Interjú Szőnyi Gáborral a pszichoterápia finanszírozásáról

2017 jún 14 | Egyéb témák

Lélekben Otthon: Úgy ülünk le veled beszélgetni, mint a hazai pszichoterápia egyik „arcával”, hiszen nagyon sokat tettél érte. Mit jelent számodra a pszichoterápia?

 

Szőnyi Gábor: Ez a foglalkozásom, az érdeklődési területem, és az elmúlt évtizedek során elég sokfajta helyzetben tudtam benne részt venni és nézőpontból tudtam megvizsgálni.

 

Szerinted milyen indikátorai lehetnek annak, hogy milyen a pszichoterápia helyzete Magyarországon? Miket érdemes figyelni?

 

Azt gondolom, hogy elsősorban egy csomó felmérést kéne csinálni, mert egyébként mindenki azt mondja, amit hisz.

 

Ez azt jelenti, hogy nincsenek objektív adataink?

 

Legalábbis én nagyon keveset ismerek.

 

Milyen objektív adatok kellenének, mire gondolsz?

 

Ez nagyon sokféle lehet. El lehet indulni a különböző ellátási szintektől, megközelítésektől, akár onnan, hogy az állami ellátás nyújt-e pszichoterápiás ellátást, és milyen mértékben. Amit tudni lehet róla, hogy a szakrendelési rendszerben pszichoterápiás ellátási hálózat nem épült ki. Országonként változik, hogy ez a pszichiátrián belül vagy kívül épült ki – általában félig-meddig függetlenül tőle –, de az ún. jóléti államokban a pszichoterápia beépült az egészségügyi ellátásba. Magyarországon elvileg beépült, gyakorlati szinten tudtommal alig.

 

Mi lehet ennek az oka?

 

Az ellátási hálózat kiépülése magas szintű politikai döntések kérdése. Nagyon általánosítva, akármeddig megyünk vissza az időben az egészségügyi ellátásban, a prioritási rendszerben a pszichiátria önmagában nagyon hátul van, a pszichológia, ami ennek egyik ágaként jelenik meg, pedig még hátrébb helyezkedik el.

 

Vajon miért?

 

Erről egy egészségpolitikust lenne érdemes megkérdezni. Énnekem semmilyen pozícióm nincsen a szakmában, 1990 óta magán pszichoterapeuta és pszichiáter vagyok. A szubjektív véleményem szerint ennek csomó társadalmi és politikai oka van, amelyek kölcsönhatásban állnak egymással.

 

Ha jól értem, nem vagy elégedett a pszichoterápiának a gyógyászatban, egészségügyi rendszerben betöltött jelenlegi helyével?

 

Ha így kérdezed, persze, azt gondolom, hogy nem. Én azt tartanám jónak, ha valamennyire mindenképpen beépülne az egészségügyi ellátásba, mert szolidaritási alapon ez tudja biztosítani, a magánszférától ez nem várható el. A másik, hogy a pszichoterápia határterület, átfedési terület egyrészt a társadalmi, egészségügyi egyéb alrendszerek, másrészt a gyógyítási, fejlesztési, emberi kitejesedési folyamatok között. Lehet azt mondani, hogy egyikhez sem sorolható egyértelműen, de azt is, hogy mindegyikbe beletartozik.

 

Az OEP világosan leírta, mi az a 16 vagy 18 féle beavatkozási módszer, ami a pszichoterápia része: családterápia, csoportterápia, krízisintervenció stb.

 

Ebben az értelemben ezek eljárások. Próbálom egy példával illusztrálni, mire gondolok. Van bőrgyógyászat és van kozmetika, és egy csomó bőrgyógyászati beavatkozás történhet mind a bőrgyógyászaton, mind a kozmetikán belül. A kettő összedolgozik, és még van egy olyan része is, amit a családanya csinál meg otthon. Tehát önmagában az eljárások nem fedik le a szakmát, mint olyat. A szakma ott kap egy keretet, hogy milyen alrendszeren belül működik. Ha az egészségügyi rendszeren belül működik, az másfajta keret, miközben nagyok az átfedések is.

 

Mint amilyen például egy tanácsadó munkája?

 

Egy tanácsadó, egy coach, egy nem klinikus pszichológus, vagy különböző egyházaknál a lelki gondozók munkája.

 

Tehát ezeket is pszichoterápiának tartod?

 

Legalábbis van átfedés köztük. Világszerte a pszichoterápia és a counselling egymás szinonimái. Ha elolvasol egy counselling tankönyvet, alig tudod megkülönböztetni egy pszichoterápiás tankönyvtől. Csak a problematikát akartam erre kibővíteni.

 

A konferenciánk címe: Eljut-e a pszichoterápia a rászorulókhoz?

 

Ha úgy kérdezed, hogy a „rászorulókhoz”, akkor azt tudom válaszolni, hogy egy részéhez eljut, más részéhez nem jut el. Egyrészt gazdasági okok miatt nem jut el, pl. hogy nincs benne az egészségbiztosításban. Másrészt azért nem jut el, mert az, amin keresztül a pszichoterápia segít – és itt eltér a legtöbb orvosi megközelítéstől –, hogy csak olyan belátással bíró emberekkel tud foglalkozni, akik ahhoz a belátáshoz eljutnak, és ugyanazzal a problémával egy csomó más területen is segítséget keresnek, esetleg kapnak is egy bizonyos szinten. A 70-es 80-as években egy amerikai vizsgálatban azt nézték meg, hogy van-e különbség azok között, akik személyiségfejlesztő centrumokhoz fordultak ill. azok között, akik pszicho-centrumokhoz. A betegségállapotban nem volt közöttük különbség, csak abban, hogyan minősítik önmagukat.

 

Mi is azon dolgozunk a könyveinkkel, hogy minél szélesebb réteg megértse, mire jó a pszichoterápia, ti is pl. a Freud Caféval. Mégis visszakanyarodnék kicsit az OEP által leírt 16 vagy 18 eljáráshoz. Abból indulok ki, hogyha ezek jobban lennének támogatva, akkor jobban eljutnának a rászorulókhoz.

 

Ami ehhez kapcsolódik és nagyon fontos, az a kofinanszírozás kérdése, ami tudtommal nem létezik a hazai rendszerben. Azért lényeges dolog, mert egy pszichoterápiás folyamat mindig egyszerre gyógyítás és ugyanakkor fejlesztés, a hozama pedig hosszú távon jelenik meg. Le lehet szorítani rövid távú kezelésekre, de ezeknek van egy csomó hátulütője. A kofinanszírozás azért is értelmes dolog, mert úgy már nagyon sok ember számára elérhetővé válik a pszichoterápia.

 

Mit gondolsz, a kofinanszírozás miért nem működik Magyarországon?

 

Azt gondolom, hogy ez mélyen összefügg azzal, hogy az egészségügy a paraszolvencia rendszerére, ill. a szürkegazdaságra épül. Miközben a pszichoterápiában nagyon lényeges a tiszta szerződés, emellett a paraszolvencia jelentős része olyanfajta előnyök vélt megszerzéséért történik („rám majd kedvesebben néznek, rám majd figyelni fognak”), ami a pszichoterápiában alap dolog, mert a leglényegesebb része az, hogy odafigyelek a másik emberre.

 

Nagyon sok kutatásról tudunk, ami megerősíti a pszichoterápia hatékonyságát. A finanszírozó felé kell-e ezeket kommunikálni, és ha igen, az kinek a dolga szerinted?

 

Valószínűleg kellene, és rendszeresen kellene a különböző szakmai rétegeknek, különböző módon és mértékben. Ebben benne vannak az egyesületek, azok vezetősége, ha vannak, akkor működő szövetségei, az egyetemek megfelelő részeinek összeállása, egy lépéssel feljebb a különböző egészségügyi tanácsadó testületek. Azonban a különböző szinteken a működések módjában van egy sok generációs tanulási vagy működési hiányosság, társadalmilag is. Iskolától kezdve nem ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy, kiállsz a dolgaidért, kettő, összefogsz a többiekkel és úgy álltok ki a dolgaitokért. A rövid távú, felülről nyomotthoz való alkalmazkodás a minta.

Másrészt az attitűdváltozás nagyon lassú és nehéz folyamat. Eljutni odáig, hogy egy egyesület vezetője elmenjen egy szervezethez, ide megyek, mit képviseljek, majd elmegy, visszajön és beszámol, ennek az algoritmusa nagyon lassan alakul ki.

Harmadrészt nagyon különbözőek az egyesületek abban a tekintetben, hogy milyen fejlődési szakaszban vannak.

 

Romániában a pszichiátriai diagnózissal rendelkező betegek piaci áron heti egy alkalommal mehetnek pszichoterápiába. Magyarországon miért nem tartunk itt, az egyesületek miért nem tesznek ezért?

 

Nem tudom. Lehet, hogy az egyesületek keveset tesznek ezért, attól félek ez nem önmagában ezen múlik. De nagyon jogos a felvetésed, hogy az egyesületi szinten ezért érdemes lenne ezért tenni, kéne egyesületeket ebben mozgatni.

Archívum

A Facebook szabálya szerint a cikket csak akkor tudja lájkolni oldalunkat, ha egyidejűleg be van jelentkezve a Facebook fiókjába.

Kövessen minket!

Szóljon hozzá!

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Archívum

Share This