Pszichoszomatikus betegségek új megközelítésben – Csabai Márta interjú

Gondokodási pontok - GY.O. 27 éves páciens alkotása, SZTE ÁOK Neuropsychiátriai Rehab. Oszt. gyűjteményéből - Kép nagyítása kattintássalCsabai Márta
Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézete
tudományos főmunkatárs, kutató
számos könyv (Pl. Testbeszédek) szerzője, számos vizsgálat
főmunkatársával a Lélekben Otthon két munkatársa Szász Áron és Oriold Károly beszélgetett

Először is jó lenne tisztázni, mik is azok a pszichoszomatikus betegségek?

Nehéz definiálni a pszichoszomatikus betegség fogalmát, merthogy az orvos- és kutatótársadalomban többféle definíció létezik rá, továbbá ezek átfedést mutatnak a “szomatizáció” és a “funkcionális betegség” fogalmaival is. Egyik álláspont szerint általánosságban véve azok a pszichoszomatikus betegségek, melyek hátterében vizsgálatokkal nem található szervi elváltozás (ún. szomatikus ok), tehát okozójuk feltételezhetően valamilyen pszichológiai vagy szociális probléma. Egy másik megközelítés szerint (és a jelenleg hivatalos orvosi álláspont ez) minden betegség pszichoszomatikus, ugyanis minden betegség kialakulásában szerepet játszhatnak a biológiai okok mellett pszichés, szociális tényezők is és a betegségeknek lehetnek lelki és társas hatásai is.. Nehéz tehát pontosan definiálni, de a leginkább használatos definíció az első (felméréseink szerint a gyakorló orvosok szerint is), tehát amikor az orvosi vizsgálatok nem találnak szervi elváltozást a tünetek mögött.

Mik a leggyakoribb tünetei ezeknek a pszichoszomatikus betegségeknek?

Tipikusan bizonytalan tünetekről van szó, amelyeket nem könnyű diagnosztizálni: leggyakrabban fejfájás és egyéb testfájdalmak, szédülés, émelygés, álmatlanság, magas vérnyomás, egyéb diszkomfort-érzetek stb., de tulajdonképpen bármilyen tünetről szó lehet. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy ezek a tünetek hosszabb ideig fennállnak, és eléggé változékonyak: gyakran előfordul, hogy egyik tünetet, panaszt egy idő után egy másik vált fel. Nagyon nehéz emiatt azt állítani, hogy egyik tünet inkább pszichoszomatikus mint egy másik.

Például a gyomorfekélyre szokták mondani, hogy lelki eredetű, a stressz okozza. Igaz ez?

Ezzel kapcsolatban is különféle álláspontok léteznek. Néhány éve kutatók megállapították, hogy ezért egy baktérium (Helicobacter pylori) a felelős, ám hozzá kell tennem, hogy ez nem zárja ki a gyomorfekély pszichoszomatikus természetét. Ugyanis érzékenyebbé válok a baktériumra, ha legyengült az immunrendszerem, viszont ennek okozója lehet tartós szorongás, stressz, fáradtság, tehát olyan probléma, amely lelki eredetű.
Nagyon gyakoriak a népesség körében a fejfájási panaszok, amelyeknek kimutatható neurológiai probléma, tehát szervi ok is lehet a hátterében. Ám nem tartom szerencsésnek a lelki és testi betegségek éles szétválasztását, inkább arról van szó, nem véletlen, hogy egy jól diagnosztizálható szomatikus betegség megjelenése az illető milyen életszakaszában, tartós lelkiállapotában következik be.
Tipikus probléma még a magas vérnyomás, amelynek a hátterében nagyon sokféle ok lehet (genetikai tényezők, vér koleszterin-szintje stb.), közöttük a stressz is, ami már a pszichológiai tényezőn is túlmutat. A szív- és érrendszeri betegségeket ugyanis szorosan lehet kapcsolni a modern társadalom felgyorsult életvitelhez is, lásd menedzser-betegség.

Előfordulhat-e, hogy ezek a betegségek/tünetek megjelennek a társadalmi közbeszédben és ezáltal „tanulhatóvá” válnak?

Igen, például a menedzser-betegség kifejezést pár éve még csak a szakma ismerte, manapság viszont már a közbeszéd része, a laikusok is tisztában vannak vele, hogy a stresszben élő menedzsereknél milyen gyakori problémák fordulnak elő.

Lehet-e azt mondani, hogy ezek azok a betegségek, amelyekkel nem orvoshoz, hanem pszichológushoz kell fordulni?

A szerencsés igazából az lenne, ha nem a páciens döntené el, hogy mi baja van, hanem az elvileg létező ellátórendszer kielégítően működne. Azaz a háziorvos irányítaná el az embereket pszichológushoz, pszichoterapeutához, illetve olyan tájékoztatás lenne, amelynek segítségével jobban tudnának dönteni maguk a betegek is. A tájékoztatás amiatt is fontos, mert a gyógyszernek nem minősülő készítmények reklámjai leírnak sokféle, stressz által okozott tünetet, amelyek alapján a stresszben élő ember könnyen magára ismer, jól vagy rosszul bekategorizálja saját magát és szakemberig el sem jut, hanem helyette bevesz egy reklámok sugallta gyógyszert, ami jó esetben a tüneteket, de semmiképpen sem az okokat szűnteti meg. A probléma ott van, a kutatásainkra is utalva, hogy a háziorvosok arra panaszkodtak, nem tudják hová irányítani azokat a betegeket, akiknél nem találnak olyan okot, amelyet ők kezelni tudnának, pl. pszichológusra, tanácsadóra vagy szociális munkásra lenne szüksége. Itt akad el a dolog.
De a probléma nem csak az ellátórendszerrel és az orvosokkal van, hanem a páciensek viszonyulásával is. Tipikus, hogy a páciens különböző panaszokkal keresi fel a háziorvosát (fáj a háta, fáj a feje, szédül, nem bír enni, álmatlanságban szenved, hányingere van stb.) és amikor az orvos több vizsgálat után sem talál szervi okot és felveti, hogy pszichológus segítségét kéne kérni, akkor a beteg azzal utasítja el, hogy nem „bolond”, nem lelki problémája van, hanem testi és csak azzal foglalkozzanak. A beteg elképzelése szerint ilyenkor az orvos nem jól végezte a dolgát, mert nem találta meg a testi okot. Ezután vagy keres egy másik orvost, vagy felkeres egy patikát és az ismerősök tanácsai és a reklámok hatására vásárol valamit, vagy semmit nem tesz és kezeletlenül szenved tovább.
Mostanában fontos téma, hogy az orvos-beteg kommunikációban nemcsak az orvos, hanem a beteg is felelős a kommunikáció minőségéért. Óriási probléma, hogy felméréseink szerint a betegek az orvosokat (nem érdeklődik eleget, nem törődik velük), az orvosok a betegeket (nem akarnak a lelki háttérről beszélni, szégyellik a bajaikat) vádolják a rossz kommunikáció miatt, mind a kettő azt feltételezte a másikról, hogy nem eleve érdekli, amit mondana. Fontos tehát olyan szakembert találnunk, akiben bízunk, akinek nyíltan beszélünk és megfogadjuk azt a tanácsát is, ha esetleg pszichológus segítségét ajánlja.

Szóval amikor az ellátórendszer nem működik kielégítően, akkor ennek fő oka az orvos és pszichológus közötti átjárás hiánya?

A probléma még korábbi, a képzés szintjén kezdődik. A pszichológusok nem szívesen foglalkoznak olyan panaszokkal, ahol a testi tünetek vannak előtérben. Ennek egyik oka az a szakmai közfelfogás, hogy a pszichoszomatikus tünetek olyan lelki problémára utalnak, amelyek verbális munkával, „beszélgetős” terápiával nehezen megközelíthetőek. Persze vannak olyan terápiás formák (pl. mozgás- és táncterápia), amelyek kifejezetten a testtudatosságra és szomatikus dolgokra építenek, de ezek vannak kevesebben. Tehát valójában maguknak a pszichológusoknak is vannak előítéleteik a pszichoszomatikus problémákkal szemben. A másik ok az attól való félelem, hogy elképzelhető, mégis szomatikus baj van a háttérben, amit egy pszichológus nem tud kezelni. Az orvos viszont a pszichológiai problémától fél, mert ő ennek a kezeléséhez nem ért igazán, nincs rá képzettsége, nincs ideje.

Mondhatni: egy szorongás százat csinál. Egy szorongásos probléma áll a testi tünet hátterében, és emiatt szorong az orvos is, szorong a pszichológus is.

Különböző nemzetközi statisztikák szerint az orvoshoz forduló páciensek átlag 20 %-ánál valójában nem lehet tudni, mi áll a testi panaszainak a hátterében. Mondhatjuk, hogy ők pszichoszomatikus betegségben szenvednek, de csupán a tudomány mai állása szerint, mert nem zárhatjuk ki, valójában nincs-e a tünetek mögött olyan testi ok, amit a jelenkori diagnosztikai eszközök és eljárások még nem képesek kimutatni.

Az előadásában említette, hogy egy időben ezeket a pszichoszomatikus tüneteket afféle üzenetként értelmezték. Mit jelent ez?

Ma is létezik ez a felfogás, vannak olyan pszichológiai irányzatok, amelyek azt mondják, hogy a test szimbolikusan üzen a tünetekkel. Például ha fáj a fejem, akkor valamin „töröm a fejem”, valami nyomaszt; ha a vállam fáj, akkor „terhet cipelek a vállamon”, nagy nyomás alatt vagyok, és hasonlóan kézenfekvő módon értelmezhető szimbólumokról van szó. Az irányzat szerint vagy képes vagyok valamilyen módon kifejezni a problémáimat, vagy azok megrekednek egy mély, testi szinten. Az elmélet szerint ilyenkor valami gátló tényező hatására nem alakult ki az a kódrendszer (fantázia, érzelmek, szavakba öntés stb.) amibe a problémákat át tudnám alakítani, amivel azokat képes lennék kifejezni. Leegyszerűsítve, a magyarázat szerint az adott probléma és szituáció (pl. stresszhelyzet) olyan emlékeket ébreszt testi-lelki szinten, amely visszacsúsztat egy olyan mélyebb/korábbi szintre, ahol a feldolgozatlan élmények, elakadások és sérülések vannak. Az előbbiekben már szó volt arról, hogy ez a modell miért problematikus sok pszichológusnak, akiknek pont arra van szükségük, hogy a páciens problémája egyáltalán valahogy megjelenjen, explorálható legyen (képekben, szavakban stb.).
Más elméletek arra figyelmeztetnek, tovább nehezíti ezt a helyzetet, hogy az ilyen betegeknél az érzelmi kifejezés is zavart szenved. Nemcsak a fantáziáikat, szorongásaikat, félelmeiket nem tudják valamilyen kimunkáltabb szinten megjeleníteni akár verbálisan, akár a fantázia szintjén, hanem az érzelmeiket sem képesek adekvát módon kifejezni. Ennek az a veszélye, hogy kívülről úgy tűnik, mintha nem lenne baj (hiszen nem beszélnek róla, nem mutatják), majd a különféle testi tünetek adnak jelzéseket az ellenkezőjéről.

Ilyen például az említett menedzser-betegség? Amikor valaki sikeres, dolgozik, magabiztos – ennyit enged mutatni magából, de közben szorong?

Igen, a menedzser-betegség a 70-80-as években óriási kutatási terület volt különösen a szív- és érrendszeri betegségek tekintetében. Leírtak egy állandó időprésben lévő, teljesítményorientált, érzelmeit álarc mögé rejtő, örökké türelmetlen, mindig a következő teendőkön agyaló stb. típust – ám az is kiderült, hogy visszafelé nem működik a dolog. Tehát nem mindenkinek lesz vérnyomás-problémája, aki a fenti menedzser-típusba sorolható. Vannak, akiknél ezek nem magukra kényszerített dolgok, hanem egyszerűen az alapszemélyiségük jegyei, őnáluk nem fordultak elő pszichoszomatikus tünetek. Persze az adott egyén esetében meghatározni, hogy ő melyik típusba tartozik, nem egyszerű dolog. A személyiségtesztek erre is szakosodtak, bizonyos munkahelyi alkalmassági vizsgálatok nem csak arra vonatkoznak, hogy az illető mennyire kielégítő munkaerő lesz az adott feladatkörben, hanem arra is, hogy a munkájával járó pszichés megterheléseket meddig fogja bírni.

De ki üzen kinek ezekkel a tünetekkel?

Igen, ez fontos kérdés, sokféle irányba lehet üzenni. Először is, ha elfogadjuk azt, hogy ezek olyan üzenetek, amelyek nagyon mély testi szintről jönnek, akkor elképzelhető, hogy nincs is célszemély: a test és a lélek azért „jajgat”, mert zavarodottságában, kínjában nem tehet mást. Lehet üzenni persze, főleg olyan személynek, aki fontos a számunkra, például partnernek, szülőnek. Sajnos ezeket a tüneteket már nagyon kis korban meg lehet tanulni – nem tudatos szinten, de szó szerint értve. Egy gyermek „megtanulhatja”, hogy akkor kap plusz figyelmet a szülőtől, amikor olyan baja van, amitől a szülő elkezd szorongani. Például észreveszi, hogy amikor belázasodik, vagy más testi panasz miatt nem tud iskolába menni, akkor a vele nem eleget foglalkozó anya otthon marad, törődik vele, kakaót főz és mesét olvas neki. Erre nem tudatosan rátanul és később, felnőtt korban, szintén nem tudatosan, nem az érzései kifejezésével, hanem testi tünetek produkálásával akar magának hasonló helyzetben odafigyelést kivívni.

Mi a mai felfogás a pszichoszomatikus betegségekről?

Ehhez gyorsan át kell tekintenünk a hagyományos felfogást, hogy érzékeltetni lehessen a különbséget. Az 1930-as években az volt az általános felfogás, hogy vannak kifejezetten pszichoszomatikus betegségek, ezek azóta is így szerepelnek a köztudatban. Ilyen például a magas vérnyomás, fejfájás, gyomorfekély, asztma. Az egyik fajta mai felfogás a szelf-elméletekkel való összhangba hozása a témának. Nemcsak egy individuális, egyéni lelki folyamattal hozzák kapcsolatba az én fejlődését, hanem társadalmi kontextusba helyezik a folyamatot. A szelf, az „én” úgy jelenik meg, mint ami a társadalom különböző folyamataiból, jelenségeiből is építkezik. A hagyományos felfogás szerint az énünk olyan fejlődés során alakul ki, amelynek van egyfajta középpontja és az énfejlődés lényege, hogy az ember egyre inkább ehhez a belső lényeghez ér el az érettség során. A mostani, posztmodernnek nevezett elméletek ellenben azt mondják, hogy nincs ilyen állandó én-középpont, hanem sokféle súlypont létezik, amelyek folyamatosan változnak, és a szelf állandóan újrakonstruálja magát azokból a külső hatásokból, amelyek a társadalomból és kultúrából érik. Azok az emberek, akik nem tudják kielégítő módon, jelentéstelien megkonstruálni a saját szelfjüket, tehát énjüket nem tudják felépíteni a külvilág sokféle lehetőségéből, akkor ők valamiféle személyiségzavarral vagy testi tünettel pótolják a szelf hiányosságait. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk: azáltal jelzik saját maguk és a külvilág számára, hogy léteznek, hogy kialakítanak valamiféle betegséget, és az által definiálják saját magukat. Sok ember annyira elveszett a világban, annyira sokféle inger éri, hogy nem tudja önmagát elhelyezni, hogy valami erős bizonyítékra van szüksége arra, hogy létezik, és ennek bizonyítékaként kell egy erős fizikai érzés, pl. fájdalom, másként nem tudja magának megfogalmazni az érzéseit.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio