Nyár, kamaszok, első szerelem… Mit tegyen a szülő (és mit ne tegyen)?

A nyár egy fiatalnak a kötöttségek fellazulásának, a szórakozásnak, az ismerkedésnek és óhatatlanul a szerelemek kialakulásának fontos időszaka. Mit tehetnek a szülők, ha gyermekük éppen az első (és sokak szerint a legmélyebb nyomot hagyó) szerelmen, majd az azt követő csalódáson esik át? Veszélyes lenne a szerelem, ami gyakran szembefordítja a gyermeket a szüleivel? Valójában nem, hanem fontos jelzés a szülőnek arról, hogy gyermeke épp hol tart élete nagy útján. (Ezen az úton a szüleink egy ideig a kezünket fogják, majd elengedik azt.) Sőt, ha pár tanácsot megszívlel a szülő, az első szerelem még a gyermekével való kapcsolat megerősítését is szolgálhatja. Az alábbiakban a neves amerikai pszichológusnő és „szerelem-szakértő”, Ethel S. Person gondolatait tolmácsoljuk az első szerelmet átélő gyermek és az aggódó szülő helyzetének leírására.

 

 

Gyermekük első szerelmét a szülők valós veszélyként élhetik meg. A gyermeket ilyenkor olyan erős és szinte kontrollálhatatlan érzelmek kerítik hatalmukba, amelyek már nem hozzájuk, a szülőkhöz kötődnek, nekik már nincs hatalmuk fölöttük, hiszen lényegük szerint másra, a szerelem idealizált tárgyára irányulnak. A szülő addig megszokta, hogy gyermeke elsősorban hozzá kötődik, egyedül őt idealizálja (na meg néhány film- vagy sportsztárt), és akkor valami hirtelen megváltozik. Sőt: a szerelem lehet a szülők elleni lázadás egyik eszköze is. Figyelem: attól, hogy esetleg ilyen „lázadó” szerepet is betölthet a fiatal szerelmes életében, még lehet a szerelem igazi, azaz intenzíven és valóságosan megélt érzelem, tessék hát mindig komolyan venni!

 

Valójában a szülőkről való leválás a szülőnek és a gyermeknek (még ha egyik, másik vagy mindkettő tagadja is ezt) egyaránt nehéz folyamat. Igazi krízis, azaz fordulat, ami a szó eredeti jelentése. Ebben a minden felet megviselő időszakban éppen a szülőkről való érzelmi leválást és a felnőtté válást segíti elő a szerelem. Nem véletlen, hogy érzelmi, biológiai és kapcsolati fejlődésünk, még ha kilengésekkel is, de nagyjából egybe esik. Fontos dolgok történnek, fontos változások jönnek! Ez persze ijesztő jelzés is lehet a szülőnek: a gyermek érzelmi élete új szakaszba lépet, ahol a szülő már nem tud helyette dönteni, hiszen az érzelmek nem írhatók át ésszerű döntésekkel. Emlékezzünk csak a Romeo és Júlia egyik jelenetére, ahol Júlia hiába ígéri meg anyjának, hogy a „délceg Páris” herceg lesz a választottja, mégsem tudja szeretni őt. Pedig a szülő csak „jót akar” – ismerős, ugye?

 

„Ellentmondásosnak tűnhet, de a szerelem nagyon ellenálló a társadalmi elvárásokkal és a törvényi szabályozással szemben, ettől válik szabaddá, akaratlanná. A hasznossági, célszerűségi szempontok próbálhatnak ugyan irányt szabni, de a szerelem nem engedelmeskedik ezeknek. A szerelem mentes a célszerűségtől, éppen ettől szabad és akaratlan.”

 

Mit tehet a szülő? Először is, visszagondol saját fiatalkorára, a neki adott tanácsokra, azok haszontalanságára – és nem igyekszik ugyanazt a hibát elkövetni. Teheti azt, ami az „elég jó” szülő dolga: érzelmileg támogatja szerelmes, és ennek természetéből adódóan a szerelem tárgyát idealizáló gyermekét. Mit jelent az érzelmi támogatás? Nagyon röviden: empátiát és elfogadást – és sok türelmet.

 

Nem úgy születünk, hogy van önbizalmunk, hogy bízunk magunkban, hanem ezt az életünk folyamán tanuljuk meg. Megtanuljuk abból, hogy mások, különösen a szüleink bíznak bennünk, elfogadnak minket, még ha, mint láttuk, nem is mindenben értenek velünk egyet. Mert rosszabb esetben azt is megtanulhatjuk, hogy ne bízzunk magunkban, az érzéseinkben, az értékeinkben.

 

És a szülő érzései? Azokat sem szabad a szőnyeg alá söpörni. A szülő természetesen kifejezheti (ha megkérdezik tőle, ahogy az egyenrangú partnereknél szokás) a véleményét, de azt nem erőszakolhatja rá a másikra. Ez nem tanács, hanem ahogy azt Júlia és az anyja példáján is látjuk, az ilyen nyomás egyszerűen képtelenség. Ezen felül elfogadni a gyermekünk érzéseit (pláne, ha nem értünk velük egyet) nagyon fontos és ugyanennyire nehéz dolog is. De a másikba vetett bizalmat jelzi, amelynek értéke felbecsülhetetlen minden kapcsolatban. („Nem értek veled egyet, ám elfogadlak és így is szeretlek.”)

 

Fontos itt megjegyezni, hogy a szerelem a külső szemlélő számára gyakran túlzásnak tűnhet (Vajon mit eszik annyira azon a fiún/lányon?), legyen szó akár a gyermekünkről, akár egy barátunkról vagy kollégánkról. Az idealizálás és az ezzel gyakran együtt járó csalódás nem csupán az „életről semmit nem tudó kamaszok”, hanem bizony a komoly élettapasztalattal rendelkező felnőttek számára is ugyanakkora próbatétel.

 

A szerelem, különösen, ha véget ér (ami gyakran előfordul, és magától is, mindenféle külső nyomás ellenére), nem életbölcsességekre és okosságokra vágyik, hanem együttérzésre. Ha egy gyermek elsírja szerelmi bánatát, a szülőnek először is örülnie kell a bizalomnak, amivel gyermeke megtisztelte! De semmiképp sem azt kell ilyen helyzetben (sem) megmutatnia, hogy ő milyen okos („Ugye, megmondtam!” „Hagyd abba a szenvedést, majd lesz másik.” stb.). A szülőnek azt kell adnia, amire ilyenkor sebezhető gyermeke vágyik: megértést és támogató jelenlétet. „Most nagyon rossz lehet neked.” „Itt vagyok, számíthatsz rám.” Gyermekünk fájdalmát nem lekicsinyelni, hanem elfogadni kell, hogy ő is elfogadhassa és ezután feldolgozhassa azt. A szülőnek az első szerelem azért is próbatétel, mert (talán először) teljesen felnőttként kell a gyermekére tekintenie. Egy olyan személyként, akinek ugyanolyan gazdag és bonyolult érzelmi világa van, mint őneki.

 

A(z első) szerelemmel járó csalódást, a szerelem elmúltát, a szárnyalás után a földet érést, az esetleges csalódást stb. el kell gyászolnia a szerelmesnek (akár gyermek, akár felnőtt). Pontosabban: tudnia kell elgyászolni. A gyásznak fázisai vannak, mély és bonyolult érzés ez is, és ugyanúgy nem lehet külső nyomással siettetni, mint a szerelmet. De azt is mondhatnánk: a külső nyomás éppen az ellenkező hatást válthatja ki.

 

Az életben nem csak az a szülő feladata, hogy járni tanítsa meg a gyermekét, hanem arra is meg kell tanítani, hogyha elesik, hogyan álljon fel újra. Ehhez a gyermeknek bíznia kell magában, hogy képes erre. Képes felállni és újra szerelembe esni, ami minden veszélye ellenére az egyik legnagyobb próbatétel és leggazdagabb élményforrás az életünkben.

 

Az írás Ethel S. Person: Szerelmi álmok és végzetes találkozások. A romantikus szenvedély ereje (Oriold és Társai Kiadó, 2011) című könyv felhasználásával készült.

 

Ha még több érdekesség érdekli a szerelem, a kapcsolatok mibenlétéről, Önről és a szerelemről, akkor ajánljuk ezt az oldal:

http://hu.orioldbooks.com/2012/01/szerelmi-almok-es-vegzetes-talalkozasok.html

 

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio