A magány

A magányt sokan a „korunk népbetegségének” nevezik. Kétségtelen, hogy a nagyvárosok személytelensége, a hajszolt életmódunk, a létfenntartásért folytatott küzdelem, a nagycsaládok eltűnése nem kedvez az emberi kapcsolatok kialakításának és ápolásának. A mai világban is vannak ugyanakkor olyan emberek, akiket sokan vesznek körül, barátaik, társaik vannak, míg mások magányosak, nem számíthatnak senki segítségére, támogatására. Az elmagányosodás nem írható tehát teljesen a környezetünk és életkörülményeink számlájára.

A magányosság és az egyedüllét között jelentős különbség van. Míg az egyedüllét lehet egy átmeneti, önszántunkból választott állapot, amely még akár jóérzéssel is eltölthet, addig a magány tartós, a magányos ember szenved az elszigeteltségtől, és nem látja, hogy hogyan változtathatna a helyzete kilátástalanságán. A magányos ember általában kétségbeesett, helyzetéért önmagát, vagy a környezetét hibáztatja, ami a hangulatára is rányomja bélyegét: könnyen depresszióssá válik, vagyis helyzetét reménytelennek, kilátástalannak és megváltoztathatatlannak ítéli meg.

Az elmagányosodás hátterében számtalan tényező állhat: ezek között az életciklusok közötti váltásokat kísérő elmagányosodás (pl. a kisgyermek születése, a válás, a gyermekek kirepülése a családi fészekből, a nyugdíjazás, a házastárs vagy a szülők halála, stb.), a pszichiátriai betegségek (pl. depresszió, fóbiák, személyiségzavarok), és természetesen környezeti tényezők is (új lakhelyre való költözés, anyagi források hiánya, stb.). Akármi áll is azonban a magányosság hátterében, akár önhibánkból, akár önhibánkon kívül maradunk magunkra, sajnos a már kialakult helyzeten csak mi magunk változtathatunk.

Az életciklusok közötti váltással járó elmagányosodás többé-kevésbé az élet természetes része, nem mindegy azonban, hogy a változások váratlanul érnek-e minket, vagy felkészülünk rájuk. Fontos odafigyelnünk arra, hogy nemcsak szomorú események vezethetnek magányossághoz, hanem olyan örömteli változások is, mint például egy gyermek születése. A gyermektelen felnőttek életvitele, általában egészen más, mint azoké, akiknek gyermeke születik. A gyermek megszületése után gyakran elmaradoznak a régi barátok, mert a szabadidejüket ők nem a játszótéren, az állatkertben töltik, és ez így van rendjén. Az apa általában távol van, mert el kell tartania a családot, a kismama pedig teljesen magára marad megváltozott életével, megváltozott testével, az anyaság körüli bizonytalanságaival. Nehezíti a helyzetét az is, hogy a környezete és önmaga is azt várja el tőle, hogy maradéktalanul boldog legyen, hiszen gyermeke született, ezért a kismamának, ha magányosnak és szomorúnak érzi magát, még a bűntudatával is meg kell küzdenie.  A legtöbb kismama persze örül a gyermekének, egy csecsemővel azonban nem tudja megosztani gondjait, aggodalmait és a bizonytalanságait. A legfontosabb tehát az, hogy legalább a bűntudatától megszabaduljon, természetes ugyanis, hogy ő is vágyik társaságra, és néha hiányzik a régi élete. Fontos az is, hogy ne zárkózzon be a négy fal közé, még ha csak egy sétára is, mozduljon ki otthonról, de nyáron akár még egy kerthelyiségbe is beülhet a babakocsival, és régi barátaival.

Az életciklus váltásból fakadó elmagányosodáshoz sajnos azonban gyakrabban vezetnek olyan nehezen feldolgozható veszteségek, mint a válás, a gyász, a nyugdíjazás, vagy a gyermekek kirepülése a családi otthonból. A veszteségek persze fájdalmasak, de nem szükségszerű, hogy magányossághoz vezessenek. Az életciklus váltásokat kísérő események ugyanis szükségszerűek, előrelátható, hogy be fognak következni, így, ha felkészülünk rájuk, a fájdalmas következményeket is enyhíthetjük. Ha például minden örömünket a munka jelentette, vagy az összes energiánkat a gyermekek nevelésére fordítottuk, a nyugdíjazás, vagy a gyermekek kirepülése előtt fontos, hogy figyelmünket a külvilág felé fordítsuk, és a munkán, illetve gyereknevelésen kívül más olyan tevékenységeket is keressünk, amelyek örömet okoznak. Magányossá nem pusztán a veszteségek okozta fájdalomtól válunk, hanem mindazoktól a traumáktól, meggyőződésektől, hiedelmektől, amelyeket az aktuális veszteség felelevenít bennünk. Nyugdíjazáskor például mindannyian megküzdünk azzal az érzéssel, hogy feleslegessé váltunk, nincsen többé szükség a munkánkra. Ha azonban amúgy is alacsony az önértékelésünk, a feleslegesség érzése az elviselhetetlenségig fokozódhat, bezárkózáshoz, depresszióhoz, elszigetelődéshez vezethet. Hasonlóképpen, amikor a gyermekek kirepülnek a családi fészekből, felszínre kerülhetnek azok a házastársi problémák, amelyekről a gyereknevelés addig elterelte a figyelmet. Érdemes ezekkel a problémákkal még akkor foglalkozni, amikor a gyerekek még nem hagyták el a családi otthont, mert így elkerülhetjük, hogy az amúgy is fájdalmas esemény elviselhetetlenné váljon. Ha az életciklus váltással járó veszteségeket, nehézségeket nem sikerül belátható időn belül vagyis néhány hónapon, maximum egy éven belül feldolgoznunk, érdemes szakember segítségét kérnünk, mert elképzelhető, hogy az aktuális veszteségek olyan korábbi élményeket elevenítettek fel, amelyek akadályoznak a változás feldolgozásában és a következő életszakaszba való továbblépésben.

A pszichiátriai betegségek közül számos szintén elmagányosodáshoz vezethet. Az utcán, vagy járműveken szorongó agorafóbiás betegek, például, ha nem kapnak szakszerű kezelést, egyre nehezebben hagyják el otthonukat, egész életmódjukat a betegség köré építik (például otthoni munkát vállalnak, vagy vidékre költöznek, hogy ne kelljen közlekedni), és lépésről lépésre egyre elszigeteltebbé, magányossá válnak. A depressziós betegeket az állandó lehangoltság, a reménytelenség, kilátástalanság érzése, illetve a kezdeményezőkészség hiánya szigeteli el a többi embertől. Tovább súlyosbítja a depressziós betegek állapotát, hogy tüneteikért önmagukat okolják, amitől még elszigeteltebbé, magányosabbá válnak. Fontos tehát, hogy a depressziós betegben a háziorvosa, a körülötte élők tudatosítsák, hogy a tüneteikért nem ők felelősek, hanem a betegség, és szakszerű kezeléssel ezek a tünetek kezelhetőek. A pszichiátriai betegségek közül legnagyobb mértékben talán a személyiségzavarok vezetnek elmagányosodáshoz. A személyiségzavaros betegek nehezen ismerik fel és kezelik önmaguk és környezetük érzelmi reakcióit, szélsőséges érzelmi és hangulatingadozás jellemzi őket, nehezen kezelik indulataikat, ezért gyakran keverednek konfliktushelyzetbe, és kapcsolataikban gyakran függőhelyzetbe kerülnek. A személyiségzavaros emberek vannak talán a legnehezebb helyzetben a pszichiátriai betegek között, egyrészt, mert nincs rálátásuk saját betegségükre, másrészt, mert tüneteiket a környezetük gyakran jellemhibaként értékeli. Azoknak az embereknek tehát, akiknek gyakran szakadnak meg emberi kapcsolataik, gyakran keverednek konfliktushelyzetbe környezetükkel, szélsőséges érzelmi ingadozást vagy kínzó ürességérzést élnek meg, szintén érdemes szakemberhez fordulniuk, mert bár a személyiségzavar kezelése ugyan hosszadalmas, akár évekig is eltarthat, megóvhatja őket a teljes elszigetelődéstől, a munkanélküliségtől, és az elmagányosodástól.

Nem vitatom a környezeti tényezők szerepét sem a magányosság kialakulásában, bár szerepük általában nem olyan nagymértékű, mint a legtöbben gondolják. Természetesen a létfenntartással járó küzdelem fáradtsághoz, kimerüléshez vezet, és mikor fáradtságunkban nehezen vonszoljuk el magunkat az ágyig nehezen szánjuk rá magunkat az emberi kapcsolatok építésére. Az is igaz, hogy pénz híján kevesebb olyan programon vehetünk részt, amelyek módot adnak a kapcsolatépítésre, de valóban csak a túlfeszített munka, és a pénztelenség felelős-e az egyedüllétünkért? És ha így is lenne, megoldja-e vajon a környezetünkben bárki is a nehézségeinket, vagy magunknak kell-e tenni ellene?

A mai sikerorientált társadalom, a média által sugallt elvárások további terhet jelentenek a magányos embernek. A reklámokban vidám, felhőtlen hangulatú fiatalok és idősebbek tűnnek fel, aki a megfelelő terméket fogyasztva elfelejtik problémáikat, nehézségeiket, és együtt élvezik a bankhitel, az életbiztosítás, az új autó vagy lakás nyújtotta örömöket, ami azt sugallja, hogy a rosszabb anyagi körülmények között élő, vagy az egyedül élő emberek sikertelenek. Fontos tehát az is, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a média és a társadalom által sugallt eszményképektől, és csak arra figyeljünk, hogy nekünk mire van szükségünk.

Moukhtar Lucia
klinikai szakpszichológus
luciamoukhtar@yahoo.com
+36 20 9116583

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio