Dr. Horváth Endre: Hogyan lettem a szokásosan gyógyító orvosból szocioterápiás kluborvos?

Isten kegyelméből immár 50 esztendeje annak, hogy elvégezve a Budapesti Orvosegyetemet – jóllehet az alkoholizmus kezeléséről nem sokat hallottunk – a kor orvostudományának ismereteivel mégis jól felszerelve munkába álltam egyik nagy megyei kórházunk ideg-elme osztályán- Már akkor is bőven találkoztunk alkohol-betegekkel. Hamar megtanultam, hogy a detoxikálásra beszállított részegek agresszív nyugtalanságát „megbuggyantásuk” egy kád hideg vízben jobban csillapítja az akkor rendelkezésre álló gyógyszereknél, és hogy a nehezen csillapodó súlyos delírium szépen csendesül az adjunktus által a kórházzal szembeni cukrászdából hozatott 1 dl rum adagolásától. No, és megtanultam, hogy az alkoholizmus egy gyógyíthatatlan betegség-, akár a rák, és nekünk egészségügynek csak az a dolga marad, hogy a kórházba kerülő alkoholisták szervezetét – humanitásból – felerősítsük, hiszen az orvoslás feladata reménytelen életük meghosszabbítása.

Az 1970-es években a Somlóhegy aljában fekvő Dobai Szocioterápiás Intézetben súlyos, 1-2 évtizede elmeosztályon sínylődő krónikus elmebetegek rehabilitációjával, és ennek a szocioterápiás előkészítésével foglalkoztunk. (Megjegyzem, a szocioterápia az olyan társadalmi kategóriák gyógyító alkalmazása, mint a munka, az alkotás, a művészetek, sport, játék, színjátszás, és a különféle közösségek különféle formái)- A rehabilitálandó betegek brigádokban, állami gazdaságokban, az építőiparban „védett munkahelyeken és védett szálláson nyertek elhelyezést. A védett körülmények között, irányítás mellett, nagyon eredményesen dolgoztak csökkent munkaképességükkel. Csakhogy mint eredményes dolgozók éltek mindennel, „ami a dolgozónak jár”, s a nagy adag gyógyszereket szedő betegek italozni és kocsmázni kezdtek. Végül fél év alatt lerobbant a vállalkozásunk, és betegeinket vissza kellett hozni, kicserélni, stb. Ezért elhatároztuk, hogy csak olyanokkal foglalkozunk, akik a rehabilitáció mellett alkohol absztinenciát is vállalnak. A komplex előkészítésre aztán egy, az irodalomból megismert „betegklub”-ot szerveztünk. Csak ez után hallottuk az Országos Vöröskeresztnél dolgozó Fekete Jánosnak és klubjainak hírét, akikhez antialkoholista betegklubunkkal mi is csatlakoztunk.
Egy idő múlva érdekes történésnek lettünk tanúi- Az intézetben voltak olyan alkoholbetegek is, akik csak addig voltak képesek az absztinenciára, amíg az intézetben voltak, az intézetet elhagyva mindjárt súlyosan italozni kezdtek. Elbocsáthatatlanságuk miatt őket is defekt elmebetegeknek tekintettük. Közülük is többen kerültek be a betegklubba, ahol egyiknek-másiknak váratlanul megváltozott a magatartása: kiszökdösésük megszűnt, kilépőik alkalmával már nem italoztak, stb. és végül rehabilitálhatókká váltak. Meg kellett tehát állapítanunk, hogy ez a klub olyat is tud, amire az eddigi gyógyító próbálkozások nem voltak képesek. Ezen felbuzdulva kezdtük el külső klubok szervezését.

A klubokkal való munka munkatársaim hitetlenkedése, bizalmatlansága miatt rám maradt, és sok mindenben kénytelen voltam változtatni addigi véleményemet. Először is meggyőződtem arról, hogy az alkoholisták gyógyíthatatlansága egy hamis nézet, ami a kórházi orvosokban és azért alakul ki, mert ők mindig csak a visszaesőkkel találkoznak, a gyógyultak klubba és a gondozókba járnak. Gyógyításuk nagyon hálás, és a kívülállók számára elképzelhetetlen sikerekkel is járó orvosi tevékenység. Persze nem úgy, ha arra a szokásos kórházi eljárásra hagyatkozunk, hogy „tabletta be – gyógyulás ki”- A tartós eredményhez ugyanis számos nagyon fontos, a visszaesést rendkívül elősegítő tényezőt kell kiiktatnunk, amire csak a klubok szocioterápiás légköre képes.

Az “elvonó kezelés” mindig elvesz – a klubterápia mindig ad. A sok kínnal és rendkívüli pszichés megerőltetéssel járó „elvonó kezeléssel” az absztinencia érdekében elvesszük az alkoholbetegtől az életét szokásosan kitöltő italozást, a problémáitól ideiglenesen jól megszabadító italt, és ott hagyjuk hiány tüneteivel, zord pszichés környezetében védtelenül, lelkileg meztelenül, benne azzal a kérdéssel, hogy „valóban megérte?”. – Ezzel szemben a klubélet lefoglalja, megértő, bátorító és segítő légkör veszi körül, és a másokon segítés fontos feladatát bízza rá is, hiszen az A.A- – szerint „úgy segíthetsz magadon, ha másokon segítesz”-
Az absztinencia szükséglete kisebbrendűség, megbélyegezettség, érzését, a rokkantság és nyomorékság tudatát kelti. – Helyette a klubélet egy „absztinens gőg”- öt alakít ki: büszkeséget arra, hogy a „nem ivással” ő olyasmire képes, amire mások nem: hogy egyáltalán nem fogyaszt szeszes italt.

Az elvonás megfosztja társaságától, a szívbéli ivócimboráitól, szokott időtöltésétől, és üres lesz az életének egyik része, Nincs hová mennie, szabadidejében nincs mit csinálnia. Ezért tapasztalni olyan gyakran, hogy az illető munkamániássá lesz. De volt olyan paciensünk, aki a napi munkából hazatérve délután 5-kor már ágyába feküdt aludni. – A klub az ivótársakat eredményesen segítő, őszinte és értékes barátokkal tudja pótolni, programjaival pedig hasznos és értékes időtöltésre nevel.
Az absztinenciára kárhoztatottaktól gyakran hallani, hogy minek menjenek mulatságra, családi ünnepségekre, a rokonság elvárta lakodalomra, stb., hiszen „ital nélkül úgysem érezhetné jól magát ott az ember” – Ezzel szemben a klub rendezvényein megtanulja, hogy ital nélkül is jól érezheti magát a mulató emberek között is-. Felejthetetlen emlékem a jászberényi klubtitkárnőnek egykori ilyen beszámolója: „Képzelje el, főorvos úr, múltkori a klub után a Lehel-étterem mellett mentünk haza, ahol annyi napot meggörbítettünk. Most is kihallatszott a cigányzene. Mi összenéztünk, aztán megfogva egymás kezét bemerészkedtünk, és kóla mellett, akkorát mulattunk, hogy záráskor velünk seperték ki az éttermet. Nagyon régen mulattam ilyen jót. Mindig nagyon szerettem mulatni, de legtöbbször berúgtam, mire élvezni tudtam volna.
Hát igen., a klub a szeszmentes élet gyakorlótere!

A klubok össztársadalmi értékeket is termelnek. Segítő tagjai a manapság teljesen tönkrement gondozói hálózat helyett – társadalmi munkában – a területi gondozó munkatársak garmadáját képezik. Segít megelőzni számos házasság tönkremenetelét, a gyermekek állami gondozásba vételét (a statisztikák szerint az állami gondozásba vételek 3/4 része alkoholproblémák miatt történik.) A klubhoz csatlakozással számtalan ismételt kórházba kerülés megakadályozása az állami költségvetésnek sok pénzt takarít meg. És nem lebecsülendő, hogy pl. Drahos Ferenc barátunk egyik nyíregyházi klubja az utóbbi évtizedben egymaga legalább 30 diplomást adott a hazának klubtagokból, gyógyult alkoholbetegek gyermekeiből: olyanokból, akikből klub nélkül csak „társadalmi selejt” lehetett volna.

A szokásos elvonó kezelés után gyakran megmarad az úgy nevezett, ”alkoholos karakter” vagy „az alkoholtól torzult személység”-nek sok vonása – A klub szocioterápiás hatására a klubtagok személyisége is alakul, a klubéletben csiszolódik, és az addig semmit érő, megbízhatatlan személy egy értékes emberré válik. Felejthetetlen emlék számomra az AA mozgalomnak egy mérnök képviselője, aki így mutatkozott be: „László vagyok, és alkoholista. És örülök, hogy alkoholista lettem, mert e nélkül a szürke, mindennapi emberek életét éltem volna. Így pedig sok poklot megjárva, a leszokással olyan nem mindennapi életteljesítményt voltam kénytelen nyújtani, amilyet kevesen tudnak csak.”

A poharat letenni nehéz és sok kínnal kísért hősi tett. Százszor nagyobb teljesítmény azonban azt hosszú időn át nem felvenni újra. Hosszú időre, klub nélkül ez tapasztalatom szerint ez csak keveseknek sikerül. És ez valóban óriási életteljesítmény, ami minden elismerést megérdemel. Ezért klubosaink előtt is mindig leveszem mélyen meghajolva a kalapomat.

Hát, kedves barátaim, ezért lettem én a szokásosan gyógyító pszichiáter helyett szocioterápiás kluborvos.

(Az előadás az Alkoholizmus Elleni Megyei Egyesületek és Klubok Országos Szövetségének jubileumi emlékülésén, Békéscsabán 2009. február 14-én hangzott el.)

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio