érezhetett és gondolhatott ez a többszörösen traumatizált kislány abban a néhány percben, amit a műsorban töltött? Ezzel láthatóan egyik felnőtt sem törődött. A felnőtt dolga a gyerekhez fűződő kapcsolatban a biztonságnyújtása, és a világ felé a gyerek védelmének a szolgálata. Ennek a kislánynak az esetében ezt egyik felnőtt sem tudta képviselni se az életben, se itt a stúdióban. Nénikéje a rossz húg, azaz a kislány anyjának az elmarasztalására vágyott, miközben tapintatlan módon ország világ elé tárta az alkoholista nő tragédiáját. Saját haragja alkalmatlanná tette őt arra, hogy unokahúgát megkímélje e kínos nyilvános találkozótól és Joshi Bharatot se volt képes visszatartani az anya megszégyenítésétől a kicsi lány előtt. Amit itt láthattunk pszichológiai értelemben a kislány újabb traumatizációja volt, pusztán azért, hogy Joshi Bharat a Jóisten szerepébe bújva elmondhassa dörgedelmes szavait, a nagynéni meg jódtündérként üdvözülhessen. Egy gyerek nem tud mit kezdeni a szomorúságán és a haragján túl azzal a ténnyel, hogy nem kell az anyjának. Ha anyja rossz és bűnös személy, akkor önmagát is annak érzi: egy bűnös anya bűnös gyermekének. A felnőtt világ egy módon segíthet neki, úgy ha megóvja attól, hogy az anyját bűnösnek kelljen látnia, ha segítenek neki elfogadni, hogy anyja beteg, alkoholfüggő és az, ahogy vele bánik, a betegségének a része. Az alkoholbetegekről köztudott, hogy a függőségük miatt megbízhatatlanok. Joshi Bharat mintha nem tudna erről. Így talán azzal sincs tisztában, hogy az alkoholbetegek megváltozásának egyetlen lehetséges útja, ha bennük születik meg az az elhatározás, hogy megszabadulnak a függőségüktől, és ehhez segítséget kérnek. Csak ennek a lépésnek a megtétele után válnak képessé arra, hogy életüket, emberi kapcsolataikat megváltoztassák. Joshi Bharat ennek az anyának az esetében is eltekint attól a ténytől, hogy itt nem egy egészséges személyiségről, hanem egy függőségben szenvedő, beteg emberről van szó. Nem ismeri fel a nagynéni tudattalan szándékát sem, hogy a médiát használja fel arra, hogy saját jóságát bizonyítsa egy testvérrivalizációs helyzetben, amelynek csak eszköze a kicsi lány. Ha valóban a gyerek érdekeit kívánná képviselni, akkor önerőből elérhette volna, hogy a gyerek találkozzék az anyjával. Ha valóban az lett volna a szándéka, hogy a kislány találkozhasson az anyjával, akkor nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy ez csak az ő otthonában történhessen meg, és a nagymamánál már nem. Mert a beszélgetésből az is kiderült, hogy az alkoholista anya saját anyját meglátogatta és itt szeretett volna a kislányával is találkozni, amit a nővére megakadályozott. Ez csak mintegy mellékszál jelenik meg a beszélgetésben. Joshi Bharat ezzel a jelentős ténnyel nem tud mit kezdeni, pedig ennek boncolgatása vinne el ahhoz, hogy a nagynéni valódi szándéka felismerhető legyen mind a nézők számára, mind magának a nagynéninek és a műsorvezetőnek egyaránt. Joshi Bharat többnyire nem képes a valódi szándékok megértésében ebben a műsorban. Fölényeskedésre törekvő, igazságosztó attitűdje megakadályozza abban, hogy az empátiás megértés útján haladva meghívott vendégeit hozzásegítse ahhoz, hogy közösen kibogozzák és felismerjék a valódi érzéseiket és szándékaikat, s így rátalálhatnának saját hiteles érzelmeiken alapuló megoldásaikra. Képtelensége miatt egy nyolcéves kislány immár több tíz vagy százezer néző asszisztálása mellett újra traumatizálódik. Ebben a vonatkozásban ez a műsor se 12, se 16, se 18 éven felülieknek nem ajánlott.
A Mónika showban is találunk bőséggel példát arra, hogy az empátia hiányából adódóan, miként csúszik félre a beszélgetés, és ennek következtében miként szenvednek el újabb sérelmeket a résztvevők. Például az egyik adásban Mónika beszélgetőpartnere egy serdülő lány, akit megerőszakolt egy felnőtt férfi, a lány családjának egy ismerőse. A kislány azzal érkezik a stúdióba, hogy szeretné megtudni, hogy a barátnője miért hazudik és miért nem vállalja az igazságot, miszerint ez a férfi őt is megerőszakolta. A képernyőn hamarosan a beszélgetést kezdeményező kislány mellett megjelenik a hazudós barátnő és ezzel kezdetét veszi a huzavona, hogy a másik lány hazudik-e vagy sem. Mónika belemegy az igazságkeresésbe. A beszélgetés eredménytelenül zárult. A feltételezetten hazudozó továbbra is hazudik, míg a másik kislányra az vár, hogy egyedül jelenjen majd meg a tárgyaláson, ahol ő, mint egyszem áldozat, kiszolgáltatottan ott fog állni az erőszakot tevő férfival szemben, ahol majd kínos kérdésekre kell választ adnia. A beszélgetést kezdeményező lány motivációja az a félelem lehetett, hogy egyedül maradt a bajban. Mónika egyáltalán nem firtatja ezt a motivációt, sőt nem is ismeri fel. Ezért mehetett el a beszélgetés a vádaskodások irányába, amibe, tehetetlenségében még a két gyerek szüleit is bevonta. A lány szorongásai felismeretlenek maradtak, mind a szülők, mind a műsorvezető részéről. Ehelyett a vélt igazság keresése vált a céllá. A műsorvezető viszonyulása a lányok abuzusához nem derül ki. Nem tud mit kezdeni a megerőszakolás tényével. Kérdései úgy hangzanak a megerőszakolt és ezt vállaló kislányhoz, mint akit csak a tények érdeklik. Az empátia hiánya, ami itt talán a saját szorongásai miatt jelentkezett, eltereli attól, hogy erről a súlyos traumáról és annak érzelmi következményeiről tudomást vegyen. Itt egy traumatizált serdülő lánnyal zajlik a beszélgetés, aki kétségbeesését, megszégyenült állapotát nem képes átélni. A traumának ez a lélektani következménye. Erről a műsorvezető – szemmel láthatóan – nem tud semmit, viszont azzal, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyja és engedi, hogy a beszélgetés a huzavona irányába menjen el, újabb traumatizáció történik. A megerőszakolt lány újra egyedül és kiszolgáltatottan marad, ahogy a megerőszakolás éjszakáján, mert se az anyja, se a másik lány szülei, se Mónika nem érzi meg az ő igazi baját, hogy fél és szorong attól, mi lesz a tárgyaláson, ahová egyedül kell elmennie. Ez a beszélgetés is traumatizáló hatású volt, a műsorvezető nem volt képes felismerni saját részvételét a folyamatban, ezért ez a műsor sem javasolt se 12, se 16, se 18 éven aluliak számára. Az, hogy a nyilvánosság bevonásával az abuzusról úgy essék szó, mint egy mellékkörülményről, az abuzált fél számára a traumával együtt járó következmény, de hogy ezt a műsor vezetője elfogadta, az arra utal, hogy képtelen a szituációk érzelmi jelentőségét empátiásan megérteni, amivel hozzájárult a fennálló lélektani helyzet további súlyosbodásához. Ennek a serdülő lánynak az lett volna a pszichológiai segítség, ha a környezetében lévő felnőttek megóvják őt a történtek miatti közszerepléstől, viszont segítséget kap ahhoz, hogy elfogadó, meghitt, a nyilvánosságot kizáró kapcsolatban beszélhessen szorongásairól. Mónika hozzájárulásával ebből a beszélgetésből azt tudhattuk meg, jobb, ha az igazi bajjal nem foglalkozunk, a történtek alapján keletkező szorongásainkat, rossz érzéseinket pedig ahelyett, hogy átélnénk, és ezzel kezdenénk valamit, inkább tegyük külsővé. Inkább foglalkozzunk azzal, hogy „micsoda szülők vannak!”, hogy „nahát, a két gyerek nem egyformát állít!”, semmint azzal, hogy milyen következményekkel jár egy abuzus, és vajon mi lesz ezzel az abuzált lánnyal. Vajon mi késztette a műsorvezetőnőt vagy a szerkesztőt arra, hogy elfogadja ennek a serdülő lánynak az ajánlkozását a műsorba? A segítő szándék aligha. Bizonyára nincs tudatában annak, hogy milyen hatást kelthet beszélgető társaiban, bizonyára nem szeretne ártani lélektani érdelemben, de a tudattalan működése ezzel ellentétes. A tudatosságának hiánya meggátolja abban, hogy általa is megbecsült, benne együttérzést ébresztő beszélgető partnereket keressen.
Mind a Mónika show, mind a Joshi Bharat műsorvezetője úgy beszélget vendégeivel, mint aki nincs annak tudatában, hogy gyakran lélektani értelemben beteg, traumatizált, krízisben lévő személyekről van szó. Mintha azt szeretnék elhitetni a nézővel, hogy vendégeik csak rosszak, felelőtlenek és így tovább nem pedig betegek. Azt sugallják az adások, hogy vannak olyan emberek, akiket szabad megszégyeníteni, megvetni, az együttérzést megvonni tőlük, akiket joggal lenézhetünk, mert rászolgáltak erre. A műsorok alatt érkező nézői sms-k azt tanúsítják, hogy ezt a közönség valóban így is látja. Az adások egy olyan világ képzetét keltik, ahol vannak jók és rosszak, ez utóbbiak a vendégek sorából kerülnek ki, míg az előbbiek a nézők és természetesen a műsorvezetők. Az hogy az ember esendő, hogy mindenki jó is meg rossz is, hogy vannak rettenetes nehéz életkörülmények között élő emberek, akik súlyos egzisztenciális és érzelmi terheket cipelnek, mert ilyen-olyan okok folytán így alakult az életük – ezt tagadja el mindkét adás. Empátia és elfogadás helyett az ítélkezést, szigorkodást, megbotránkoztatást, igazságosztást helyezik előtérbe, amivel a patológiás nárcisztikus igényeket szolgálják. Ezért 18 éven aluliaknak pszichológiai szempontból semmiképp sem ajánlott, ahogy felnőtteknek sem, mert olyan emberi kapcsolati mintákat mutat be, amelyek kórosak és a hatás is az, amit kelt. Amennyiben a média vállalt feladatai közé tartozik a mások kárára történő „szórakoztatás”, akkor felnőtt adásként, 18 éven felülieknek, ennek tudatosítása mellett, ha muszáj, levetíthető.
A vendégek személyét, kéréseiket, élettörténetüket jellemzően csak az említett hatás keltésére használják, így akár tudatosan, akár tudattalanul – a végeredményt tekintve mindegy – patológiás pszichológiai igényeket szolgál ki. Ez a felnőtt, érett, jól integrált személyiség igényeinek ellenében hat. A serdülőkor kezdetétől fogva megindul a szülőktől független identitás kialakulása. A családon kívüli felnőtt világ pozitív személyeinek kiemelkedő szerepük lehet a mintaválasztásban. A késői serdülőkorban (16-18év) halaszthatatlan fejlődési feladattá válik az érett, autonóm, jól integrált belső én-ideál kialakulása. Ehhez megfelelő külső ideálok segítséget nyújthatnak a személyiségükkel, viszonyaikkal, gondolkodásmódjukkal, világlátásukkal. Ennek az ideálkeresésnek, -találásnak ellenébe hat mind a műsorvezetők vállalt szerepköre, személyiségük képernyőn látható oldala, mind pedig vendégeik pszichés állapota.

A műsorvezetők és a szereplők viszonya az agresszióhoz és a szorongáshoz
A szereplők néhány lélektani jellegzetessége

A személyiséglélektan egyik kulcsfogalma a hamis-szelf. A szelf gyűjtőfogalom: a saját magunkkal kapcsolatos érzéseink, gondolataink tartománya. Szelfünk feladata annak meghatározása, hogy éppen hogyan érezzük magunkat, mit érzünk. Az érzések minél szélesebb spektrumát képes átélni a személyiség szelfje, annál erősebb, érettebb. Minél érettebb a személyiség annál több érzelemre képes. Hamis szelfről akkor beszélünk, ha az érzelmek egy meghatározott tartománya a megélés, a tudatosság határán kívülre kerül. Ide általában a kellemetlen, rossz érzések szorulnak, a szorongás, harag, agresszió, düh, félelem, bosszúvágy stb. Hamis szelf esetén ezeket a valóban átélt, vagy át sem élt érzéseket valami más helyettesíti. Például a félelmet vagy a haragot a düh, vagy az unalom, vagy az exhibíció, vagy az izgatottság vagy a szexuális izgalom és így tovább. A szelf érettsége hozzájárul az együttérző képességhez. Minél kevesebb érzést él át a személy, annál kevesebb érzést képes a másikban elfogadni. Az önmagában elutasított érzést a másikban is elutasítja úgy, hogy a másik személyét utasítja el, nemcsak a keltett érzést. Az empátia lényege az, hogy képesek vagyunk felidézni magunkban azt az érzést, amit éppen a másik átél, s így képesek vagyunk együttérezni vele.
Mind a Joshi Bharatban, mind a Mónika showban feltűnő az a részvétlenség, ahogy a szereplők a saját nehézségeikkel bánnak, és ahogy a súlyos, fájdalmas életesemények fölött a műsorvezetőkkel együtt átsiklanak. Egy asszony azért jött a stúdióba, hogy kérje anyósát, szeresse őt és a férjét gyerekeikkel együtt. Nem érthető a beszélgetésből az asszony kérése azon túl, hogy féltékenységének ad hangot, mert valaki mást viszont szeret az anyósa, mígnem a beszélgetés utolsó tíz mondatából ki nem derül az, hogy éppen az országot kívánja az asszony és családja elhagyni, hogy szerencsét próbáljanak a határon túl, mert se munkájuk, se lakhatásuk nincs, ezért most két kicsi gyerekkel nekivágnak a nagyvilágnak. Az asszony által „komisznak” leírt anyós elképedve fogadja a hírt és ígéretet tesz a szeretetre. Az anyós döbbenetét se érzékeli Mónika, ahogy az asszony sem. Ahhoz hogy ez megtörténhessen a műsorvezetőnek a pillanat egy tört része alatt meg kellett volna engednie magának azt, hogy átélje azt a szorongást, amit a létbizonytalanság érzése kelthet az emberben. (Ehhez nem kell egy egzisztenciális válság, elég egy rettegett vizsgaszituáció is ahhoz, hogy tudjuk, milyen azt érezni, hogy mindjárt vége mindennek.) Mónika és a fiatalasszony egyaránt tagadják a szorongás érzését, az anyóson megjelenik az érzelmi reakció, de ezzel a műsorvezető semmit sem tud kezdeni, mert benne nem ébredt együttérzés. Ezért fel sem ismerhette a fiatalasszony tudattalan szándékát – amely szerint menedéket szeretett volna inkább kérni anyósától – s így ez a beszélgetés a gyerekes „jó leszek, szeretlek, na.” irányba csúszott el. Az igazi probléma nem az volt, hogy nem szerette az asszonyt az anyósa, hanem az, hogy kétségbeejtő helyzetükben nem volt kitől segítséget kérnie, hogy félt és szorongott családja jövője miatt. Mónika, a műsorvezető nem firtatta, miért is van az asszonynak épp most szüksége az anyósa szeretetére, nem tette nyilvánvalóvá, hogy ő érti-e vagy sem azt, ami a szeme előtt zajlik, holott kívülállóként nagyon is át lehetett élni az értetlenséget, hogy mi történik itt. Ha a műsorvezető képes lett volna az értetlenséget, érthetetlenséget érzékelni, akkor világosabbá válhatott volna az asszony szándéka. Ahelyett, hogy a műsorvezető átélte volna a helyzet érthetetlenségét, és kifejezte volna ezt, hagyta, hogy elinduljon a két fél között a bizonyítási eljárás azt illetően, hogy kit szeretnek és kit nem. Az asszony családja kétségbeejtő helyzetét pusztán azért hozta szóba, hogy alátámassza, miért is van szüksége a nagy szeretetre. Amit egy öleléssel meg is kapott.
Amit láthattunk, az igazi hamis szelf-működés. A beszélgetést kezdeményező vendég nem éli át saját szorongását, helyette arról panaszkodik, hogy nem szeretik őt. A vendéggel együtt a műsorvezető sem ismeri fel a fiatalasszony szorongását, kétségbeesését, így az egész beszélgetés a hamisság irányába tolódik el, és Mónika segítségével szeretetet ígér a másik fél, akiben viszont láthatóan megjelenik a döbbenet, a szorongás a család egzisztenciális válságáról szóló információ hallatán. Itt adódott volna a műsorvezető számára a második lehetőség arra, hogy egy a valódi érzéseken alapuló beszélgetés részese lehessen. De ezzel sem tudott élni.
Ugyanez a hamis szelfes működés megjelenik a Joshi Bharatban is. A fiatal családapa azzal a kéréssel érkezik, hogy számon kérje anyján az elhanyagoló bánásmódot. Se vele, se beteg testvérével nem tartja a kapcsolatot, mert az új élettársa ezt nem engedi. A fiú panasza után az anya számonkérése következik. A fiú dühös és haragszik az anyjára, csalódott benne és féltékeny is az új élettársra, de ezeket az érzéseket nem éli át a fiú. Ha erről tudna beszélni, ha erre képes lenne, akkor nem az adásban kívánna elégtételt szerezni Joshi Bharattól az anyja kárára. Joshi Bharat méltányolja a fiú számonkérő szándékát, mint jogos jussot, így neki sem kell átélnie az elhagyott fiú fájó, szorongató érzéseit. Az anya így két vádlóval találkozhat a stúdióban, a fiával és a műsorvezetővel. Joshi Bharat dörgedelmes, megszégyenítő mondatai a szorongás meg-nem-élését, tagadását és az együttérzés hárítását szolgálják.
Pszichológiai értelemben a szorongás kezelésének ez a módja veszélyezteti a személyiség érett működését, rontja a realitás vizsgálatát, gátolja a személyiséget abban, hogy a másik személyről és a világról a maga számára új tapasztalatokat szerezzen. A fenti példában Mónikánál a szorongás hárítása – tagadás révén – megakadályozta őt abban, hogy igazán megérthesse vendégét, a fiatalasszonyt. Joshi Bharatot a fiatal családapával és anyjával való beszélgetés során pedig abban korlátozta a csalódott fiú fájdalmas érzéseinek, szorongásának a fel nem ismerése, hogy őt talán nem is szereti az anyja, hogy nem volt képes elfogulatlanul fogadni a stúdióba érkező anyát. Addigra már Joshi Bharat és a fiatalember közösen megalkották a „gonosz” anya képét, aki meg is kapta azt a műsorvezetőtől, ami egy rossz anyának jár: megszégyenítést, pellengérre állítást.
Ennek a blokknak a szinte szó szerinti másolatát megtaláljuk a Mónika show-ban. Az eldurvult emberi kapcsolatokat példázza az anyja által elhagyott fiatal férfit, aki mégis keresi anyjával kapcsolatot. A zokogva fia nyakába boruló nő érzelmi hazugsága, amely „megható” jelenetbe van csomagolva – félrevezető. Mintha ez a nyakba-borulás pótolni tudná a kimaradt gyerekkort, az anya nélküli éveket. Alig hangsúlyos, „elhanyagolható” félmondatból derül ki, hogy a fiatalember apja felkötötte magát. Teljes árvaságban töltötte kamaszkorát. Mindezt „jóvátenni” hívja Mónika a stúdióba az anyát. Azt sugallja ez a blokk, hogy anya és fia egymásra találhatnak, holott ezt a fiatalembert anyja nem kereste meg, nem látogatta, sőt, amikor ő kereste meg az anyját, az anya élettársa és maga az anya is durván elkergették a házuk elől. Ez a családegyesítés őszintétlennek, hazugnak bizonyult. A két műsorban rendre-sorra találunk ehhez hasonló egyezéseket, ami felveti a megrendezettség, az amatőr színjáték gyanúját. Ha ez valóban így lenne, az nem enyhítené, hanem tovább fokozná a két adás pszichológiailag káros voltát.

Az adások másik problémás pontja lélektani szempontból az, ahogy a műsorvezetők és a szereplők az agressziót kezelik. Itt csak utalnék arra, hogy az is az agresszió egy formája, ha az egyik fél a másikkal szembeni fölényre törekszik, ha a másik gyengeségét a saját dicsőségére használja fel. Ez mindkét műsorvezető jellegzetes stílusának a tartozéka. Ez valójában lélektani értelemben nem is agresszió, hanem destrukció, mert rombolja a másikkal való kapcsolatot. De ez egy külön tanulmányt igényelne, amely a műsorban megjelenő agresszió és destrukció közti különbségről szólna. Ebben a két műsorban sokkal inkább a destrukció semmint az agresszió van előtérben, ami hatását tekintve rombolóbb. De most egyelőre a két dolgot nem fogjuk megkülönböztetni egymástól. Csak annyit emelünk ki, hogy a destrukció a kapcsolatok kialakulása ellen hat, míg az agresszió a kapcsolatokban szükségesen jelenlevő érzés, aminek a szociálisan elfogadott irányba terelése a gyerekkor egyik legjelentősebb vívmánya. Ne üss! – ennek a szabálynak az elfogadására már a két éves is képes, betartására pedig megbízhatóan alkalmas egy nagycsoportos óvodás. Fejlődéslélektani szempontból ez tehát már az óvodáskorra reális elvárás, aminek az egészségesen fejlődő gyerek eleget is tesz. A verekedősség óvodáskortól kezdődően már pszichés tünet. A nyílt agresszió verekedésig fajuló formája az adásban nemcsak a szereplőket, de a műsorvezetőket is jellemzik azt illetően, hogy ez mennyire elfogadható a számukra. Ha a műsorvezetőket igazán zavarná az, hogy vendégeik időnként ölre mennek, akkor mindent megtennének azért, hogy a saját agresszív késztetéseiket rosszul uraló vendégek ne kerülhessenek a műsorukba. (Sőt, csak zárójelben jegyezzük meg, egyes hírek szerint verekedésre késztetik erre rábírható vendégeiket.) De ezt nem teszik meg, tehát számukra ez éppúgy elfogadható, ahogy a két évesnek is elfogadható hogy a homokozóban egy lapát miatti konfliktus rendezhető csípéssel, rúgással, harapással. A műsorvezetők és vendégeik viszonya a nyílt, tettlegességig fajuló agresszióval szemben nem éri el az óvódáskor végére kialakuló fejlődési szintet.
Ez az indulatszabályozási mód a felnőtt világ részéről nem alkalmas a 12-16-18 éves korosztály ideálkereső folyamatának a támogatására. Ezért sem ajánlott 18 éven aluliaknak, sőt, lélektani értelemben káros, mert egyoldalúan mutatja be a nyílt agressziót. Az adásokban ezt a műsorvezetők ugyanúgy elfogadják, mint az ezt alkalmazó vendégek. A műsorvezető azzal pártolja ezt, még akkor is ha szóbeli rosszallását a verekedések közben kifejezi, hogy olyan személyek szerepléséhez is hozzájárul, akik ezzel a megoldásmóddal tudnak és akarnak is élni.

Mit lát a gyerek?

Minden gyerekkel előfordul, hogy úgy érzi, szülei nem szeretik. Normális családokban nevelkedő gyereknél ez csupán átmeneti hangulat lehet, hiszen előbb-utóbb megbizonyosodik az ellenkezőjéről. Ezek a műsorok azonban azt sugallják, hogy ez igenis előfordul, sőt, ezzel párhuzamosan a gyerek értékének a degradálása is megjelenik a képernyőn.
Életkori meghatározás nélkül azonban nem beszélhetünk „a gyerekről”.
Óvodáskorú vagy annál kisebb gyerekeket nem érint meg igazán az ilyen típusú műsor, mivel zömben „beszélő fejeket” lát. Ez a korosztály az egyszerű, világosan szerkesztett képeket tudja befogadni, amelyben a szereplők vagy rövid, érthető mondatokban beszélnek, vagy a képek alatt nincs is beszéd, csak a zene segít értelmezni a látottakat.
Természetesen a 6 éves kor alatti gyerekek is átélhetnek családjukban nagyon nagy feszültségeket, szemtanúi lehetnek a szülők közti nyílt összecsapásoknak. Mindezek szorongáskeltőek és ismétlődésük aláássa biztonságérzetüket. Amennyiben a képernyő hasonló jeleneteket mutat, valószínű, hogy ugyanezek az indulatok jelennek meg. Tehát, ha nem is értik, de érzik a jelenet keltette feszültséget, és ez szorongást kelthet bennük. Elementárisabb hatású, ha a szereplők közt kisgyerek is akad, mert az azonosulás révén megrendítőbb a látvány.
E fölött a kor fölött, tehát kisiskolás kortól kezdődően, tapasztalatunk szerint, három tényező hat rombolóan:
az agresszió szóbeli és tettleges megjelenése konfliktusos helyzetekben;
a szexualitás, a szexuális elferdülések (pl. perverzió, pederaszta beállítottság stb.) megjelenítése, még akkor is, ha ez csak említés szintjén történik;
végül: a már említett szeretetlenség, a gyerek/ek elhanyagolása, emberi értékeik semmibe vétele.
Korcsoportoktól függetlenül, minden nézőre rombolóan hat mindkét műsor szerkesztésében az erősen rasszista alapállás.
Nézzük egyenként ezeket a hatásokat:
Ad 1. Mindkét műsorban jellegzetes az, hogy a szereplők egymásnak esnek, ami után egy jól megtermett rendész belép a képbe, és szétválasztja egymástól a verekedőket. Az ilyen jelenet esetenként minden előzmény nélkül, az ellenfél szereplő belépésével kezdődik. A kiskorú néző addigra polarizálódott, azaz egyik vagy másik fél „igaza” mellé állt, ezt azonban a tettlegesség jó esetben hitelteleníti, rossz esetben az igazságot az erő váltja fel. Annak ad igazat, aki nagyobbat üt. Az indítékok, a motívumok fel sem merülnek, csak a biztonsági emberek teremtenek csendet hosszabb-rövidebb időre a stúdióban. E tekintetben a két műsor közt csak a műsorvezető reagálásában van különbség. Mónika ilyenkor fintorog, Joshi Bharat erkölcsi fölényét hangsúlyozva mennydörög. Egyikük reagálása sem visz előre az adott élethelyzet, konfliktus megoldásához, holott mindkét műsor ezzel az ígérettel csábítja leendő szereplőit. A rendészek megjelenése a brutalitást, az erőkultuszt szentesíti, kimondatlanul azt közvetíti: „ezekkel csak az erő nyelvén lehet szót érteni, az erősebbnek van igaza”.
Ad 2. A gyermeki nemiségből csak lassan, fokozatosan fejlődik ki a felnőtt érett szexualitása. Ezt a fejlődési folyamatot az segíti leginkább, ha nem avatkoznak bele, sem tiltásokkal, sem izgatással. A vizsgált két műsor olyan tartalmakat közvetít, amelyek kimerítik az utóbbi fogalmát. Az életkortól függően idealizált felnőttekről kiderül, hogy masturbálnak, nem tudják megvédeni lányukat a szexuális abúzustól, hogy egy kalandért elhagyják gyerekeiket. Ezekről felnőttként nincsenek kétségeink, de 12 éves kor alatt nem szükséges a gyerek elé tárni.
A serdülés idején 12-16 éves kor között olyan averziót kelthetnek a nemiség bemutatott árnyoldalai, amelyek az éppen felnőtté váló fiatalt nem segítik az egészséges szexualitás kibontakozásában.
Más a helyzet a 16-18 éves korosztállyal. Ezeknek a fiataloknak zömmel már voltak vagy vannak párkapcsolati tapasztalataik. Sokan közülük már túl vannak egy vagy több kapcsolat zátonyra futásán. A kapcsolati krízisek megoldására semmilyen modellt nem nyújt a két műsor, mindkét műsorvezető szemforgató, hipokrita szövegekkel zárja le az egyes blokkokat.
Ad 3. Talán az egyes blokkok tartalma sem rombol annyira, mint a bennük megjelenő szeretetlenség, mintha egy-egy konfliktus egyben azt vonná maga után, hogy a benne szereplő, ellenérdekelt felek az elemi tiszteletet sem adhatnák meg egymásnak, mintha emberségében kellene megalázniuk a másikat. Ez nem csak a műsor szereplőire hat, hanem a nézők számára is minta, különösen akkor, ha a konfliktusok megoldásában járatlan gyerekekről vagy fiatalokról van szó. Nem fordul elő, hogy egyik vagy másik szereplő nem legyőzni, hanem meggyőzni akarná partnerét. Ezt a műsorvezető sem segíti elő. A végignézett műsorok közül egyetlen egy sem szólt békés, tisztességes megoldásról.

Mit látunk a gyerekekről?

Mónikánál

Eldurvult emberi kapcsolatokról már írtunk.
– Serdülő lányok, mint áldozatok: Három fiatal lány közül kettő esetében a műsorvezető tökéletesen félreértelmezi a helyzetet. Prekoncepciózusan a „kinek van igaza” kérdést próbálja eldönteni, és ezt sugallja a nézőknek is. Hitelesnek fogadja el a szépfiú után futó dundi kislány történetét, akár csak az otthonát nagybátyjáéval felváltó posztadoleszcens lány családregényét. Nem tudja, vagy nem mondja, hogy amit előadnak, az a helyzet egyik lehetséges megélése. A felnőtté válásnak ebben a szakaszában élesebb a szembefordulás a primer családdal, mint bármikor előtte vagy utána. Meg sem próbálja a többi szereplő motívumait megismerni, ill. amikor ez elhangzana, az előítéletessége miatt nem veszi számításba. A harmadik lány esetében súlyosabb helyzet tárul elénk: egy fiatal lányanya, aki gyerekkorában többet volt intézetben, mint otthon, családja szétesett. Már most bemutatja, hogyan „termeli” újjá ezt a sorsot gyereke számára. Ahelyett, hogy a műsorvezető megpróbálná ezt a szituációt tudatosítani és a lánnyal együtt valamilyen más megoldást kigondolni, a lányanya anyját vonja kínpadra, bűntudatot kelt, amely lehetetlenné teszi anya és lánya számára az újrakezdést. Ez esetben a műsorvezető akciója kifejezetten ártalmas.
– A lehető legérthetetlenebb, amikor a hatgyerekes „Anna Karenina” gyerekei meg sem jelennek. Egy igencsak krízisben lévő, külön élő házaspár szomorúságát látjuk, de egy percig sem válik érthetővé, mitől menekült el ez az asszony és mi lesz ezután a gyerekeivel. Teljesen hiteltelen, amikor azt mondja, magához veszi őket. Itt a hiteltelenség miatt felmerül a nézőben: vajon ezek a szereplők valóban a saját élettörténetüket mondják-e, vagy talán preparált amatőrök? Akármelyik verzió igaz, az tény, hogy a történetben háttérbe tolt gyerekek anyjuk nélkül élnek és nem látszik reményteljesnek további sorsuk.

Joshi Bharatnál

– Akárcsak Mónikánál, itt is megjelenik egy Anna Karenina hasonmás, szintén hat gyereke van, közülük öten intézetben élnek, ő sem látogatja őket. Joshi Bharat addig üvölt vele az erkölcsi magaslatról, amíg az asszony el nem sírja magát. Kiderül, hogy a műsorban szereplő apa sem neveli a közös gyerekeket, ő is eltűri, hogy intézetben éljenek, sőt, annyira elmérgesedett a viszonya válófélben lévő feleségével, hogy nem találkozhat az anya az intézetben a gyerekekkel, nehogy az apával összefussanak. Kis idő múltán Joshi Bharat azért oktatja ezt az apukát, mert nem szép dolog a feleségünk torkának kést szegezni. Fel sem merül, hogy a gyerekeikért mindketten felelősek lennének. Itt és most az anyát vonja kínpadra a műsorvezető. Érthetetlen okból megjelenik az anyai nagymama is, aki tovább gerjeszti a viszályt. Itt már jóformán szó sincs a szülői felelősségről. Arról például semmit se tudunk meg, mi van az asszony előző kapcsolatából született 3 gyerekével. Őket már korábban kiküszöbölték?
Mit tanultunk ebből az epizódból? Ha a felnőttek közt féktelen indulatok dúlnak, nincs más megoldás, mint a gyerekek intézeti elhelyezése. Magyarán: a gyerekek az ilyen helyzetben zavaró tényezők, félre kell őket állítani. A tv2 műsorvezetője egy percre sem rökönyödik meg ezen a „megoldáson”, ő csak a látogatás elmaradása miatt vonja kérdőre az elhagyott gyerekek anyját.
– A képernyőn is megjelennek gyerekek: egy kamaszlány és egy nyolc év körüli kislány. Említettük már a kamaszlány példáját, akit egy pederaszta férfi zaklat, és a műsorvezető szerint szemünk láttára akar neki szerelmet vallani. Joshi Bharat itt is főinkvizítorként viselkedik. Bár műsorblokk egy pontján megjelenik a felirat, amely szerint a WHO a pedofiliát betegségnek tekinti, a műsorvezető az idős beteg emberrel nem úgy viselkedik, mintha ennek ő is tudatában lenne. Semmit sem tesz azért, hogy ezt a gyereklány, az anyja vagy a műsor nézői is betegségnek tekintsék. (Utóbbiak Joshi Bharat által generált véleményéről a műsor folyamán beküldött inzerten futó sms-ek tanúskodnak.) Ezzel szemben stigmatizál, erkölcsi magaslatról mennydörgi: „Én ránézek, normális lelkem van, egy kislányt látok.”. A kamasz itt csak illusztráció, nem tud vele a műsorvezető mit kezdeni. Az anyát is meghívta a stúdióba, s ő sem megy el „jó tanács” nélkül: „ne fogadjon el piszkos ajándékot”. Szó sem esik arról, hogy a szülő kötelessége ebben a helyzetben megvédeni gyerekét, még akkor is, ha ilyen nagylányról van szó. Az ajándékok kidobálása az ablakon, vagy a szerelmes levelek dátumozása nem védelem. Ez utóbbi esetében még az a – nem alaptalan – gyanú is felmerül a nézőben, hogy az anya, szándéka szerint, számít az abúzusra, és nem megelőzni szeretné azt. Így, passzivitásával, ő is kiszolgáltatottá teszi lányát. A fiatalkorú néző számára ez a kép a magára utaltságot sugallja.

S végül, e fejezet lezárásaként meg kell indokolnunk tanulmányunk címét. Ez a cím akkor jutott eszünkbe, amikor megnéztük az alkoholista anya gyerekéről szóló blokkot. Ebben a blokkban mindenki kiszolgáltatottá válik. Egy anya megözvegyül és (valószínűleg gyász helyett) alkoholista lesz. Kislányát elhanyagolja, s hogy a gyerek ne kerüljön intézetbe, az anya nővére veszi magához. Ezek a tények hámozhatók ki a nagynéni elbeszéléséből. Mivel az anya nem látogatja a gyereket, nővére azt szeretné elérni, hogy a stúdióban találkozzon anyjával, mondván: a gyereknek nagyon hiányzik, leveleire nem válaszol, telefonjai elől elzárkózik. Két felnőtt nő súlyos konfliktusa ürügyet teremt arra, hogy egy személyiségi jogait védelmezni képtelen gyerek – aki nem képes tiltakozni az ellen, hogy legmélyebb bánata nyilvánosságra kerüljön – megjelenjen a képernyőn, előbb egy filmbejátszáson, majd személyesen. Az ellen sem tehet semmit, hogy egy olyan „nagy tekintély”, mint Joshi Bharat a szeme láttára szégyenítse meg anyukáját, akivel ilyen méltatlan körülmények közt kell találkoznia. Joshi Bharat ugyanis nem Salamon király, döntése korántsem salamoni döntés, egyetlen módszere a bűntudatkeltés és a megszégyenítés. Szemmel látható ugyanis, hogy ez az anya jelen állapotában képtelen gyereke nevelésére, s még akkor sem válik erre képessé, ha a műsorvezető megígérteti vele a kapcsolattartást. A kislánynak jelenleg feltehetően rendezettebb élete van nagynénjénél, mint korábban az anyjánál volt. Sem a gyereknek, sem az anyának nem használ Joshi Bharat azzal, hogy csapdát állít, olyan ígéretet csikar ki az anyából, amelyet bizonyosan nem tud betartani.
Ez a történet, akárcsak a többi Solt Ottilia szociológus (később országgyűlési képviselő) szegénységről mondott konklúzióját juttatja eszünkbe. Részt vett a 80-as években Kemény István szegénységkutatásában, és ennek kapcsán mondta: “nem az a szegénység, amit a javak hiányában láttunk, hanem az, hogy ezek az emberek hívatlanul beengedtek az otthonukba, asztalukhoz ültettek, és még válaszoltak is a kérdéseinkre.”

Végül, ezeknek a műsoroknak van egy minden korosztály számára – beleértve a felnőtt nézőket is – súlyos tehertétele: a délutáni kibeszélő show-k szereplői közt igen sok a szegény, hátrányos helyzetű ember, s köztük is felülreprezentáltak a roma szereplők. Rendkívül könnyen lehet cigány-ellenességet generálni, ha azt látjuk, hogy milyen könnyen válnak indulatossá, milyen csekély, a néző számára érthetetlen okok miatt esnek egymásnak. Aki nem ismeri a romák szocio-kulturális hagyományait, kommunikációs stílusukat, könnyen félreértheti és elítélheti körükben hétköznapinak számító összezördüléseket is. (Ebben a vonatkozásban ismételten felmerült bennünk, hogy a preparált szereplők viselkedését a műsor szerkesztői gerjesztik.) Ez nem lenne olyan nagy baj, mint az, hogy a nézők esetleg nem kizárólag a műsorban szereplő emberekről alkotnak ítéletet, hanem általánosítanak, tehát a látottak az előítéletességet fokozzák.

A szereplők világlátásának az egyik, az adásokban megnyilvánuló sajátossága, hogy önmagukat többnyire inkább jónak, míg meghívott „ellenfelüket” ennek megfelelően inkább rossznak, hazugnak, felelőtlennek stb. élik meg és ez megjelenik a velük szembeni kommunikációban is. Ez a jellegzetes működés mód a személyiség integrációs nehézségére utal. Az érett, felnőtt személyiség integrált. Ez azt jelenti, hogy önmagával és a világgal kapcsolatban is megengedi magának, hogy lássa a jó és a rossz oldalakat is, ami aztán képessé teszi arra, hogy kapcsolati nehézségeit a kölcsönös bizalom és együttérzés légkörében megoldja.
A serdülő korosztály nagy érzelmi viharokat él át, sok-sok belső feszültséggel küzd. Változó, szélsőségesen kellemetlen hangulatok kerítik hatalmukba őket. Ilyenkor az addig megszerzett integrációs képességük átmenetileg háttérbe szorulhat. A két műsor vendégei és műsorvezetői gyakran maguk is ilyen szétzilált állapotba kerülnek, vagy vannak, és ezért képtelenek uralni önmagukat. A világ jó és rossz pólusra hasítása és önmaguknak a jó oldalra helyezésével csökkentik a belső feszültségeiket. És ez pont az a működésmód, ami a serdülőt is jellemezheti átmenetileg. Fejlődési feladatuk ennek meghaladása. Ehhez ezek az adások nem nyújtanak segítséget, mert olyan felnőtteket láthatnak, akik maguk se tudnak ennél jobb megoldást. Pedig láthatnának olyanokat is, akik erre képesek. Ez a korosztály ki van éhezve arra, hogy megértő, elégedett, kíváncsi, alkotó, saját helyüket meghatározni képes felnőttekkel találkozhasson akár a képernyőn, akár az életben. Ez támogatja őket abban, hogy reális életcélokat, elérhető ideálokat találhassanak. Van gyerek és serdülő, aki olyan állapotú felnőttek között nő fel, amilyeneket ezekben a műsorokban láthatunk. Az ilyen fiatal számára az itt látottak megerősítően hathatnak arra vonatkozóan, hogy milyen is az élet. De amit látnak az az életnek a szomorúságra okot adó oldala.

Összefoglalóan, nem javasoljuk a két műsort 18éven aluliak számára, jó szívvel senki számára sem, pszichológiai szempontból, mert patológiás igények kiszolgálását célozza. Ellenében hat a 12-16 és a 16-18 éves korosztály fejlődési szükségleteinek és feladatainak. A véleményben részletesen kiemelt példák csak illusztrációi a patológiás kapcsolati minták, a manipuláció megvalósulási módjainak. Nem azt jelenti, hogy csak a kiemelt esetekre érvényesek A látott adások valamennyi „beszélgetésére” jellemzőnek találtuk. A két, részletesen ismertetett, traumatizáló hatású blokk – egyiknek a 8 éves kislány, másiknak a serdülőkorú megerőszakolt lány volt a főszereplője – a gyerekvédelmi felelősök hatáskörébe tartozó ügyként is értékelhető. A véleményben kiemelt pszichológiai szempontok alapján a műsorban 18 éven aluliak szerepeltetése nem támogatható.

Egy hozzászólás

Kovácsné Wottava Erzsébet2011. június 6. 12:03

Teljesen egyetértek azzal, hogy ez a két műsorban 18 éven aluliak szerepeltetése nem támogatható. A téma választása rontja a “Család-modell” imigét. Uszit az agresszíóra, és az alkoholizmusra. Ennél jobb időtöltést is ki lehetne találni a TV-ben. Ez a kettő nem az! Szinte szégyene a TV-nek, hogy ilyen butító,durva adásokat tűz műsorára. De lehetne még sorolni a negatívumokaT, mert pozítivuma és építőjelleg az nincs.
Nagyon elszomorító……
Üdvözlettel Kovácsné Wottava Erzsébet

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio