„Summer lovin’ had me a blast… summer lovin’ happened so fast. Met a girl crazy for me… met a boy cute as can be.” – zenésítette meg a Grease is azt a jelenséget, ami bármikor bárki életébe beszüremkedhet keserédes kockázatával, és amit megpróbálok most ujjaim közé csippentve megnézegetni. A napillatú izzadt bőr, vagy a nyomdaillatú tudomány legyen a kiindulópont? – dilemmáztam magamban, mikor a nyári kalandokról szóló gondolataimat és tapasztalataimat álltam neki leírni. Végül a pszichológiai véna a homlokára csapott, hogy stílusos képzavarral éljek: pont a dilemma a kiindulópont! Hisz a kérdés örökérvényű: belemenni a nyár adta kalandokba vagy sem?
Olyan gyorsan történt minden…
Biztos mindenki fel tud idézni magában olyan bódult, mágikus nyár estét, napokat, heteket, amiben túlfűtött szerepe lett valaki különleges személynek. Ez az eszeveszett vonzalom, kontrollálatlan odaadás sokak életében teremtett (jó esetben) váratlan harmóniát, őrült boldogság és teljesség érzetet. Persze, ez a varázslat az év során bármikor és bárkivel előfordulhat, de a nyár, a feromonszint megemelkedésen túl, számos ponton megtámogatja a futó kapcsolatok esélyét. Nyáron, kortól és nemtől függetlenül sokszor könnyebb a csábulás.
Nyáron valahogy minden más. Szünetel a megszokás, a mókuskerék, a szabályok. Messzire is azért utazunk, hogy ha átmenetileg is, de elvágjuk mindazt a kötődést, megkötést, amiért nem tudunk lazítani, amit az otthonunkban nem tudunk elengedni, ami csörög, pittyeg, érkezik, küldik, választ vár. Az új élmények frissességükkel aztán egyik momentumról a másikra ejtenek rabul, érthetetlen, megmagyarázhatatlan és legtöbbször ellenállhatatlan módon. Igaz, a nyártól mindenki mást akar, mást vár, de azt a mást mégis milyen gyorsan! A kutatók sem vártak az eredménnyel, melyből kiderült, hogy az első 90 másodperctől kezdve maximum 4 percig tart, hogy tudattalanul kialakuljon a kezdeti vonzalom a másik felé. Hol marad hát a tudatos döntés, amin annyit rágódnak a kalandorjelöltek? S rágódhatnak is sokáig azután, hogy az ígéret ígéretével vagy éppen kószán, némán, de búcsút int egymásnak „ad hoc” Rómeó és Júlia, hogy ragyogóra sikált egóval térjenek vissza a hétköznapokba. És vajon tényleg megéri?
Tenni vagy nem tenni, ez itt a kérdés?
Sylvia Plath szerint az élet legtermészetesebben a szüntelen felfedezéssel tudjuk megismerni, megélni. Ebbe nem csak külvilágunk és a tapasztalás, de a személyiségünk hitelesebb megismerése is beleértendő. A felfedezés, a kihívások az egyetlen lehetőségünk, hogy a valóságot mutató térképünk ne csak egy zárt rendszer torz önámítása maradjon, amelyben csupán saját, elhasznált levegőnket lélegezzük be újra és újra, egyre több és több ámítást és illúziót. Ezzel egyetértésben M. Scott Peck is állítja, hogy a kihívások kerülése lassan már emberi karakterisztikává vált, amit ha természetesnek is hiszünk, nem jelenti, hogy esszenciális, célravezető és megváltoztathatatlan lenne. Ugyanannyira természetes a nadrágba rondítani, vagy soha többé nem mosni fogat, mint diákként, szülőként, akár bigott erkölcscsőszként beleomolni egy idegen szerető karjaiba (spirituális vagy szimpla nyaraló) utunkon. Hisz ki mondja meg, fejlődésünkhöz milyen tapasztalatra van igénye a tengernyi gépies konvenciókba tagolt lelkünknek? A természetellenes viselkedés pont a legerkölcsösebb önfegyelemmel kezdődik, ki veszi hát a bátorságot azt állítani, hogy az önfegyelem elvesztése is természetellenes lenne? Minden emberi késztetés, ösztön vagy cselekedet természetellenes hát? Mi a természetes? A nem cselekvés – sokkal inkább természetellenes, mint a cselekvés.
De hol kezdődik a ló túloldala?
Az alkalmi szexuális kapcsolatot keresők száma – minden kihíváskerülésünkkel együtt – az utóbbi évtizedekben mégis megnőtt, amit számos terapeuta az „emocionális anorexia” jelenségének tud be. Ennek lényege a társas kapcsolat nélküli létezés. Dr. Douglas Weiss pszichiáter, a szülőkkel való megromlott viszonyban látja az okokat. Ezek az emberek életvitelszerűen kerülik a tartós kapcsolatot, és szándékosan csupán alkalmi szexualitást keresnek. Ilyenkor mentálisan különválik a szex és a tartós kapcsolat, a partner értéke konzumenizálódik, és lecserélhetővé, sőt, lecserélendővé válnak. Az így élő emberek valójában nem érzik magukat méltónak a szeretetre, hosszabb ideig nehezükre esik elviselni a gyengédséget, kötődést, és mélyre lenyúlva gyerekkoruk zsebében, eséllyel találunk is ezzel összecsengő mellőzöttséget, cserbenhagyást. A férfiaknál az alkalmi kapcsolatok gyarapodásra egyértelműen a tartós viszony ellen dolgozik, míg nőknél a hasonló életvitel az oly sokszor citált önbecsülést rontja le, minden musicalbe illő romantika ellenére. A nők érzelmi kötődés igénye – a tanulmányok fényében is – az alkalmi kapcsolatokból sem szorul ki. Megdöbbentő, de a hippi korszak szexreformer hölgyei is, utólag, üresnek ítélték a látványosan imádott, fékevesztett korszakot.
Miért jó, ha mégsem jó?
A statisztikák szerint, míg a férfiak egója felfrissül a kaland nyomán, a legtöbb nő letargiába fojtja az alkalmi románc varázslatát. Anna Campbell durhami 1700 fős vizsgálatából kiderült, hogy míg a nők 54 százaléka pozitívnak élte meg kalandjait, addig a férfiak 80 százaléka mondta ugyanezt, ráadásul esetükben a varázslat a mindennapokra is kihatott, nem úgy a nőknél. A férfiak magabiztosak, erősek, a nők inkább bűnbánóak lettek, mert inkább érezték magukat kihasználva. Hogy mégis mi viszi bele a nőket a kalandba, azért Campbell a nők természet adta afrodiziákumát teszi a felelőssé: a menstruációs ciklus peteérés időszakát.
A férfiak sokat emlegetett biológiai meghatározottságát talán nem is kell kifejteni, úgy vélem azonban, hogy egyik nem esetében sem redukálható a párválasztás egy egytényezős elméletté. A férfiak párválasztó stratégiája is legalább kétféle: másképp választanak rövidtávon (elsősorban a szexuálisan kapható nőket), és mást választanak hosszútávra (a hűség jegyében). Az evolúciós pszichológia a kérdést ugyan igyekszik leegyszerűsíteni a „férfi siker – női szépség” mindenkori párválasztó motivációs alapvetésre, de azt gondolom, biológia, emociók, kultúra, alkalom, mind csak néhány azokból a tényezőkből, amelyek végül megcsillannak a tavon, borospoháron, vagy egymás szemében abban a bizonyos elgyengülő pillanatban…
Elvesztettem az eszem! Teljesen levett a lábamról…
S mi történik, amikor találkozik mondjuk egy emocionálisan anorexiás férfi egy éppen petét érlelő nő? Az a sztereotípiák mélyén is elsősorban a szándékok kombinációjától függ. Hogy a felek mennyire kommunikálnak egyértelműen, mennyire vannak tisztában igazi vágyaikkal, menyire gabalyodnak illúziókba és mennyire ismerik önmagukat. M. Scott Peck szerint fontos megkülönböztetni a vágyakozást az akarattól, a cselekvéstől. A vágy nem feltétlenül fordul cselekvésbe. Az akarás egy olyan vágy, ami már kellő intenzítással bír, hogy cselekedet legyen. És ez az egyik kulcskérdés a téma asztalán: mi az a pont, amikor az ember teret enged a vágynak, a kalandnak, amikor a „szeretném megtenni”-ből „meg fogom tenni” lesz? A könnyű flört „szerződésé”-től, az alkalom szülte romantika-tolvajláson át, a nagy Ő megtalálásáig számos motiváció és lehetőség felmerülhet. De ami igazán fontos, az az őszinteség: a másikkal és önmagunkkal szemben!
Az őszinteség, folyamatos és véget nem érő önmegfigyelésre alapul, ami nem csak a céljainkra, szavainkra, hanem azok kimondásának a módjára is rávetül. Az őszinteség ugyanakkor nem fájdalommentes. Ezért is hazudnak viszonylag gyakran (különösen a flört világában) az emberek, amikor is megpróbálják elkerülni a felfedezéssel, kihívással járó fájdalmat és annak következményeit: pl. hogy Rómeó semmi mást nem akar, csak egy éjszakát Júliától, és teljességgel kizárt, hogy valaha is életét adja az ő szerelméért. Vagy trófeát gyűjt, fogadott a barátokkal, magányos. Vagy Júlia hallgatja el, hogy nőiségében elhanyagoltságát akarja kompenzálni, esetleg pont hogy éjszakai pillangó hamis képében épp férjet vadászik a nyaralók közt. Céljaink eléréséhez tehát gyakran a rövidebb utat választjuk. Ami helyes, emberi lényként feladatunk, célunk a folyamatos, lehetőleg minél gyorsabb fejlődés (személyes fejlődés). De, ha bármivel segítjük is ezt a folyamatot, legyen az egy kerülőút, egy kiskapu, rendben van, amíg elég őszinték tudunk lenni a szenvedély építő megtapasztalásában, ami így akár egy nyári l’amour képében hozhat spirituális töltekezést.
A Kaland Törvények
Az egységes alapszabály, amellyel megvédhetjük magunkat a sérüléstől, hogy soha ne várjunk többet egy kalandtól, mint amennyit valóban tartogat!
A kalandor csomagból ezért ne felejtsük ki a szigorú önvizsgálatot. A világot csupán egy úton ismerhetjük, a vele való kapcsolódáson keresztül. De Peck hangsúlyozza, hogy eközben ne csak önvizsgáljunk, hanem az önvizsgálót is önvizsgáljuk. Mások és a világ ismeretéhez elengedhetetlen a magunk ismerete, mit miért teszünk, mik a valódi szándékaink. Ezek leggyakrabban nem olyan egyszerűek, mint ahogy a Nap világit az égen – különösen a rekkenő nyárban –, de gyakran inkább rejtettek, mint a Hold árnyékos oldala, amely ugyanakkor részt vesz az apály-dagály (kalandos) dinamikájában. Ha nem tudjuk, mi van a Holdunk másik oldalán, azt sem fogjuk tudni, miféle dagály sodor minket egy ismeretlen csábító karjaiba. Ami lélekemelő tapasztalat is lehet, de keserédes ballépés is…
Az ígéretek édességét lehet így is élvezni, eljátszani, elregélni, de maradjunk tudatában a realitásnak és a céljainknak úgy, hogy túlzásba se vigyük erkölcseink feletti csőszködésünket. Tudatosságunkkal felszerelkezve merjük vízre tenni szemérmességünket, mert szándékaink többnyire úgyis az arcunkra vannak írva. Egy szintén durhami vizsgálat szerint ugyanis leolvasható az arcról, hogy valaki alkalmi vagy komoly kapcsolatra vágyik. A nők jellemzően a komoly partner, a férfiak pedig az alkalmi kaland arckifejezését preferálják. 700 vizsgálati személy több mint 70 százaléka helyesen tippelt az előzőleg nem ismert emberek fényképei alapján, hogy kinek lehetnek komoly, ill. könnyűvérű szándékai (amit a kutatok előzetesen önjellemzés formájában gyűjtöttek be). Lynda Bootthroyd, a Durham Egyetem pszichológus professzora szerint, a résztvevők egyáltalán nem értették, hogyan működik az érzékenységük, de működött. Vágyaink és kommunikációnk tudatában tehát csak néhány aspektus szem előtt tartásával optimalizálhatjuk kalandozásaink kimenetelét és hozadékait.
Ha a lámpás mégis égve marad…
Elővigyázatosságunk ellenére az is előfordulhat, hogy bizony szívünk párja toppan életükbe egy pálmafa, gyepre terített pokróc vagy vízi bicikli kíséretében. S ha ez így alakul, legyünk nyitottak rá. Felmerül azonban a kérdés, hogy a bikini-túra szenvedélyes kalandját hogy emeljük a komoly kapcsolat szerelmi piedesztájára? Erre keresték a választ a Stony Brook University pszichológusai, akik számos tanulmány összesítésével dolgozták fel a rövid és hosszú távú kapcsolatok mechanizmusát. Megkülönböztették a romantikus, szenvedélyes és baráti jellegű kapcsolatokat, de leszögezték, hogy az emberek tudatában a romantikus és a szenvedélyes minősítés sajnos leggyakrabban felcserélhető. Bianca Acevedo hangsúlyozza, hogy ez óriási tévedés. A romantikus szerelem intenzív, elkötelezett, szexuálisan felfűtött, de nélkülözi a rózsaszín felhőt, amely inkább illik a szenvedélyes szerelemre, azzal a megszállott attitűddel aládúcolva, amely könnyendén gátad szab mindenféle rációnak és józanságnak, leginkább pedig a megfontoltságnak. A kutatásban romantikusnak besorolt párok voltak (a másik két kategóriához képest) a legkiegyensúlyozottabbak, legöntudatosabbak és, ezáltal, a legboldogabbak, ami érvényes volt a rövid és hosszú kapcsolatokra egyformán. A szenvedélyes szerelmesek ugyanakkor csak rövidtávon voltak elégedettek. Ám a kutatók hozzátették, hogy ez a dinamika nem törvényszerű, a kapcsolaton belüli romantika megteremthető, amiért azonban a feleknek tenniük kell. A szalmalánggal gyúlt tűz csak így tartható fenn olyan mértékben, hogy a nyárest varázslatától és feromonoktól függetlenül tegye boldoggá a párt, hosszú távon is.
A nyári kalandok világa olyasmi, mint egy terasz a házon, amelyik kinyúlik a munkát, kereteket jól képviselő épületből a forró, tágas levegőbe, és felkínálja a rajta tartózkodókat az élet alkalmi kénye-kedvére. Szédült zenék, fülledt ízek, fedetlen testrészek, ösztönbolondító illatok zamatos egyvelege pillanatok alatt sodor egymás mellé két idegent, akik aztán a felforrt dilemma kellős közepén arra ocsúdnak, hogy választaniuk kell a viszont nem látott, megbánt könnyelműség és a csodálatos, sorsszerű, szenvedélyes romantika címkéje közül. De hisz ahány ember, annyi címke! A nyári kalandok lélektana ezért mégsem kategorizálásukban keresendő. Hogy ki minek minősít egy tettet, az maradjon mindenkinek a lelkiismereti bukszájában, a fontos ugyanis az, mit várunk és mit várhatunk egy nyári kalandtól? Mi az a jól felfogott tapasztalat, amiért érdemes belemenni, és mi az, amiért nem? Könnyed flört, vad éjszaka név nélkül, szerelem első látásra – a nyárba és kalandjaiba mindenképp úgy menjünk bele, hogy ismerjük annak a fordulópontnak a motorját, amitől a vágy végül tetté hevül…
Felhasznált irodalom:
M. Scott Peck, M. D. (1978): The Road Less Traveled, A new psychology of love, traditional values and spiritual growth.
Malach-Pines, Ayala (2005): Falling in love : why we choose the lovers we choose.
0 hozzászólás