Bevezető gondolatok az öngyilkosság megelőzésére szerveződő civil mozgalom szervezéséhez, különös tekintettel Daróczi Dávid tragédiájára

Öngyilkosság következtében hazánkban több ember hal meg (2008-ban 2477 fő), mint közlekedési balesetben (2008-ban 996 fő, KSH forrás), ám ez kevéssé köztudott.

A gyakorlatban létező széles körű prevencióról Magyarországon szinte nem is beszélhetünk. Az öngyilkosság tabunak számít, talán azért is van ez, mert olyan filozófiai mélységeket is érint (pl. saját halál kérdésének olyan provokatív megjelenése, amikor más halálára kell figyelnünk), amiről nagyon nehéz beszélni. Így aztán arról sem esik szó, amiről lehetne.

Az öngyilkosság prevenciója védelemről, megtartásról szól. Mindenkire szükség van, minden problémára van az öngyilkosságnál jobb megoldás. Segítenünk kell az öngyilkosság gondolatával küzdőket, hogy le tudják győzni e késztetésüket, meg kell védeni családjukat is ettől a traumától. Meg kell védeni mindenkit attól, hogy akár öngyilkos, akár hátramaradott hozzátartozó legyen! A skandináv országokban olyan széles társadalmi összefogás jött létre az öngyilkosság megelőzésére, ami magában foglalja nem csak a hátramaradott hozzátartozókat, de az állami egészségügyi intézményeket, költségvetési szerveket is. Ez az összefogás nem mindig pénzkérdés. Például Svédországban minden taxiban van egy olyan szórólap, amely segít abban, hogy a hozzátartozó, vagy segítségre szoruló információt kapjon lehetőségeiről. Tehát nem elég megírni és legyártani a szórólapot, de a taxisokat is meg kellett a terjesztés előtt győzni arról, hogy terjesszék azt, álljanak az ügy mellé. Ehhez olyan elfogadó, támogató, megértő társadalmi közhangulat szükséges a társadalom gyengébb kiszolgáltatottabb tagjai iránt, ami nálunk véleményem szerint jelen pillanatban hiányzik. A betegek, támogatásra szorulók általánosságban kirekesztődnek, vagy csak annyira van róluk szó, amennyiben valakik érdekeit kiszolgálhatják.

De kezdjük a témát kicsit messzebbről.

A legfontosabb: az öngyilkosság borzasztó tragédia – az elhunyté és a családé. Bár nem beszélnek róla sokat, akár pénzben is kifejezhető a közvetlen kár (munkaképes személy elvesztése, a tragédiát követő kóros gyász elhúzódása, ami munkahelyi hiányzásokban is mérhető). Annyiban társadalmi tragédia is, hogy rossz bizonyítványt állít ki a megelőző, ellátó rendszerekről (nem tudták megmenteni, itt tartani az illetőt). Az öngyilkosságot hosszabb-rövidebb időtartamban betegség, többnyire észre nem vett, kezeletlen depresszió előzi meg. Ezt a betegséget lehet szűrni, kezelni. Sok betegségből ki lehet gyógyulni Az öngyilkosságot egy több tényezőből álló probléma halmaz előzi meg. (A probléma halmaznak egy része a betegség maga, mint diagnosztikai tény, más része a betegség kialakulása, észrevétele, kezelése) Az öngyilkosságot megelőző beszűkült tudatállapot maga is a betegség kategóriába sorolható.

A betegség és az öngyilkosság kapcsolatában az alkoholizmus külön fejezetet érdemel. Véleményem szerint ha az alkoholizmus ellen össztársadalmi fellépés történne, és lehetne csökkenteni, valószínűleg az öngyilkosság mértéke is csökkenne.

Felmerülhet annak gondolata, hogy az elhunyt környezete nem ismerte fel a probléma, a betegség jelentkezését, vagy nem mérte fel annak súlyát , esetleg nem rendelkezett eszközökkel annak megakadályozására. Nem volt párbeszéd, megtartó erő, nem lehetett megosztani a nehézségeket, az elhunyt nem tudott más megoldást. Ez szégyen a családnak, a szűkebb és tágabb közösségnek is. A szégyen momentum – miszerint csakúgy, mint az elhunyt, a család és társadalom sem tudott elég jó lenni – kulcselem az öngyilkosság tárgyalásakor. Másrészt szégyen kísérheti azt a tehetetlenséget, ami gyengeségünkből fakad. A szégyen tehát akadályozza ennek a témának megbeszélését, a rendezési próbálkozásokat. A szégyen elem a hozzátartozókat gátolja a tárgyilagos gondolkodásban, tehát tényszerű, logikus gondolkodás a hozzátartozóktól nem várható. Épp ezért kényes dolog a felelősség túlhangsúlyozása. Az elsődleges felelősség és a döntés az elhalálozott emberé. A meghívott halál az ő döntése volt. Minden más személy szerepe másodlagos. A felelősség az elhunyté.

Ha ezt a fajta „megoldást” a társadalom szentesíti és elfogadja, fertőző járvány indulhat el, s mások is ezt választhatják. Gondoljunk a Goethe Werther regényét követő öngyilkossági hullámra, vagy a nyolcvanas évek szépségkirálynőjének halálát követő járványra. Az ismert bálványok, sztárok utánzása a WHO szerint kulcselem lehet egy-egy öngyilkossági hullám kialakulásában. Éppen ezért a médiának, a közbeszédnek kulcsszerepe van. Ezért is adott ki a WHO irányelveket arra, hogy a média hogyan kommunikálja az öngyilkosságot. Ez az irányelv elérhető a www.lelekbenotthon.hu honlapon, az Öngyilkosság rovatban. Az öngyilkosság megelőzésében nem csak a médiának van kulcsszerepe, hanem a háziorvosoknak, tanároknak, börtönőröknek is. A WHO nekik is bocsátott ki irányelveket, ezek is elérhetők a rovatban. (WHO: Az öngyilkosság megelőzése. Útmutató médiaszakemberek részére)

Amikor a média kulcsszerepéről beszélünk, a WHO felhívja a figyelmet arra, hogy a tudósításkor figyelembe kell venni azt, hogy lehet, hogy sok potenciális öngyilkos „ihletet” merít a médiában közfigyelmet kapott elkövetőktől. A médiafigyelem és általában a figyelem tudattalan sóvárgása csábító „jutalom” lehet egy öngyilkossági tett elkövetésében. Éppen ezért van néhány szempont, aminek a média általi betartása megelőzheti a „járvány” kialakulását, s nem sugallja az utánzást.

  • A tudósítás ne legyen szenzációhajhász!
  • A tudósítás ne részletezze a módszert és azt a módot, ahogyan az áldozat az öngyilkosság eszközeihez jutott!
  • Ne legyen az öngyilkosság megmagyarázható, semmiképpen ne mentse fel, rejtetten se magyarázza meg az öngyilkosság okát, ne tegye elfogadhatóvá a tettet!
  • Semmiképpen ne mutassa be a tudósítás az öngyilkosságot, mint megoldási módot!
  • Fénykép, búcsúlevél közlése kerülendő, a tudósítás ne kerüljön címoldalra!
  • Ne vádoljon, ne használjon vallási vagy kulturális sztereotípiákat!

Sajnos Daróczi Dávid halálának bemutatásakor a sajtó munkatársai ezeket az intelmeket legtöbbször egyáltalán nem vették figyelembe. Véleményem szerint – kerülve az általánosítást – egyes médiák az eset bemutatásakor meglehetősen felelőtlenül jártak el, sem Daróczi Dávid, sem hozzátartozói sem azon személyek méltóságára és érdekeire nem voltak tekintettel, akik érintettek.

Az öngyilkosság médiában való bemutatásán kívül is számos olyan elem van, amit érdemes végiggondolni az öngyilkosság megelőzésének szempontjából.

Az öngyilkos tette vélhetően minden esetben egyedi, számtalan összetevő eredője, de van néhány elem, ami hasonlónak tűnik:

  • segítségkérés, figyelemfelkeltés,
  • családi, társadalmi mintakövetés,
  • büntetés (önmaga és/vagy család, környezet megbüntetése),
  • bűntudatkeltés,
  • beszűkült tudatállapot, nehéz hozzáférés,
  • önnön problémáinak megoldására való képtelenség.

A tett után a hátramaradottakban sok furcsa érzés kavarodik:

„Miért tette? Miért nem tudtam megakadályozni? Hogyan tovább? Miért büntet? Miért nem tudom visszacsinálni? Valamit nagyon rosszul tettem. Mit tettem rosszul? Nagyon dühös vagyok őrá is és magamra is, de nem lehetek dühös! Szomorú vagyok! Kétségbeestem. Utána mennék, nekem is meg kéne tennem. Már soha nem lesz semmi olyan, mint azelőtt, de mégis jó lenne, ha olyan lenne.”

Ezen gondolatok, mondatok, csak részei a kavargó gondolatoknak, érzéseknek, amik egyszerre működnek, ébrednek, hatnak, s sok különféle irányba „húzzák” a gyászoló hozzátartozót.

Ugyanakkor a figyelem mindenképp a meghalt hozzátartozóra, a gyászra irányul, a hátramaradott hozzátartozók a tragédia pillanataiban semmilyen segítséget nem kapnak. Segítséget csak azok kapnak, akik olyan betegek lesznek, hogy pszichiátriai osztályra kerülnek, ami viszonylag ritka. Az öngyilkosságot követő gyász más minőségű és lefolyású a „normál” hozzátartozó halálát követő gyászhoz képest. Ez esetben az önvád sokkal nagyobb, az énvédő, hárító mechanizmusok sokkal erősebbek. A hárítás eredményeképpen sokkal gyakoribb az, hogy bár a lélekben komoly viharok tombolnak, a felszínen szinte semmi nem látható (pl. munkába, szenvedélyekbe menekülés), legtöbbször nincs betegség. Tehát az az ellentmondó helyzet alakul ki, hogy bár a hozzátartozó segítségre szorul, mégis azt sugározza magáról, hogy egészséges és nincs szüksége segítségre. Patológiás gyász jöhet létre, melynek része lehet a tagadás, a meg nem történtté tevés („nem is halt meg” gondolattól vezérelve évekig változatlan marad a halott szobájának berendezése, hátha visszajön; vagy a tagadás olyan formát is ölthet, hogy racionális oka volt az öngyilkosságnak – tehát nekem nincs felelősségem–,pl. gyógyíthatatlan beteg lett). Az ilyen felelősség eltolásnak egy formája az, ha azt mondjuk, okos volt, azt tette, amit tenni kellett, nekem a barátnak, hozzátartozónak semmilyen felelősségem nincs. Egy másik formája lehet, pl. a magánnyomozó felfogadása, ami megint csak arra a tudattalan vágyra rímel, amit a felelősség elutasítása, tudomásul nem vétele hív elő. Az ilyen patológiás gyász magában foglalhatja a tett utódoknak történő probléma-megoldás-jóvátétel láncolatának átadását, illetve a megoldás/jóvátétel tudattalan módon történő megoldásának kísérletét. Épp abban kéne segíteni a hozzátartozót, hogy ne ismétlődjön meg az öngyilkosság gondolata benne vagy leszármazottaiban. Minthogy a segítség teljes mértékben elmarad, részben ezért is marad magas szinten az öngyilkossági ráta. Az öngyilkosság, mint problémamegoldási mód átörökítődik, tudattalan „tananyag” lesz belőle.

Ami nincs: a harag, a tiltakozás, a számonkérés érzése a felé az elhalálozott személy felé, aki sem önmagáért, sem értünk nem vállalt felelősséget, annyira nem szeretett minket, hogy itt maradjon. Viszont, ha azt hisszük magunkról, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak, akkor az „úgy is van” elhisszük, még jobban hárítanunk, tagadnunk kell, szeretetre méltatlanságunk tudattalan megtapasztalásában, szégyenében.

Megpróbálom egy példával szemléltetni annak dinamikáját, hogyan válhat a „meg nem gyászolt” tragédia generációkon keresztül átívelő ismétlődéssé a jóvátétel, a meg nem történtté tevés tudattalan vágyával. Sokak szerint a közelmúlt szörnyűséges tényői tragédiája értelmezhető ezen a módon. Az a segítséget nem kapott kiskamasz, akinek öngyilkosságban elhunyt apját le kellett vágnia a kötélről, a későbbi gyilkossággal egyrészt a gyermekeit próbálta menteni attól a szenvedéstől, amit neki gyermekként át kellett élnie apja halálával, másrészt, mint öngyilkos apa „bosszút áll” az apát „megmenti nem tudó gyermeken”, azaz kóros azonosulással saját magán. Nagyon súlyos, nehéz kérdések ezek, de jelezni szeretném azt, hogy talán a tettben a tudattalan jóvátétel, büntetés, meg nem történtté tevés őrült dinamikája is jelen lehet. Ha van tanulság, akkor szerintem az, hogy a hátramaradott hozzátartozót, különös tekintettel a kamaszokra, gyerekekre, segíteni kell.

Mint látható, meglehetősen bonyolult kérdésről van szó. Megnehezíti dolgunkat az, hogy ezzel a kérdéssel hazánkban jóformán csak kórházi, vagy egyéb klinikai személyzet foglalkozik.

Azokban az országokban, ahol magas az öngyilkosság aránya- Magyarország kivételével- olyan intézmények, Öngyilkosság Megelőző Központok vannak, amik sokat tesznek azért, hogy az öngyilkosság csökkenjen, többek között a média figyelésével, a vele való kommunikációval az elhalálozott hozzátartozók, közelállók megszólításával. Ez nem az egészségügyi intézmények dolga.

Magyarországon ma nincsenek megszólítva azok az érintettek, akik nem betegek, vagy (láthatóan) nem tűnnek betegnek. Egyébként óriási a tudatlanság talán még talán a segítő szakmán belül is. Az a szakképzett tudás, ami a profi és célirányos kommunikációt létrehozza, jelen pillanatban hiányzik, illetve most van kialakulóban.

Az öngyilkosságot megelőző civil mozgalom célkitűzései a következők:

  1. A Rendőrséggel szerződésben egy tájékoztató füzetet fogunk készíteni és terjeszteni a hátramaradt hozzátartozóknak, akiknek a halálesetet követően jegyzőkönyv aláírására be kell mennie a rendőrségre. Ennek a szórólapnak a mintája a svéd SPES (Öngyilkosok Hátramaradott Hozzátartozóinak Szervezete) szórólap, melyben konkrét címet, telefonszámot találnak, ahol sorstársak közösségében vagy egyénileg dolgozhatják fel súlyos terhüket.
  2. Háromheti rendszerességgel helyszínt, szakembert biztosítunk a személyes találkozóra.
  3. Mozgalmunkhoz csatlakozott a Kék Vonal lelki segély szervezet, valószínűleg egy telefonos segítő hálózatot hozunk létre.
  4. Célunk az, hogy olyan aktivistáink legyenek, akik adott esetben ki tudnak menni, meg tudják keresni a hátramaradottakat.
  5. Fiatal aktivisták jelentkeztek, akik önmaguk fejlesztettek ki egy olyan tréninget, ami a kamaszkori öngyilkosság megelőzését szolgálja. Ezzel a tréninggel az igénylő iskolákat fogjuk megkeresni.

Várjuk a csatlakozó aktivistákat!

Kapcsolódó írásunk: Civil érdekvédelmi szövetség alakul az öngyilkosság megelőzésére

A cél, hogy ne történjen öngyilkosság. Lehetőleg egyetlen öngyilkosság sem.

Szóljon hozzá!

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

A megjelent cikkek és hozzászólások a szerzők szellemi tulajdonát képezik, sokszorosításuk vagy bármilyen felhasználásuk kizárólag írásbeli engedéllyel lehetséges. Minden cikk és hozzászólás tartalma kizárólag a szerzők magánvéleménye, mely független A Lélekben Otthon szerkesztőségének véleményétől.

A portál készítője és karbantartója: Wired Studio