Bokor Judit : A női élet krízisei – II. Az abortusz | ||
A nőgyógyászoknak, és az egészségügyi személyzetnek, miután ellátták a beteget, nem feladatuk a lelki történésekkel is foglalkozni. Sem idejük, sem pedig képzettségük nem teszi lehetővé, hogy egyénre szabottan lelki utógondozást végezzenek. Pedig mint minden kórházi tartózkodás, vagy testi beavatkozás mélyen érintik az emberek pszichéjét. A nőiség, női identitás öndefiniálásakor meghatározó tényező, hogy valaki képes-e nőből anyává válni, vagyis a biológiai nemének megfelelően reprodukciós feladatának eleget tenni. Ha valamilyen okból ez meghiúsul – akár azért, mert még nem érzi magát felkészültnek a feladatra, ezért úgy dönt, hogy megszakítja a terhességét, akár spontán módon veszti el a babát, vagy egyszerűen nem esik teherbe – mély nyomot hagy a nők többségében. Talán éppen a nagyfokú érintettség miatt ezek a traumák – azt gondolom nem túlzás ezzel a szóval illetni – elfojtódnak, elfelejtődnek, esetleg bagatellizálódnak, vagyis működésbe lépnek a lélek tudattalan védekező mechanizmusai. Természetesen, mint minden esetben nagyfokú egyéni eltérések lehetnek. Az adott személyiség érettségétől, az ember egyéni életútjától, és még számos egyéb tényezőtől függ, hogy ki hogyan reagál az eseményekre. Gyakran az orvosi néven funkcionális meddőség mögött is lelki tényezők állnak. Ez azt jelenti, hogy egészségügyileg a nő tökéletesen alkalmas lenne a teherbeesésre, és a baba kihordására, mégsem sikerül a dolog. Azonban a sok kivizsgálás és kísérletezés után, – ahol semmit sem találnak – a páciens elkezdhet pszichoterápiába járni, ahol aztán lehetősége van bepillantani – nem csak a teste – de a lelke mélységeibe is. Két, abortuszon átesett páciens esete kapcsán szeretném bemutatni, hogy az eleinte problémamentesnek tűnő beavatkozás, és az akkor elfojtott érzések az idő és az életük előrehaladtával hogyan tértek vissza, és érték váratlanul az elszenvedőiket. Mindkét páciens dinamikusan orientált pszichoterápiában vett részt. Lívia már 30 éves elmúlt, és nagyon szeretett volna gyereket. El is határozták a párjával, hogy eljött az idő a családalapításra. Minden rendben volt, a nőgyógyász sem látta akadályát a gyermekvállalásnak, Lívia mégsem esett teherbe. Elkezdődtek a kezelések, vizsgálatok. Ismét mindent rendben találtak. Senki sem értette, hol a „hiba”. Kapcsolatukat harmonikusnak érezték, és nem akarták, hogy a görcsös koncentrálás a gyermekáldásra megzavarja boldogságukat, kiegyensúlyozott szexuális életüket. Éppen elég történetet hallottak megkeseredett párokról, akik megszenvedték az évekig tartó erőlködést, mégsem lett meg az eredménye. Lívia akkor jelentkezett terápiába, amikor úgy döntött, utána néz a dolognak, hátha sikertelen teherbeesése mögött tudattalan, lelki okok állnak. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Lívia esetében nagyon tudat – közelben volt a megoldás: érezte, hogy valamiről beszélnie kell, – ezért látta megoldásnak a pszichoterápiát – szinte csak az elfojtott érzéseinek kellett segíteni, hogy a felszínre törjenek és tudatosodjanak. Nem minden esetben van így. Előfordul, hogy olyan sikeres az elfojtás, felejtés, hogy hozzáférhetetlen a tudat számára. Ekkor szimbólumterápiával, vagy sok esetben hipnoterápiával lehet segíteni a páciensnek. Minden esetben a terapeuta dolga és hatásköre, hogy eldöntse, melyik módszer a legalkalmasabb az adott páciensnél.
Tudni kell, hogy lelkünk védekező mechanizmusai – amelyek többnyire tudattalanok – azokban az esetekben, ha olyan kellemetlen, esetleg traumatikus események érik az embert, amelyeket nagyon nehéz elviselni, akkor önkéntelenül, hatékonyan megvédik a személyiséget az elviselhetetlen, fájó érzésekkel szemben. Sokszor csak átmenetileg van rájuk szükség, hogy a lélek időt nyerjen és megerősödjön annyira, hogy képes legyen újra szembenézni és feldolgozni ezeket az érzéseket. Talán úgy lehet legjobban a fenti folyamatot elképzelni, mint amikor megvágjuk a kezünket. Akkor a nyílt seben egy var képződik, amely védi a sebet, amíg az be nem gyógyul. A gyógyulási folyamat után a var lelökődik, leesik, hiszen nincs már rá szükség. A példánkban a seb a trauma, a var pedig lelkünk védekező mechanizmusait jelképezi. Ha nincs már rájuk szükség, mert megerősödött, begyógyult a „seb”, – talán csak egyszerűen „az idő gyógyította” – könnyebben eltűnnek. Persze ekkor is fájdalmas lehet az emlék, de kevésbé, mint annak idején. Valószínűleg éppen ez történt Éva esetében is. Hiszen ha mindezeket az érzéseket akkor, az abortusz alatt és után éli át, talán túl sok lett volna a lelkének, és kínzóbb, elviselhetetlenebb érzések árasztották volna el. Így kapott egy kis időt, hogy a lelke felkészüljön a gyász és a veszteség feldolgozására, akkor, amikor már időben eltávolodott az eseménytől. Valószínűleg tudat alatt számolta a napokat, hiszen a „nem létező” baba megszületése körüli időpontban szakadtak fel bűntudattal terhelt érzései. Emellett Évát más aktuális veszteség is érte akkoriban: a barátnője – az egyetlen személy, aki tudott a dologról – hirtelen hosszabb időre külföldre utazott. Az idői egybeesés emiatt is lehetett, hiszen a tapasztalat szerint gyakran éppen egy kisebb, aktuális veszteség hozza felszínre a korábbi, elfojtott emléket /emlékeket. Sajnos az abortuszt elszenvedők nagy részét gyakran jobban megviseli a kórházi légkör, a velük foglalkozó kórházi személyzet elítélő attitűdje, mint maga a beavatkozás. Többen megbélyegezettnek érzik magukat, főleg olyan kórházi intézményekben, ahol külön szobát tartanak fenn hasonló problémákkal érkezőknek. Sajnos, az sem ritka eset, hogy a szomszédos szobában lévő kismamák megvetően, sajnálkozva nézik az abortuszra várókat. Legalábbis az érintettek – érzékenységtől függően – így élik át, ezért az ő szubjektív érzéseik számukra mindenképpen hitelesek. Van, akit egy megjegyzés, egy pillantás hosszan elkísér, de sosem tud róla beszélni senkinek. Mélyen magában hordozza érzéseit, igyekszik elfelejteni őket. Van, hogy sikerül valóban elfelejteni, vagy egyedül feldolgozni a történteket, de ha mégsem, érdemes egy szakember segítségét kérni. Bokor Judit | ||
Lélekben Otthon | 2003. június 6. | 2 hozzászólás |
2 hozzászólás
Szóljon hozzá!
A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.
21 éves koromban nekem is volt egy abortuszom. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, már nem tartott a kapcsolatom és még csak az els? évet fejeztem be a f?iskolán. Édesanyámmal nem is beszéltünk a dologról, csak másnap mentünk a kórházba. Mivel volt ismer?sünk, ezért minden szokásos procedúrát megúsztam, két nap múlva elvették a magzatomat.A várakozás két napja azzal telt, hogy beszélgettem a gyermekemmel, de még mindig nem jutott az eszembe, hogy mást is tehetnék. Olyan voltam, mint akit jól fejbevágtak valamivel. Mintha nem is lettem volna igazában tudatában annak, ami történt illetve történni fog. A m?tét szörny? volt. Már akkor zokogtam, amikor föl kellett “ülnöm” a székre.A hasamon volt a kezem, a fejem jobbra-balra forgattam,fekete fehér kockás volt a plafon és egyfolytában azt mondogattam, hogy ne haragudj,neharagudj! Mikor kitoltak a m?t?b?l úgy t?nt, mintha fekete ruhás, szomorú arcú emberek állnának körülöttem. Tudom, hogy mindezek a dolgok csak a kábítás miatti látomásaim, de a mai napig tisztán látom ezeket a képeket! Emlékszem még arra is, hogy egy fiatal n?vér segített vissza az ágyamba, én megfogtam a kezét és csak zokogtam és azt mondtam neki, hogy vigyázzon, soha ne kerüljön ilyen helyzetbe! Másnap haza engedtek!
Azóta eltelt 14 év, van három csodálatos gyermekem de még most is elolvasok minden cikket az abortuszról, még most sem tudom elfelejteni, hogy akár négy gyermekem is lehetne! A Pápa egyszer azt nyilatkozta, hogy az abortusz, az csak egy kényelmes döntés a n?k részér?l! Senkinek nem kívánom, hogy egy ilyen kényelmes döntést kelljen hoznia, aminek az emlékeit iszonyú nehéz földolgozni, elfelejteni pedig soha nem lehet!
Én most vagyok ebben a helyzetben, de nekem nincsenek és már nem is lesznek gyerekeim. 40 éves vagyok, és nem tudom megtartani a gyereket. Itt ülök egyedül, az élettársam a másik szobában, és egyedül kell megbírkóznom az egész helyzettel. Mondjatok valamit, amit a segít.