A biológus véleménye – Altbacker Vilmos: Az agresszió biológiája

ELTE Etológia Tanszék
A szociális állatok életével ismerkedő kutatók számára néhány évtizeddel ezelőtt “természetes” volt, hogy az állatok önzetlenül segítenek egymásnak, és csak ritkán fordulnak elő közöttük komolyabb összetűzések közöttük. Ez az idealizált kép azonban megváltozott, amikor a biológusok alaposabban megismerték az állati társadalmakat. Egyszerűen nincs hely mindenki számára…

Az agresszió köznapi értelme sokrétű, így jelöljük a haragos szóváltást, verekedést, vagy akár a háborús összetűzéseket is. Hasonló jelenségeket állatoknál is megfigyelhetünk, és mivel velük könnyebb kísérletezni, az ilyen vizsgálatokból sok mindenre következtethetünk az emberi összetűzések természetével kapcsolatban is. De mivel a hasonlóság sokszor csak felszínes, érdemes az agesszió biológiájával alaposabban is megismerkedni.

A szociális állatok életével ismerkedő kutatók számára néhány évtizeddel ezelőtt “természetes” volt, hogy az állatok önzetlenül segítenek egymásnak, és csak ritkán fordulnak elő közöttük komolyabb összetűzések. Ez az idealizált kép azonban megváltozott, amikor a biológusok alaposabban megismerték az állati társadalmakat: egyre több véres eseményre derült fény, vagyis az agresszió igen elterjedt az állatvilágban. Bár formájukban az összetűzések igen változatosak (nehéz is lenne pl. az integetőrákok vagy a szarvasbikák harcának részleteit összehasonlítani), mégis nagy a hasonlóság abban, hogy a harci cselekmények jellegzetes körülmények között fordulnak elő az állatvilágban, és e körülményekből a kiváltó okokra is következtethetünk.

A darwini biológia szerint az evolúció hajtómotorja az, hogy egyszerűen nincs hely mindenki számára. Ebből következően az egyedek között vetélkedés zajlik, és ebben mindenki szükségképpen önző: az a legrátermettebb, aki a legtöbb utódot tudja felnevelni, akár a többiek kárára is. Mivel a többiek érdekét néző egyedek az önzőknél kisebb eséllyel szaporodnak, a generációk során ők kiszorulnak a populációból. Azt várjuk tehát, hogy e folyamat eredményeképpen a ma élő egyedeknek harcolnia KELL, ha valami veszélyezteti a végső célt, a szaporodást.

A való természetben sok, a szaporodást veszélyeztető tényező található, bizony gyakran előfordul, hogy valamilyen fontos dologból, ún. erőforrásból kevesebb van a kelleténél. Ha nem jut elég táplálék, víz, búvóhely, vagy magukból a nőstényekből mindenkinek, akkor várhatóan emelkedik az összetűzések száma. A természetfilmekben nem véletlenül mutatják az itatóknál összesereglett állatokat, ott mindig történik valami drámai. Ha nagy a szárazság és sok a vetélytárs, harcolni kell a vízért. De a szükségnél talán csak a vesztenivaló nagyobb, hiszen egymást is megsebezhetik, meg a ragadozók sem nézik mindezt tétlenül. Inni kell, de nem mindenáron, a vízforrást a kelleténél tovább kisajátító egyed szükségtelen kockázatot vállal. Ebből következően az agresszió hiánya ugyanúgy hibás döntés lenne, mint a folytonos verekedés, vagyis az agresszió optimális mértéke várható.

A biológiában mindazt agressziónak tekintjük, ami ahhoz vezet, hogy egy egyed a mások kárára erőforrást szerez. Ennek az erőforrás tulajdonságaiból adódóan sokféle formája lehetséges. Ha a szűkös forrás, pl. táplálék egyenletesen eloszolva található, akkor annál több jut belőle valakinek, minél nagyobb területet tud birtokolni. Mivel mások is szeretnének a területből részesedni, el kell zavarni a betolakodókat. A többiekkel szemben védett terület a territórium. Mivel a területnek el kell látnia a gazdáját, plusz még a védelem költségét is fedeznie kell, és a terület véges, a territórium száma korlátozott. Aki képes területet szerezni, az részesül a forrásból és jó erőben készülhet a szaporodási időszakra, a többiek vagy éheznek vagy elvándorolnak.

Más tulajdonságok szükségesek egy territórium megszerzésére és megtartására. A területfoglalás sokszor a nyers erőn múlik, a fenntartáshoz gyakran elég az erő fitogtatása. Ez olyan jelzésekkel történik, amit csak a legjobb erőben levő egyedek képesek mutatni: a 90 decibeles hangot kiadó csalogány hím egész éjszakai éneke megbízható jelzése annak, hogy a tulajdonos a legjobb egészségnek örvend. Ebből a többi hím számára az következik, hogy jobb máshol próbálkozni, míg a nőstényeknek a kedvező partnert hirdeti a hangjelzés. Ezt úgy bizonyíthatjuk, hogy csalogány éneket magnóról visszajátszva hímekből távolodást, nőstényekből közeledést válthatunk ki.

A madárdal sokszínűsége nagy élvezet a tavaszi erdőt járó embernek, de a sokféle strófa élvezeti értéke mellett az énekes egyedi azonosítására is alkalmas. Ha egy területgazdát eltávolítunk, de énekét továbbra is felvételről sugározzuk, a területre több napig nem hatolnak be idegenek, míg ének nélkül egy-két óra alatt új gazda érkezik. Az ének elsősorban a betolakodó vetélytársak távoltartására való, a szomszéd territóriumok tulajdonosai már nem veszélyesek, van saját területük. A birtokosok között egyfajta “kölcsönös megnemtámadási szerződés” lép életbe. A szomszédok tudják, kinek merre van a területe, és ezt mindenki tiszteletben tartja. Ha viszont a már ismert ének új helyről szól, azonnal reagálnak az énekre, mintha az egy ismeretlen kihívó lenne.

A farkascsapatok vonyítása sok mindenben hasonlít a madárdalra. Az alkonyati vadászat kezdete előtt a csapat vezetője kezdi a vonyítást, a többiek becsatlakoznak. A kórus hangkavalkádja tudósítja a szomszédos farkasfalkákkal, hogy kik, milyen létszámban indulnak vadászni. A szomszédok (főleg, ha kevesebben vannak) odébb húzódnak, és a két csapat még véletlenül sem szalad egymásba. Ha mégis ez történne, kitör a verekedés, és a bandaháború gyakran végződik a tagok halálával, olyannyira, hogy ez a leggyakoribb halálok a farkasoknál! Ez is azt mutatja, hogy a vonyítási kórus fő funkciója a többiek távoltartása, a bandaháború megelőzése.

A farkasok csapaton belüli összetűzései más logikát követnek. Ott élnek csapatokban, ahol a táplálék nem eloszolva, hanem tömbösítve található, nagytestű szarvasok formájában. Ezek viszont védekezni is tudnak, így több egyed együttműködése révén ejthetőek csak el. A kényszer viszont nem jelenti azt, hogy mindenki egyenlően részesül a jogokból, a csapattagok között egy rangsor van, és ennek megfelelően részesülnek a forrásokból. A táplálékot még csak-csak megosztják, a szaporodás joga azonban csak a legerősebb hímet és nőstényt illeti meg. A csapaton belüli rangot a farok és fejtartás jelzi, a magas rangú fennhordja az orrát, a beosztott behúzza fülét farkát. Ha ellentét támad a csapaton belül, és azt a pózolással nem sikerül rendezni, akkor összecsapnak a vetélytársak, és eldöntik, ki az erősebb. Ez azonban ritkán vezet sérüléshez, mert a vesztes megadó póza gátolja a fojtást. Ez a gátlás azonban csak ismerős egyedek között működik, más csapatok tagjaira nem érvényes, ezért vannak a csapatok közötti verekedésnek fatális következményei.

Az emlős állatok gyakran mirigyváladékaikkal jelzik a területük határait. A farkasok körülkocognak területük határán, és 50-100 méterenként vizeletjelet helyeznek el egyes kiálló tereptárgyakra (minden kutyát sétáltató ember ismeri a fatörzsek mágikus vonzerejét). A vizelet szaga egyedi, ha a szomszéd a határra ér, megszaglássza a jeleket, majd felüljelöli azt, és ha nincs ismeretlen jelzés, mindenki megy a dolgára. Az ilyen jelzések agresszív voltát az is alátámasztja, hogy jelzések intenzitása és a harci kedv egyaránt összefügg a hím nemi hormon, a tesztoszteron vérbeli koncentrációjával. Ha ilyen hormon injekciót adunk alárendelt egyedeknek, azok előre lépnek a rangsorban, néha még a rangsort vezetőket is megtámadják. A hím hormon és az agresszió között kölcsönös kapcsolat van, a rangelső egyednek akkor is a vezetőhöz illően magas lesz a hormon koncentrációja, ha nem győzelemmel jut előre, hanem mi távolítjuk el a vetélytársait.

Összetűzésekhez vezető érdekellentét állati családon belül is előfordul, más lehet a szülő, más az utód érdeke, és ekkor jelentkezik a fegyelmező agresszió. Az utódnevelési periódus vége felé az utód szeretne minél tovább gondozást kapni, míg a szülő már saját kimerült tartalékait pótolná, vagy egy másik fészekalj nevelésébe kezdene. Ebben a helyzetben gyakran megfigyelhető a szülő támadó fellépése, gyakorlatilag elkergeti az utódját. Ez az elválasztási agresszió. Régi megfigyelés, hogy a családon belüli konfliktusok könnyebben megoldódnak, az összetűzések kevésbé hevesek, mint ismeretlen egyedeknél. A szülő elnéző saját kölykével szemben, egy idegen kölyköt meg is ölhet, ez is része az evolúciós vetélkedésnek. Az ilyen kölyökgyilkosságok általában akkor fordulnak elő az állatoknál, amikor átrendeződik a család. Ha az afrikai oroszlán csapatba új hímek érkeznek, megölik az előző kölyköket. A nőstények ezt eltűrik, sőt, pár napon belül ivarzani kezdenek, és párzanak a csapat új vezéreivel. Vezér nélkül nem marad fenn egy csoport, így viszont késedelem nélkül közös kölyköket kezdenek nevelni, akikért mindenki maximális kockázatot vállal.

Mivel a híradások ontják a drámai eseményekről szóló beszámolókat, könnyen az a benyomása alakul ki az embernek, hogy fajunk különösen agresszív. Ez azonban tévhit, ma elegendő adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy kijelenthessük: az ezer egyedre jutó összetűzések száma a legtöbb állatnál jóval magasabb, mint a nagyvárosi környezetben élő embernél. Még szelídnek tartott nyulaink vagy galambjaink sem lennének képesek arra, hogy egy tömegközlekedési eszközön a többiek megtámadása nélkül utazzanak. Az embert épp az tette képessé arra, hogy városokban éljen, hogy jól tűri ismeretlen fajtársai testközelségét. Bár a zsúfolt buszon érdemes megfigyelni önmagunkat, izmaink mennyire megfeszülnek. És lazítsunk, ha kezünk ökölbe szorul.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio