SCHMELOWSZKY ÁGOSTON: A pszichoanalízis és a monoteista tradíciók – régi é

Kép nagyítása kattintássalA címben megadott fogalmak tisztázása érdekében a következőket kell előre bocsátanunk: Monoteista tradíciók alatt ez esetben az Európában honos monoteista tradíciókat értem, tehát a „könyv vallásait”, a kereszténységet, a zsidóságot és az iszlámot. A korai pszichoanalitikus szerzőket, ha a vallást vizsgálták, elsősorban a monoteista istenképzet kialakulása és ennek lélektani jelentősége általában foglalkoztatta, a specifikus vallási megnyilvánulások – például rítusok – pedig csak annyiban, amennyiben ezek a monteizmus kialakulása mögött már felismert általános lélektani törvényeket támasztották alá. Amit a zsidósággal kapcsolatban írtak az mutatis mutandis a kereszténységre is áll és viszont; továbbá az iszlámra is kiterjeszthető, bár azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy a pszichoanalízis történeti adottságaiból fakadóan (ne felejtsük, hogy – legalábbis ami az első időket illeti – 20. század eleji, európai tudományos irányzatról van szó) tudtommal az iszlám nem volt vizsgálat tárgya.
A fentiekből következik, hogy a korai analitikus szerzők kritikailag közelítették meg a vallási jelenségeket. Ez alól talán csak a lelkész alapfoglalkozású Oskar Pfister (1873-1956) jelentett kivételt. A kritikai megközelítés, mely a vallást egyértelműen neurotikus jelenségnek tekinti, összefoglalóan Sigmund Freud Egy illúzió jövője című 1927-ben írt tanulmányában került kifejtésre. A témához további fontos adalékokat találhatunk a Tömegpszichológia és én-analízis (1921), a Rossz közérzet a kultúrában (1930) és az Újabb előadások a lélekelemzésről (1933) című írásokban. A monoteista istenképzet kialakulásával kapcsolatban leginkább a korai, az etnopszichoanalízist megalapító Totem és tabu (1912-13), valamint a késői Mózes és az egyistenhit című írások gondolatmenetét érdemes összegezni.

A Totem és tabuban kifejtett elmélet szerint az emberi közösségek alapját képező erkölcsi szabályok ősformája a totem (azaz valamilyen állat kiemelt tisztelete) és a tabu, mely elsősorban az incesztus tabuját jelenti, azaz a férfiaknak a klánhoz – szorosabb értelemben a családhoz – tartozó asszonyokról való lemondását. A tisztelet és a lemondás pedig bűntudat eredetű, ugyanarra az „ősbűnre” megy vissza: Az emberiség őskorában a közösség tagjai összefogtak az apa ellen – aki a nőket mind birtokolta – megölték, és felfalták őt. A bűn azonban nem hagyta őket nyugodni, lelkükben és szokásaikban újrateremtették az apát, immáron legyőzhetetlen totemállat képében, az apa törvényét – azaz az incesztus tilalmát – pedig önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el. A freudi elmélet szerint a monoteizmus, továbbá az eredetmítoszok és rítusok – és ezzel az emberi kultúra -, valamint az Ödipusz komplexus – és ezzel a neurotikus megbetegedések – közös forrása ez. A bűnben fogant közös törvényt mindenki betartja, a lelki feszültség pedig, ami ebből származik, szabályozott rítus formájában kanalizálódhat: A totem tisztelete, a törvény szentsége időről időre felfüggesztődhet. Ekkor az apagyilkosság szublimált – vagy néha kevésbé szublimált – formában megismétlődik. Totemlakomát ülnek, vagy a törvények által szentesített háborút vívnak. Mindezt a bűnbánat és a törvények újbóli szentesítése követi.

Freud csaknem két évtizeddel később közzétett Mózes tanulmánya jól kiegészíti az eddig elmondottakat. Freud gondolatmenete szerint a zsidó monoteizmus kialakulásának döntő mozzanata az, hogy a törvényadó Mózes áldozatul esik a törzsek lázadó haragjának. Ezzel a történelem előtti őskorban elkövetett bűn a Biblia történeti idejében megismétlésre kerül. Az ismétlés a törvénynek új erőt ad. A törvény alapú zsidó monoteizmus – és mutatis mutandisa „könyv vallásainak” monoteizmusa – ezzel megszületik.

A fenti elméletet szépen kiegészíti Karl Abraham (1877-1925) két tanulmánya. Az egyik Ehnaton fáraóról szól, és értékes adalékok nyújt a mózesi monoteizmus eredetének megértéséhez: Amenhotep IV. (Ehnaton). Pszichoanalitikus adalék személyisége és a monoteista Aton-kultusz megértéséhez (1912). A freudi elmélet „gyakorlati” felhasználása pedig az Engesztelőnapról szóló írásban olvasható, ahol Abraham az Engesztelőnap sokszínű rítusvilágát vezeti vissza az ősbűnből fakadó bűntudatra: Az Engesztelőnap: Megjegyzések Reik Valláspszichológiai problémák című munkájához (1920). Ha a pszichoanalízis első nemzedékének monoteizmus értelmezéséről teljesebb képet szertnénk kapni, érdemes a fenti négy tanulmányt (Totem, Ehnaton, Mózes, Engesztelőnap) egyfajta tetralógiaként olvasni.

Bár a pszichoanalízis későbbi nemzedékeinek elméletalkotói között voltak, akik eltértek a freudi szemléletből következő redukcionalista, kritikai megközelítéstől (például Erikson vagy Fromm), a fő áramlat mégiscsak ez maradt. Mintegy két évtizeddel ezelőtt kezdett kibontakozni egy általánosabb személéletváltás, mely a valláshoz való viszonyt új alapokra helyezi, és mindezt két okból (Blass, 2004): egyrészt, mert egyre inkább elfogadást nyer, hogy a vallási érzület adaptív jellegű is lehet, tehát nem csak és kizárólag neurotikus képződmény; másrészt a vallási jelenség, és az istenképzet, mint puszta illuzió is vita tárgya. Ami ez utóbbit illeti, a Winnicott által megalkotott átmeneti tér és átmeneti jelenségek fogalmai, lehetőséget adnak arra, hogy épp azokat a tapasztalatokat, melyekbe a vallási tapasztalás is besorolható, kivonjuk az igaz-hamis, objektív-szubjektív dichotómiák hatásköréből. E két szemponton túl még egy harmadik is fellelhető, mely a pszichoanalízis és a monoteista tradíciók közötti tapasztalatcserét erősíti, nevezetesen a pszichoanalitikus terápiás tapasztalat és a monoteista vallások személyes istenének tapasztalata közötti párhuzam. A személyesség bensőséges élményéről van szó, mely az igazsághűségben, a bizalomban, az empátiában és – alkalmanként – az elhagyatottság élményében nyilvánul meg (Blass, 2004., Spero, 1992). Ezek az élmények mind a terápiának, mind a hívő vallási tapasztalatának fontos elemei.

Mindezeket figyelembe véve Moshe Halevi Spero (1992) a tárgykapcsolat elméletre támaszkodva kidolgozott egy sajátos metapszichológiát, mely úgy elméleti, mint gyakorlati segítséget nyújthat a monoteista vallási tapasztalatból származó jelenségek pszichoanalitikus értelmezését, kezelését illetően. Spero a korábbi analitikus elméleteket pszichologizálónak nevezi, amennyiben ezek nem építenek következetesen Isten objektív létezésére. Meglátása szerint még a vallás iránt legelfogadóbbnak mutatkozó teóriák is végső soron az istent, mint pszichológiai objektumot, illetve a hozzá való internalizált viszonyt a személyközi viszonyokból eredeztetik. Ehhez képest kidolgozható egy olyan metapszichológia, mely a istent, mint objektumot, egy külső Istenre vezeti vissza, a hozzá való internalizált viszonyt pedig nem személyközi viszonyok internalizációjának tartja, hanem egy olyan veleszületett antropológiai adottságnak, mely a személyközi viszonyokkal interakcióban fejlődik, a kulturális tradíciókkal való kölcsönhatásban, érett vagy patologikus vallásossággá. Az istenhitnek ez alapján önálló fejlődési szakaszai vázolhatók fel, és az érett hitet épp az különbözteti meg az infantilis vagy patológiás hittől, hogy érett hit esetében istenre, mint objektumra, nem projektálódnak azok a viszonyok, amik egyébként a többi internalizált objektumot illetik meg. A pszichoanalitikus tapasztalat – különösen vallásos páciens esetén – elvezethet oda, hogy, isten, mint objektum, kibontakozik az infantilis projekciók fogságából, és ezáltal önálló értékhordozóként működik tovább a vele létrejövő viszony egyedisége által.

Spero elmélete az Istenre vonatkozó vallási tradícióknak fontos szerepet tulajdonít. Meglátása szerint Istennel való kapcsolat nemcsak mint pszichológiai-antropológiai adottság létezik, a pszichében ott rejtekező isten, mint objektum révén, hanem mint kulturális-tradicionális adottság is. A kettő párbeszéde, tehát egy vallási hagyomány tanulmányozása, és a pszichoanalitikus tapasztalat együtt vezethet el az érett vallási érzésvilághoz.

Ez az elmélet kétségkívül a legmesszebb megy a monoteista tradíciók pszichoanalitikus „rehabilitációjában”. Vallás és pszichoanalízis ez esetben már valóban egyenrangú párbeszédet folytat: Isten legalább annyira létezik, mint a Gondozó, és isten is önálló objektum, mint a többi internalizált tárgy. Függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e a szerző nézeteit, mindenképp hasznos, ha vallási jelenségeket vizsgálva, vagy hívő pácienssel dolgozva, ismereteink és érzésvilágunk lehetővé teszik, hogy helyt adjunk a vallási jelenségek objektív létezésének.

Irodalom

Abraham, K. Psychopanalytische Studien 2 vols. Ed. Johannes Cremerius. Psychosozial-Verlag, 1999.

Alexander, F. et al. (ed.). Psychoanalytic Pioneers. New York, London: Basic Books, 1966.

Blass, R.B. „Beyond Illusion: Psychoanalysis and the question of religious truth.” IJPA, 2004 (85/3): 615-635.

Freud, S. (1912-13). Totem és tabu. Ford. Pártos Zoltán. Budapest: Göncöl, n.d.

_______ . (1937-1939). Mózes. Ford. F. Ozorai Gizella és Kertész Imre. Budapest: Európa, 1987.

Spero, M. H. Religious Objects as Psychological Structures: A Crtitical Integration of Object Relations Theory, Psychotherapy, and Judaism. Chicago, London: The University of Chicago Press, 1992.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio